Regionális tankönyvként is alkalmazható...

Tájainkon, a magyar könyvkiadók történetében nem megszokott jelennség, hogy hazai szerző műve az első megjelenést követően második kiadásban is napvilágot lásson — főleg nem néprajzi jellegű munka. (Ez alól csupán Liszka Józsefnek Ágas-bogas fa című, az iskolai segédletek közé emelt munkája képez kivételt, amely három kiadást is megélt.) Sándor János műve — Kolon. Egy falu a Zoboralján — 1996-ban a Néprajzi Könyvtár 9. köteteként látott napvilágot a Lilium Aurum és a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság gondozásában, 92 oldalon. 2004 őszén Kolon község önkormányzata támogatásával második, bővített kiadásban is az olvasók asztalára került a — tartalmában, felépítésében az e témakörben kiadott munkák átlaga fölé emelkedő — regionális tankönyvként is alkalmazható összeállítás.

Hol is található a címként feltüntetett település? Kolon, a Zoborvidék egykori magyar nyelvszigetének települése, Nyitrától keleti irányban, dombok ölelésében terül el, ahol — Kodály Zoltán szavaival — „...1900-ban még úgy beszéltek, mint a Halotti Beszéd korában. Nem akadt kutatója. Elmentek messze őshazát keresni, mikor itt él közöttünk.”

Köztudott: a szórványokban, a nyelvszigetek kiszolgáltatottságában élők körében végzi leglátványosabb hatását az asszimiláció, s e terjedő kór itt falja egyre nagyobb étvággyal a magukra hagyatottakat. A nyelvsziget egyre zsugorodik, ma már nem csupán a peremterületeken érződik a bomlás, a gyökérvesztés visszafordíthatatlan folyamata. S ez az összeszűkülési folyamat leglátványosabban a magyar iskolarendszer leépülésén figyelhető meg. Három évtized alatt 1990-ig a Nyitrai járásban az alábbi településeken szűntek meg a magyar tanítási nyelvű iskolák: Vicsápapáti, Menyhe, Béd, Alsócsitár, Lédec, Babindál, Nagyhind, Tild, Nemespann, Geszte, Egerszeg, Nyitragerencsér, Kalász, Csiffár, Berencs, Felsőkirályi.

A statisztikai kimutatások alapján (s ezt személyes tapasztalatok is alátámasztják) a zsugorodásnak ez ideig Kolon és Nagycétény tudott a legszilárdabban ellenállni. Sándor János munkájában Kolonnak, a nyelvi kötődéseiben legszilárdabb településnek a néprajzát tárja elénk.

Kolon neve ugyan nem ismeretlen a néprajzgyűjtésben otthonosan mozgó szakemberek számára, hiszen Kodály Zoltán két alkalommal, 1906-ban és 1912-ben is járt s gyűjtött a faluban; a két világháború között Arany A. László nyelvészprofesszor a község nyelvjárását (Kolon nyelvjárásának fonológiai rendszere), Putz Éva a lakodalmi szokásokat (A koloni lagzi) dolgozta fel; napjainkban Telekiné Nagy Ilonának (Kolon helynevei a múlt században) és Sándor Annának (Kolon egyháztörténeti, néprajzi és nyelvi jellegzetességei), a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Hungarisztika Tanszéke vezetőjének jelentek meg publikációi; Jókai Mária a környék viseletét mutatta be, Dodekné Chovan Ilona a koloni lyukashímzésről készített tanulmányt... és még számos kutató fordult meg a községben. Mindezek ellenére a helyi közösség tagja, az évtizedek óta lankadatlan gyűjtési szenvedélyének élő egykori népművelő, Sándor János — tud újat nyújtani. Az Utószó helyettben veti papírra: „...hetvenévesen már inkább az emlékek jönnek, mint a jövő megálmodása.” S a könyv ékesen bizonyítja: bőségesen sorjáznak az emlékek, jókora adathalmazt tárol „János bacsi” emlékezete...

Kétségtelen: nem szépíró munkáját, de igen értékes, olvasmányos művet tartunk kezünkben, amely múltidéző, ismeretterjesztő jelleggel készült. Munkájában a szerző saját emlékeit írta meg fölöttébb élvezetes stílusban, ügyesen oldva a szakszerűség igényelte, monotonságában „száraz” adatokat egy-egy emlékmozaik felidézésével. Évtizedek során készített feljegyzéseit hol tematikai, hol kronológiai rendszerbe sorolja. Több esetben a már szinte tudományos ismeretnyújtás váratlanul kedélyes anekdotázásba csap át: „Gyermekkoromban sokszor hallgattam az öregeket, amikor háborús (I. világháborús — P. I.) élményeiket emlegették. Soha nem ismerték be, hogy ők — mármint a magyarok — vereséget szenvedtek volna. A háború elvesztését árulásnak tulajdonították, merthogy Zita, Károly király felesége az olaszokhoz húzott, a csehek meg dezertáltak. Az orosz katonákról elismerőleg beszéltek, dicsérték bátorságukat.” (13. o.)

A község történetéről, fejlődéséről csak érintőlegesen szól, az évszázadok eseményeire csupán négy-öt oldalnyi terjedelmet szán, aztán már saját emlékei sorjáznak.

Sándor János könyvében a magyar öntudat, az identitás, az anyanyelvhez, a gyökerekhez való kötődés jelentőségét „néven nem nevezi”, de az apró utalások sokaságát találjuk arra, hogy Kolon lakosságát minden korban erős magyarságtudat jellemezte. Az 1939-es év eseményeit ecsetelve írja: „»Spievajme si glóriu, máme autonómiu« — énekelték a szlovákok, a magyarok meg a »Minden drága, vissza Prága« jelszót hangoztatták. Itt-ott hallani lehetett Horthyt éltető szavakat is, március 15-én pedig a templom tornyán mindig ott lengett a magyar zászló. Ilyenkor aztán a Hlinka-gárda egységei szállták meg a falut, ami csak még jobban kiélezte az ellentéteket.” (15. o.)

Néha ki-kikacsint az olvasóra, választ nem váró, de továbbgondolásra késztető kérdéssel zárva múltidézését: „Cséplés végeztével szaladtunk a »mocsellákra« vagy a malomkerék alá, lemosni a bőrünk alá is beivódott gabonaport. Voltak gazdák, akik nem végezték el a tavaszi gyomlálást, ott bizony tüsszögni kellett a sűrűn szálló száraz mácsonyavirágtól. Hogyhogy akkoriban senki sem lett allergiás?” (133. o.) Máskor nem teszi, nem él ezzel a lehetőséggel — „Harmincnyolcban Mindenszentek ünnepén a faluban minden villanyoszlopon és a templom tornyán is piros-fehér-zöld zászló lengett. A házunk előtti kettős oszlopon is.” — s ez esetben is eléri célját: tudatja az olvasóval, mennyire várták (ők is) a magyar csapatokat, s feltételezi: az olvasó tudja, hogy Zoborvidék 1938 őszén nem került vissza az anyaországhoz... De a reszlovakizáció Kolont sem kerülte el. „Máig sem értjük — írja Sándor János —, hogy a zoboralji magyarok miért lettek háborús bűnösök, amikor őket nem is csatolták vissza Magyarországhoz?”

A történelmi múlt terjedelmében rövid, élményszerű felidézését követően a néprajz válik meghatározóvá: a gazdálkodás bemutatása, a község bel-, majd külterületének nevei (etimológia magyarázatokkal ellátva), a dűlők, határrészek nevei, a vallásos élet, a szokások, a viselet... stb. kerülnek sorra. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: található-e tartalmi, szerkezeti változás a két, az 1996-os és a 2004-es kiadás között?

Az apró betoldások, bővítések, újabb adatokkal való kiegészítések mellett egészen új fejezetek is kerültek a második kiadásba. A szerző új gyűjtésein alapul A koloni franciák címmel közzétett rész, valamint a tájház történetének, berendezéseinek aprólékos bemutatása is. A Gazdálkodás fejezeten belül A ház és környéke a mellékelt illusztráció által nagyban elősegíti az írottak értelmezését. Új fejezet a Kolon község régi helynevei és azok változatai, gazdagodásra került sor a falu belterületének megnevezését tárgyaló részben is: a szerző állandó búvárkodása eredményeként az eredeti harminc ötvenre bővült, s a dűlőnevek száma is gyarapodott. Az újabb gyűjtések eredményeként rajzok, illusztrációk (Nagy Endre és Sebők László munkái) segítik az olvasót a leírtak otthonra lelésében. ĺme, a bizonyíték: soha nem mondható, hogy a kutató elvégezte vállalt feladatát, hiszen legszűkebb pátriánk múltjában is akadnak fehér foltok, a történelmi múlt palackpostái nap mint nap felszínre kerülhetnek, hozhatnak, nyújthatnak új, eddig nem ismert vagy nem így ismert mozzanatokat. Sándor János munkája is bizonyítja: lezárt egység, lezárt témakör nem létezik.

Teljességében új fejezet a Hiedelmek. A szakszerű szöveget egy-egy anekdota oldja kedélyessé: „Jozsimnak eggyik melle nagyobb vót. Jobban megnyőtt, és fájt is neki. Aszonta, biztosan azé, ma aztat szopják a boszorkányok. Icsi nene tanácsóta neki, hogy íjjere kössön tyűkört a mellire, ma a boszorkány megláttya magát benne megijed és elszalad. Kötött is tyűkört a mellire, de mihaszna? Forgolódott íjje álmába és esszetörte. Kijabát vóna, da nem gyütt ki hang a torkán. Nyomta őt a boszorkány. Akkor osztén monta neki Icsi nene, hogy gyisznóganajvá kennye be a mellit, ma az nagyon büdös és akkor nem min hozzá a boszorkány. Úgyis vót.” (80. o.)

Részben átdolgozva, kibővítve olvashatjuk a Szokások fejezetet, mindenekelőtt az újévi köszöntők, az István-napi illetve a gergelyjárás mondókája jelent új színfoltot. A Mondókák is új gyűjtésekkel gazdagodott. Teljesen új fejezet az Amikor még szólt az ének, a Szakrális emlékek bemutatása, valamint a Tájszavak gyűjteménye — ezen belül csoportosítva a növények, állatok, ételek, tárgyak, eszközök kifejezései.

Megújult a képanyag is. A fényképek Arany A. László hagyatékából és a Fórum Kisebbségkutató Intézet archívumából kerültek a kiadványba, nagyban emelve a munka esztétikai értékét. A második kiadás további új eleme az Amikor még szólt az ének fejezet kottaanyaga, amely Huszár Ágnes munkája.

A szerzőnek kiterjedt a figyelme a szőlőtermesztésre és -feldolgozásra, a gyümölcstermesztésre és a jellegzetes gyümölcsfajták felsorolására, valamint a vidék jellegzetes foglalkozásának, a mészégetés folyamatának aprólékos ismertetésére is.

Szakavatott stílusban tálalja az egykori koloni viselet leírását: a kender vetésétől a kendervászon elkészítésén át a gyermekek, a felnőtt férfiak s a nők viseletének aprólékos, mesteri leírásáig. E fejezetet egy óhajjal zárja: „Micsoda gyönyörűség, öntudatot ébresztő, hovatartozást erősítő látvány lenne, ha ifjúságunk legalább egyszer egy évben, búcsú napján népviseletbe öltözve menne a templomba!” (70. o.) A község rang szerinti megosztása nem csupán a templomi ülésrendben nyilvánult meg, hanem a sírhely kijelölésekor is érvényesültek az íratlan szabályok! „A temető bejáratától távol jobbfelé egy sorban temették el a cigányokat, balfelé az öngyilkosokat. A kapu közvetlen közelében volt a csecsemők, kisgyermekek sora. A temető hátuljába azok a koldusok, vándorok, ismeretlen személyek kerültek, akiket a község volt kénytelen eltemetni. A házastársak egymás mellé temetése csak az utóbbi ötven évben vált szokássá.” (73. o.)

Zoborvidéken annyira természetes a kicsinyítő képző használata (kápolnácska, tehenke, fazekacska, papocska, kenyerke...), hogy nem róható fel a szerzőnek, ha ez a nyelvi jelenség a közlő szövegben is előfordul: „...a legközelebbi kutacskáról vizet hoztam.” (133. o.) A személyek megszólításakor használt „nene”, „bacsi” (Katyi nene, Adam bacsi) kifejezéseket a szerző következetesen alkalmazza. A nevek írásakor is a következetesség elve vonul végig a könyvön: az anyakönyvezett nevek mellett feltünteti az illető mellék- (s nem csúf-!) nevét is.

A tájnyelvinek vélt kifejezéseket idézőjel használatával különíti el a szövegben: „...megállva áldásra a »bujdékná’«”, „Az én dolgom volt a »szírő« megtisztítása, ahová hordáskor az asztagot rakták”. Amikor a szövegen belül nehézkes, körülményes lenne a szó értelmezése, lábjegyzet segítségével értelmezi a kifejezést, pl.: ördögbőr = kordbársony, abajdóc = a rozs és a búza keveréke.

Az igen gazdag Függelék többek között tartalmazza az 1918—2004-es évek eseménynaptárát is: itt olvasható, hogy 1956-ban a községben szimpátiatüntetést szerveztek „a magyar forradalom mellett, amiért öt személy, Balkó József, Szlovák József, Bencz Mihály, Sándor István és Vranák Károly egytől négy hónapig tartó börtönbüntetést” kapott. Sajnos, a könyvben erre nem találtam máshol utalást. Pedig ennek feldolgozását nem csupán a felvidéki, de nemzetközi vonatkozásokban is értékes, hiánypótló adatként értékelhetnénk

A hagyománytiszteletéről, kultúraszeretetéről közismert község talán egy számon nem tartott rekorddal, a szórakoztatva nevelés rekordjával is büszkélkedhet, ugyanis 1923-tól mindmáig nem múlt el év a faluban színdarab bemutatása nélkül(!); 1970 s 1980 között a koloni színjátszók hat alkalommal lettek a járási verseny győztesei, három ízben pedig kerületi bemutatókon szerepeltek.

A könyvben ugyan nincs rá utalás, de a két kiadvány összehasonlításakor nyilvánvalóvá válik, hogy az asszimiláció Kolonban, a mély nemzettudattal felvértezett községben is végzi romboló hatását. Az első kiadásban az 1991-es népszámlálási adatok (1380 lakos, ebből magyar nemzetiségű 902, szlovák 463, egyéb 15) szerepelnek, a másodikban a tíz évvel későbbiek (a falu lakosainak száma 1444, ebből magyar nemzetiségű 859, szlovák 563, egyéb 22).

A könyv egyes fejezetei — kellő szelektálással — a valaha elkészülő felvidéki néprajzi tankönyv értékes elemeit alkothatnák.

Pénzes István