Politszaltók vagy „csak” akrobatika?

Miként vélekedik az ott elhangzottakról és az elkorcsosuló demokráciákról – erről társalogtunk az 1989 előtti (cseh)szlovákiai ellenzék meghatározó egyéniségével, Miroslav Kusý politológussal és filozófussal, a 2010. június 10-ei szlovák–magyar megbékélési Felhívás egyik aláírójával.

A husáki börtönt is megjárt egykori disszidensként hogyan értelmezi a magyar miniszterelnöknek azon jelzését, hogy már nem a demokrácia a prioritás, a liberális demokráciánál fontosabb a nemzeti érdek, így a Nyugathoz való igazodás szintén provincializmus. Ellenkező példaként Oroszországot, Kínát, Indiát, Törökországot hozta föl.

Szerintem ezek csak hangzatos szavak, a valóság sokkal mértéktartóbb lesz. A 21. században és az Európai Unió tagországaként elemi képtelenség kihátrálni Közép-Európából, és egy olyan enklávét létesíteni, amely nem az európai demokrácia hagyományait követi. Egyszerűen szólva éppen a liberális demokrácia képviseli a működőképes európai demokrácia alapjait. Minden egyéb irányú szándék már nem tekinthető demokráciának. Winston Churchill óta tudjuk, hogy az sem tökéletes ugyan, de annál jobb rendszer még nem született. Ezért javítani rajta lehetséges, de más irányba igyekezni egyenlő a visszafelé meneteléssel. A múltba.

Vélekedése szerint tehát a „politkását” sem eszik olyan forrón, ahogy főzik?

Nézze, ha szó szerint vesszük, ami a szóban forgó előadásban elhangzott, akkor ez az európai demokráciával való szakítást jelenti. Inkább amondó vagyok, hogy a politikusok gyakran eljátszanak azzal a gondolattal, mely szerint a demokrácia következetes érvényesítése az ő számukra kedvezőtlen. Hogy szűk nekik a demokrácia-mellény! Körmükre koppint az ellenzék, harapós kutyaként jár sarkukban a független média, ők viszont szeretnének mindezen felülkerekedni. Ez utóbbi törekvés főként az 1989 után alakult demokráciákban érhető tetten. Így Szlovákiában is, elvégre Orbán Viktor és Robert Fico számos dologban nem különbözik különösebben egymástól, Mečiar úr pedig akár mindkettőjük tanítómestere lehetne. Egyebek mellett a sajtószabadság korlátozásának nyilvánvaló szándékában, vagy az ellenzék erejének és befolyásának gyengítésében, ilymód szűkítve a demokrácia alapvető intézményeinek mozgásterét. Az erős állam a hatalom koncentrációjára vágyó politikusok ideája. De minél erősebb így az állam, annál gyöngébb és kiszolgáltatottabb a polgár. Magyarország és személyesen Orbán Viktor politikájának nemzetközi megítélésében nyilván szerepet játszik, hogy ő korábban még a Liberális Internacionálé sikeres alelnöke volt. Azóta viszont többszörösen megválasztott, óriási jogkörökkel felhatalmazott miniszterelnökké avanzsált, akinek immár az ellenzékkel, a kritikusaival, a közvélemény vélekedésével is szembesülnie kell. Egy tekintélyelvű politikus az ilyen hangokat minimalizálni igyekszik, mi több, akár számkivetni. Különösen, ha az országnak valóban komoly belpolitikai és gazdasági gondjai vannak. Ilyenkor, a kilábalás útjait keresve, efféle eszközökben véli meglelni a problémák megoldásának esélyét. A külső szemlélő higgadt mérlegelése, józan rálátása ellenben azt sejteti, hogy ez zsákutca.

A Freedom House amerikai emberjogi szervezet már 2012-ben figyelmeztetett, hogy Közép-Európa leginkább gondtelt országa Magyarország; egy további emberjogi szervezet, a Human Rights Watch pedig tavaly három év törvénykezési és emberjogi tapasztalatait összegezve bírálta éles szavakkal a magyar kormányt. Sarkítva a kérdést: tíz esztendővel az EU-csatlakozás után Magyarországon krízisben van a demokrácia?

Úgy vélem, a krízisjelek valóban mélyen elgondolkodtatók. Igaz, ez napjainkban ilyen-olyan formában nemcsak Magyarországra jellemző állapot, de ott a demokrácia-kilengések mostanában kiváltképp hevesek. Persze, Magyarország is tagja az EU-nak, annak politikai „határértékei” pedig egyértelműek és világosak. Az unió alapokmányainak jelentős megsértése nagyon komoly konzekvenciákat vonna maga után, amitől azért a virtuskodóbb politikusok is megriadnak. És ami a különböző nemzetközi emberjogi szervezetek figyelmeztetéseit illeti, azok annak kezességét jelentik, hogy az általánosan érvényes princípiumokat természetesen Szlovákiában, Magyarországon és másutt is illendő tiszteletben tartani.

Mennyiben bonyolítja az amúgy sem könnyű helyzetet, hogy a hivatalos magyar politika más optikával vizsgálja és rendszerezi a történelmi félmúltat? Például a második világháború éveit, így a Horthy-rendszer több mozzanata is ma már „salonfähig”...

Ez sem egyedi vagy új keletű jelenség. Ha egy vezető politikus tornyosulni látja maga előtt a súlyosbodó gondokat, akkor egyre-másra a nemzeti büszkeségre, a nemzeti öntudatra apellál. Ez megszokott jelenség. A nacionalista felhang akkor erősödik, ha valaki olyan számottevő problémákról akarja elterelni az érdeklődést, amelyek megoldása meghaladja erejét. Ilyenkor szolgál mankóként a csúsztatás, a történelemtorzítás vagy akár a régi reminiszcenciákat táplálgató szoborállítás. Nálunk például így került a pozsonyi várudvar közepére Szvatopluk lovas szobra.

Budapesten pedig a minap rendőri segédlettel, az éj leple alatt fejezték be azt az emlékművet, amely mérvadó történészek megítélése szerint kisebbíteni igyekszik a magyar hatóságok felelősségét a magyar zsidókat ért holokauszt borzalmaiban. Bár ez „csupán” egy újabb fejezete annak a folyamatnak s légkörnek, amiért a magyar származású Nobel-békedíjas zsidó író, Elie Wiesel tiltakozásképpen már egy-két éve lemondott a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjéről, amelyet 2004-ben kapott Mádl Ferenc akkori államfőtől!

Az antiszemitizmus vagy a gyűlöletkeltés más formái, sajnos, örökzöld témái a politikának. Nálunk a szlovák politikusok jelentős hányadának aduásza az úgynevezett magyarkártya, Kotleba a romákat, az osztrák Strache a bevándorlókat támadja. Az antiszemitizmus pedig az európai történelemben – így nyilván a magyar és a szlovák históriában is – a politizálás eszköztárának régi rekvizituma. Igaz viszont, hogy bárminő gyűlöletszítás csak akkor képes hatni, ha a hallgatóság körében fogadókészségre talál.

Miért szálka egy populista politikus szemében a civil szféra, a polgárok józan hangja?

Mert a civilek valahogy mindig belelátnak a politikusok kártyáiba, ami megfelelő polgári kurázsi esetén megnehezíti, hogy a hatalom egyetlen párt vezérének kezében összpontosuljon. Ezért a tekintélyelvű politikusokat nyugtalanítja, hogy az önálló és független polgár, a civil társadalom nem ellenőrizhető lépten-nyomon, nem irányítható sablonosan. A civil világ a maga életét éli, pusztán a legszükségesebb esetekben kerül közvetlen kapcsolatba az állam gépezetével. Egy jól működő demokráciában az állam nem ütheti bele mindenbe az orrát, és az embereket sem tekintheti a vezér által kitűzött cél irányába lelkesen menetelő tömegnek.

Akaratlanul is vissza kell hát utalnom arra, hogy Orbán Viktor az erdélyi szabadegyetemen tartott előadásában kifejtette: a nemzet nem a civil világ egyéneinek halmaza, hanem olyan közösség, amelyet meg kell szervezni. Mit szól ehhez a már sok mindent megélt politológus és a töprengő filozófus?

Hogy ez bizony totalitárius elképzelés. Hogy a politikusnak saját ambíciói meg elképzelései vannak, és azokba kívánja beleszorítani az érintett társadalmat. Lényegében ilyen nemzetet akartak kiépíteni a második világháború előtt a németek, a Szlovák Államban a szlovákok, vagy a Horthy-rezsimben Magyarország. Persze, ez már akkor sem működött, hiszen mindig akadtak másként gondolkodók, akik kiváltak az uniformizált tömegből. A civil világ ugyanis végtelenül sokszínű, sokrétű, és éppen ez teszi vonzóvá a demokratikus, olajozottan működő társadalmat. Szemben a lélektelenül funkcionáló állammal. A nemzethez ugyanis nem aszerint tartozik mindenki, hogy személyi igazolványa meg állampolgársága van; hanem a nemzet pont a különféleképpen gondolkodó és cselekvő polgárok egyetértésre épülő absztrakt egységessége. Beleértve annak kulturális és etikai vetületeit is. A civil világnak éppen a maga fejlettségi fokával és kritikai nyíltságával kell jelen lennie egy demokratikus társadalomban.

Ennek tükrében egy EU-tagország miniszterelnöke mintaképként fölhozhatja-e a Krímet annektáló putyini Oroszországot, vagy Erdogan korrupt és jogtipró Törökországát?

Egy politikusnak mindent szabad, amit országának társadalma megenged. Ha a civil szféra ott gyenge lábakon áll, vagy sikerült már megingatni, netán megbénítani a hatalommegosztás mechanizmusát, akkor a politikus lehetőségei is nagyobbak arra, hogy kibillentse egyensúlyi helyzetükből a demokrácia belső fékeinek intézményeit. És olyan dolgokat próbáljon elérni, amelyekhez több egyéni mozgástérre van szüksége.

Erre mondják, hogy gazdasági szaltó meg politikai akrobatika?

Igen, bár ez még nem jelent okvetlenül szaltó mortálét is. Ebben egyébként sok párhuzamot látok Szlovákia és Magyarország között: nálunk Robert Fico igyekszik hasonló ösvényeken járni, igaz, most még bátortalanabbul. Nehéz megmondani, hogy ki kitől tanul többet; Orbán Viktor és Robert Fico kiegészítik és értik egymást, rokonszenveznek egymással, ahogyan a kölcsönös vállveregetésükben sincs hiány. A Freedom House eközben „csak” szigorúan bírál, de egyelőre sem a Fico irányította Szlovákiát, sem az Orbán dirigálta Magyarországot nem törölték a demokratikus államok listájáról. Csupán lejjebb sorolták őket.

Kusý úr, ön idehaza és külföldön rendre kiáll a különböző kisebbségek, jelesül a szlovákiai magyarok jogai mellett. Egyben elkötelezett támogatója a hazai magyar pártoknak is. A demokrácia magyarországi csorbulása tudatában, vélekedése szerint, milyen magatartást kellene tanúsítania a két számottevő hazai magyar pártnak?

E tekintetben most a Híd van egyszerűbb helyzetben, hiszen könnyebben artikulálhatja véleményét, mert a Fidesz és az egész mai magyar kormányzat elutasító vele szemben. Viszont az MKP-t közvetlen köldökzsinór fűzi a Fideszhez és a magyarországi kormányzati jelenhez, ami a szlovákiai politika színterén bonyolítja helyzetét. Ugyanis amíg az itt nemzeti kisebbségként élő polgár számára helyénvaló a kettős kötődés – hiszen Szlovákiában él, de magyar önazonosság-tudata révén nyelvében és kultúrájában az anyanemzetéhez tartozónak érzi magát –, addig az MKP politikai intézményként kötődik számtalan szállal a magyar államhoz, ami végeredményben kontraproduktív: a többi szlovákiai pántban, még az esetleges koalíciós partnereiben is bizalmatlanságot kelt. Meggyőződésem, hogy mind a Hídnak, mind az MKP-nak a szlovákiai politika hétköznapjaiban illendő jelen lennie. Teljes közéleti tekintélyük, közmegbecsülésük, támogatottságuk dolgában és persze politikai reputációjuk egész súlyával. A pártszakadás után is utat kell találniuk egymáshoz. Logikusan csak ez erősítheti befolyásukat és respektusukat idehaza és külföldön is. Még ha ezzel az MKP-nak világosan el kellene is határolódnia a Fidesz demokráciát szűkítő törekvéseitől; bár kívülállóként nem az én tisztem tanácsokat osztogatni. Minden politikusnak és politikai erőnek önmagában jó eldöntenie, hogy kivel rokonszenvez, kinél és hol keres támogatást. De hát a politikusok nem mindig az elvek mentén határoznak.

Politológusként és filozófusként vajon mire gondolt akkor, amikor hivatalos nevén Magyarország lett a Magyar Köztársaságból?

Hogy ez nagyon veszélyes és jelzésértékű tünet, hiszen a demokrácia és a republikanizmus a gyakorlatban közlekedőedényekként egészítik ki egymást. Viszont a köztársaság akarásának, a köztársasági gondolkodás és eszmék nyílt vállalásának háttérbe szorulása a parancsuralmi rendszer szándékának előszele lehet. Mert ha a szívben eltűnik a republikanizmus, akkor a reális valóságban is eltüntethető...