Rendszerváltás az Új Szóban

Az Új Szót 1948-ban alapította meg Csehszlovákia Kommunista Pártja, mint a csehszlovákiai magyar dolgozók lapját, s a kommunista propaganda magyar nyelvű eszközét. A lap a rezsim végéig hű maradt „küldetéséhez”, így 1989 novemberének eseményei a gyűlölt rendszer szócsöveként érték. Mégsem omlott össze, képes volt az új helyzetben is megőrizni az olvasók bizalmát, s megmaradni az egyetlen hazai magyar napilapnak. Mindez hogyan volt lehetséges, s egyáltalán, milyen állapotban találta a rendszerváltás a lapot? Szilvássy József, az Új Szó akkori főszerkesztő-helyettese, rövidesen főszerkesztője úgy emlékszik vissza, hogy a szerkesztőségnek nem voltak semmilyen információi a november 17-i prágai eseményekről. „November 17. péntek volt, s én először másnap halottam a prágai történésekről, mégpedig a sofőrünktől, aki arról beszélt, előző nap volt valami »balhé« Prágában, és a rendőrök nagyon brutálisan felléptek a tüntetőkkel szemben. Ekkor pont egy lakossági fórumra tartottunk Oroszkára, ahol az emberek közül felállt egy illető, Pityu, aki közölte velünk, hogy megdőlt a rendszer, vége lesz az Új Szónak is.” Pityu tévedett Pityunak csak részben lett igaza. A rendszer valóban megdőlt, ám az Új Szó túlélte. Mi zajlott azonban a szerkesztőségben a forradalom első napjaiban? Hogyan reagáltak az eseményekre a Szovjetunió magasztalásához szokott újságírók? Szlivássy József szerint az első napokban teljes volt a káosz. A pártvezetés vasárnap válságstábot tartott, s behívatta a főszerkesztőket, Kiss Józsefet, az Új Szó  akkori főszerkesztőjét is a pártközpontba. Ott még akkor is az a döntés született, hogy Prágában ellenforradalom zajlik, így csak a hivatalos hírügynökség által kiadott híreket szabad lehozni. Ez egészen november 24-ig tartott, amikor lemondott a pártvezetés Miloš Jakešsel az élén. Onnantól fogva, Szilvássy szerint, már nagyobb volt a szerkesztőség mozgástere.  Huszonhét év távlatából az is szembetűnő, hogy 1989 novemberében az Új Szó még mindig milyen konzervatív kommunista irányvonalat képviselt, miközben a környező országokban – főként Lengyelországban és Magyarországon – már javában folyt a rendszerváltás. Tény azonban, hogy míg az említett országokban, sőt, magában a Szovjetunióban is, Mihail Gorbacsov vezetésével, az úgynevezett reformkommunisták egyre nagyobb teret kaptak, addig Csehszlovákiában a párt vezetése töretlenül a keménykalapos konzervatív irányt tartotta. A pártot felkészületlenül érte „Az akkori megkövesült, ideológiai lózungokba burkolózott pártvezetés mindent megtett azért, hogy ne jussanak el hozzánk a környező országokban végbemenő változások hírei sem – emlékszik vissza Szilvássy József. – Sokáig például telexen kaptuk az MTI anyagait, de a nyolcvanas években ezt betiltották. Később azt is megtudtuk, hogy Gorbacsov hatalomra jutása után a ČTK még a szovjet hírügynökség, a TASS híreit is cenzúrázta.” A csehszlovák pártvezetés tehát még 1989 novemberében is hitte, hogy a rezsim változatlanul működhet tovább. Ez nyilvánvaló az Új Szó korabeli kiadásaiból is. A bársonyos forradalom így teljesen felkészületlenül érte a pártot, amely aztán néhány nap alatt kártyavárként omlott össze. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"255471","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"331"}}]] Hogyan viszonyult mindehhez az Új Szó szerkesztősége? Szilvássy József szerint a fogadtatás túlnyomórészt pozitív volt, mert az újságírók végre azt írhatták, amit akartak. Ráadásul, nem sokkal korábban lezajlott egy természetes generációváltás is a lapnál, mert a régi „káderek”, akik az 50-es és 60-as években a legkeményebb pártpropaganda szószólói voltak, pont elérték a nyugdíjas kort, és távoztak. „Persze, akadtak néhányan, akik még egy ideig maradtak, de már semmilyen szavuk, befolyásuk nem volt”– mondta Szilvássy. Az ellenzékiség csírája A „vezetést” így az akkori harmincöt-negyven év körüli korosztály vette át az Új Szóban: Szilvássy mellett olyan publicisták, mint Bodnár Gyula, Dusza István, Görföl Zsuzsa, Fekete Marián. „Elődeink nevében is megkövettük és visszahívtuk az 1968 után elbocsátott újságírókat, Tóth Mihályt, Zsilka Lászlót, Miklósi Pétert és társaikat. Kérdésünkre, vajon nem volt-e mégis egyfajta skizofrén helyzet az Új Szó számára, hogy pártlapból néhány nap leforgása alatt „független” lappá váljon, Szilvássy röviden válaszol: „Nem mindenkinél.” Magyarázatként hozzáteszi, hogy az „ellenzékiség” csírája a kommunizmus időszakában is megvolt a lapban, méghozzá olyan formában, hogy az Új Szó – a lehetőségekhez képest – mindig igyekezett vállalni a nemzetiségi kérdést, elsősorban a kultúra és az oktatásügy terén. Főként ennek köszönhető, hogy az Új Szót nem temették el az olvasók. Szilvássy szerint hitelesnek tartották a szerkesztőség őszinte szembenézését a múlttal, amelyet az 1989 de­cemberében megjelent Cselekvési platformban közölt. Szilvássy az 1983-as novellapályázat történetét is feleleveníti. „A lap megalapítása alkalmából találtuk ki, hogy hirdessünk novellapályázatot. Ezt a vezetőség jóvá is hagyta, többek között Rácz Olivér volt a bírálóbizottság tagja. Nagyon sok pályamű érkezett, ám amikor ezeket Rabay Zoltán főszerkesztő elolvasta, úgy döntött, hogy semmissé nyilvánítja a pályázatot, mert szerinte nem érkezett egyetlen olyan pályamű sem, amely megfelelt volna az ideológiai kritériumoknak.” Új kezdet, új cím? Szilvássy szerint a kulturális rovatnak nagyon sok konfliktusa volt a lap vezetésével. „Azóta is sokszor gondolkoztam azon, vajon miért nem rúgtak ki minket, s arra jutottam, ez azért volt lehetséges, mert óriási mennyiségű anyagot adtunk le. Megkockáztatom a kijelentést, hogy nélkülünk akkoriban nem jelenhetett volna meg az Új Szó. Végső soron tehát számunkra nem volt skizofrén az új helyzet, hanem sokkal inkább hatalmas megkönnyebbülést jelentett.” Akárhogy volt is, tény, hogy az Új Szónak sikerült megőriznie a hitelét az olvasók szemében, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy fenn tudott maradni. Ezt azonban akkor még senki sem tudta. Értelemszerűen felmerült, hogy az új kezdet szellemében a lap új nevet választ. „Több variáció is volt, például a Magyar Hírlap, ez azonban már létezett Magyarországon” – mondta el Szilvássy. Végül az olvasókra bízták a döntést. „1990-ben készíttettünk egy felmérést arról, vajon az olvasóink hogyan fogadnák a névváltoztatást. A megkérdezettek 80%-a elutasította az átnevezést. Ezenkívül rengeteg olvasói levelet kapott a szerkesztőség akkoriban, melyek zömében nagyon támogatók voltak.”Az viszont egyértelmű volt a lap új vezetősége számára, hogy párt­független médiumként kívánja folytatni. Ebben – paradox módon – a kommunista párt is segítségére volt. „Akkoriban nagyon kevés volt az újságpapír, ráadásul két új lap: a Verejnosť, és december 15-től a Nap is megjelent. Ezért az újságnyomó (rotációs) papírt el kellett osztani köztünk, amit a kormányhivatal egyik bizottsága végzett. Látva az új helyzetet, a pozsonyi pártközpont önként »lemondott« rólunk, hogy a Pravdának minél több papír jusson.” Hogyan sikerült az Új Szónak mégis megjelennie? „Ebben nagyrészt Varga Sándor kormányalelnök, és Szigeti László, a VPN vezetőségi tagja volt segítségünkre, akik figyeltek arra, hogy nekünk is jusson papír.” A kapitalizmus sem fenékig tejföl 1990 elején a szerkesztőség és a kiadó képviselői Szilvássy Józsefet választották meg főszerkesztőnek. Az új vezetőség a függetlenséget tűzte ki legfőbb céljául mind pártpolitikailag, mind szervezetileg. Úgy döntöttek, nem akarnak tovább a Pravda kiadójához tartozni, ezért kiváltak, s megalakították a Vox Nova kiadót. Ehhez azonban meg kellett szerezni az Új Szó kiadói jogát. „Ebben a már említett Szigeti László mellett sokat segített Ján Čarnogurský akkori miniszterelnök” – emlékszik vissza Szilvássy. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy a jogalanyiság önmagában nem elég, szükség van egy tőkeerős partnerre. „Mivel jó kapcsolatom volt a Mladá fronta Dnes és a Národná obroda vezetőivel, úgy döntöttünk, nem külön, hanem velük együtt keresünk befektetőt. Abban egyetértettünk, hogy tőkeerős hazai befektető nincs, vagy ha van, az nem pártsemleges. Ugyanezen okok miatt magyarországi befektetőt sem akartunk. Így maradt a külföldi partner, amely végül a francia Hearsant vállalat lett. Azt persze akkor nem sejtettük, hogy a cég leáldozóban van” – árulta el a volt főszerkesztő. Az első hideg zuhany akkor ért bennünket, amikor befektetésként a cég régi, Franciaországban kiselejtezett faxokat és számítógépeket küldött a szerkesztőségbe. „Akkor döbbentem rá először, hogy bizony, a kapitalizmus sem fenékig tejföl.” Pártoktól távol A rendszerváltással egy időben megalakult a hazai magyarság politikai képviselete is, mindjárt három párt formájában. Miként viszonyult ehhez az Új Szó? „A pártfüggetlenség nevében igyekeztünk egyforma távolságot tartani a három párttól, ami szerintem sikerült is valamennyire. Persze, a szerkesztőségben akadt – nem is egy – kolléga, aki valamelyik párthoz közelebb állt, azt azonban el akartuk kerülni, hogy bármelyikük oldalára billenjünk túlságosan, s ismét a pártpropaganda részévé váljunk.” De vajon lehetséges-e a teljes kiegyensúlyozottság, az egyforma távolságtartás három párt viszonylatában? Szilvássy szerint annyiban igen, hogy az Új Szó igyekezett egyforma mértékben tájékoztatni, szükség esetén egyformán kritikusnak lenni mindhárom párt irányában. „Igyekeztünk valóra váltani szakmai elhatározásunkat, mely szerint a szlovákiai magyarságot szeretnénk szolgálni, nem pedig valamilyen pártot kiszolgálni. A szerkesztőség túlnyomó része – jómagam is – a szlovák–magyar együttműködés híve volt, és azt gondoltuk, csak a többségi nemzet demokratikus erőivel való együttműködéssel lehet eredményeket elérni. Ezért volt rokonszenves számunkra a Független Magyar Kezdeményezés, amely a VPN-nel működött együtt.” [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"255472","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"767","style":"width: 600px; height: 390px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"1181"}}]] Szilvássy József rövid megszakításokkal 11 évig vezette az Új Szót. Hogyan tekint a bársonyos forradalom óta eltelt időszakra? „Úgy gondolom, a szlovákiai magyarság túlnyomó része nem éli meg sikertörténetként az elmúlt 27 évet. Nem az előző rendszert sírják vissza, hanem csalódottak a jelenlegi állapotok miatt. Sokuk szociális helyzete ugyanis rosszabb, mint az elmúlt rendszerben volt, ráadásul az embereket egyre jobban nyomasztja az elharapódzó korrupció, amely az élet valamennyi területén jelen van. A bársonyos forradalom mostohagyermekei főleg a fiatalok. Uniós méretekben és idehaza is aggasztó a pályakezdő és nem sokkal idősebb fiatal munkanélküliek aránya, nálunk pedig az elvándorlása. Csaknem minden barátom és ismerősön gyermeke külföldön (Új-Zélandtól Anglián át Ausztriáig) dolgozik vagy tanul, az utóbbiak közül szinte senki sem akar hazatérni, új otthonukban akarnak családot alapítani. Akik idehaza maradtak, iszonyú erőfeszítéssel, kevés bérért igyekeznek talpon maradni. Mindez nyugtalanító tény.” Az elbénázott történelmi lehetőség Vajon ennyi év távlatából van-e valami, amit a lap vezetőjeként másként tett volna? Szilvássy elsősorban az új kiadó keresése során megmutatkozó naivitást emeli ki. „Egyértelműen hiba volt a francia Hearsant kiadóval szövetkezni. Jobban utána kellett volna nézni a cég hátterének, de hát ki tudta ezt akkor? Végül szerintem a függetlenséget szavatoló tulajdonosokhoz került a lap.” A másik mulasztás Szilvássy szerint akkor történt, amikor eldőlt, Csehszlovákia szét fog esni. „1992 őszén kétségbeesetten néztük Csehszlovákia kettészakadását, amit nem óhajtottunk, s azt többször meg is írtuk. Viszont megfeledkeztünk arról és nem is ösztönöztük a politikusainkat arra, hogy ha már önálló Szlovákia születik, akkor kisebbségi jogokat, legalább kulturális autonómiát követeljünk. Máig úgy vélem, akkor ott volt a történelmi lehetőség, amelyet elbénáztunk, főleg a politikusaink, de azért publicistákként mi is.” A jövőt illetően Szilvássy szerint fontos, hogy az Új Szó megmaradjon hiteles véleményformáló lapnak, és megőrizze közéleti kritikus hangvételét. „Egyben azt is hangsúlyoznám, hogy soha többé ne legyen az Új Szó pártlap.” 20 évig illegalitásban Miklósi Péter újságíró huszonnégy éves volt, amikor 1970-ben távoznia kellett a laptól, az 1968-as prágai tavasz, majd a szovjet megszállás során kifejtett tevékenysége miatt. Húsz éven át nem jelenhetett meg az Új Szóban, még fizikailag sem, mert a szerkesztőségbe sem engedték be. „Ez annak a következménye volt, hogy a Dubček nevével fémjelzett reformkommunizmus híve voltam, s ennek szellemében írtam a kommentárjaimat” – emlékezett vissza a csaknem ötven évvel ezelőtt történtekre Miklósi. Meggyőződésében nem maradt meg a szavaknál. Amikor a Varsói Szerződés „baráti” csapatai megszállták Csehszlovákiát, hogy megvédjék a szocializmust, Miklósi tagja volt annak a csapatnak, amely a lap rendkívüli kiadásait készítette, amiket később illegális kiadványoknak minősítettek. „Úgy készült a lap, hogy a Pravda nyomdája udvarán ott állt a tank, hogy ne lehessen onnan kivinni az újságot. Ezt úgy játszottuk ki, hogy a liftaknán keresztül a másik ház tetejére vittük a frissen nyomott Új Szókat, ahonnan lifttel le lehetett menni. Itt már várt az autó, és vitte ki a lapot.” Ez természetesen nem maradt következmények nélkül. Az úgynevezett normalizáció az Új Szót sem kerülte el. 1970-ben a körzeti pártszervezet kiadta az utasítást, hogy nyolc embernek mennie kell a szerkesztőségből. Köztük Miklósinak is, aki ezek után még egy üzemi lapnál sem tudott elhelyezkedni, mert az Új Szó-s elvtársak elhajlónak, megbízhatatlannak „káderezték”. Hogyan tudott 1990-ben mégis visszatérni a laphoz? „A döntés nem volt könnyű. Amikor 1989 decemberében felhívtak a szerkesztőségből, és meghívtak egy szerkesztőségi fórumra, még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán elmegyek-e. Többszörös telefonálgatás után az ugyancsak elbocsátott kollégákkal – Zsilka Lászlóval, Ozoray Katalinnal, Szűcs Bélával és másokkal – úgy döntöttünk, elfogadjuk a meghívást.” Ezen a találkozón az Új Szó hivatalosan is bocsánatot kért az 1970-ben elbocsátott munkatársaktól, egyúttal felkérte őket a további együttműködésre. A szlovákiai magyarság mindenese Végül Miklósi 1990 nyarán tért vissza a szerkesztőségbe, ahol hamarosan főszerkesztő-helyettes lett. „Nincs bennem keserűség az Új Szóval szemben. Igaz, hogy egész más lett volna a kifutásom, ha nem veszik el az a húsz év, amikor a Csemadokban kellett dolgoznom, és csak álnéven írhattam a Hétbe, ennek ellenére az Új Szó nekem tulajdonképpen az életem, hiszen ott kezdtem, s az együttműködés a mai napig folytatódik” – mondta el Miklósi, aki nagyon fontosnak tartja, hogy mindennek ellenére az Új Szó megmaradt. „Az Új Szó ugyanolyan »mindenese« a szlovákiai magyarságnak, mint kulturális téren a Csemadok.” Miklósi szerint ebben nagy segítségére volt a lapnak a kiépített előfizetői hálózata. Egyebek mellett ennek is az eredménye, hogy nem tudott a piacon megkapaszkodni egy másik magyar nyelvű napilap. AMI AZ ÁTKOSBÓL ITT MARADT: UNIKÁLIS GALÉRIÁNKAT ITT TALÁLJA Az Új Szó kilencvenes években betöltött szerepét Miklósi pozitívan értékeli. „A mai helyzettől eltérően az Új Szó elsődleges információforrás volt a szlovákiai magyarok számára, ezért nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a lehető legtöbb információt közöljük. Arra is ügyeltünk, hogy higgadtak maradjunk, ami a korai kilencvenes évek túlfűtött hangulatában, az erősödő mečiarizmus és magyarellenesség közepette nem mindig volt könnyű feladat. Ebben a hangnemben próbáltuk meg megjeleníteni a szlovákiai magyarok gondolkodását és érdekeit. Azt gondolom, ebben sikeresek voltunk. Én személyesen tehát örülök annak, hogy az Új Szó megmaradt, s be tudta tölteni ezt a szerepet a demokráciaépítés kezdetén.”