Parlamenti választások az új évezredben

Mindenki számára meglepő eredménnyel zárultak a 2002-es parlamenti választások Szlovákiában. A most kormányt alakító négy párt együttes győzelmére még a legoptimistább közvélemény-kutatók sem számítottak. Ugyanakkor e győzelem most már kirajzolódó okaiból s körülményeiből számos következtetés levonható mind a kormányzás korlátaival, mind pedig az egyes pártok lehetőségeivel kapcsolatban. Tekintsük először át az ismert tényeket. Az SDKU, az MKP, a KDH,valamint az ANO az érvényes szavazatok 42,51 %-át szerezte meg míg a parlamentbe jutott másik három párt, a HZDS, a Smer és a KSS pedig 39,28 %-át.

Mint az közismert; a két adat úgy válik parlamenti, a teljes parlamentet kitöltő egésszé, hogy arányosan kiegészül azoknak a pártoknak a eredményével is, akik nem jutottak a törvényhozásba. Ennek eredményeképpen az abszolút számban is legtöbb szavazatot szerzett négy kormányalakító párt 78 képviselői mandátumhoz jutott, a szlovák parlamentben, míg az ellenzék három pártja ennél valamivel kevesebbet, 72 mandátumot szerzett.

A szavazatok iránya

Ámde, amennyiben a leadott szavazatok irányát is vizsgáljuk, tehát azt is figyeljük, mennyien szavaztak a mostani kormánypártokhoz, illetve a mostani ellenzékhez közelálló pártokra, és ezek adatait hozzáadjuk a parlamentbe jutott pártok eredményéhez, akkor a helyzet jócskán módosul. Ebben az esetben a választáson induló, de a parlamentbe be nem jutott pártok közül legfeljebb az OKS sorolható a kormánypártokhoz, a maga fél százaléknál is jóval alacsonyabb eredményével. A legalább egy százalékot elért pártok közül azonban egyik sem. Vita legfeljebb az SDA kapcsán lehetne, annak okán, hogy ez a párt ugyan nem jobboldali, ám nem elhanyagolható konfliktusok alakultak ki közte és az SDĽ, valamint a Smer közt, és eredeti szavazóbázisának egy része is inkább a kormány pártjait választotta az utolsó pillanatban. Ám irányultsága okán ez a párt is csak kényszerből választaná koalíciós partnerül az alakulófélben lévő kormány négy pártját, még ha a parlamentbe be nem jutottak közül ő van is hozzájuk a legközelebb. A többi parlamenten kívülre szorult, egy százalék feletti párt esetében a helyzet egyértelmű. Sem a két nemzeti párt, az SNS és a PSNS, sem Gašparovič szakadár pártja, a HZD, sem pedig az SDĽ szavazóbázisáról nem állítható, hogy az alakuló kormány pártjaihoz érzik magukat közelebb állónak.

Azaz, ha e mérlegelés alapján vizsgáljuk meg a választások eredményét, tehát a szavazatok irányát is figyelembe vesszük, akkor a kormányt alakító négy párt veszített. Minimális többségüket a másik oldal fragmentálódásának köszönhetik, valamint a választási törvény azon elemének, mely szerint a parlamentbe be nem jutott pártok szavazatait a parlamentbe jutott pártok elnyert szavazataik arányában elosztják. E két tényező együttes hatásának eredményeképpen olyan pártok szavazataiból is részesültek, melyek nem őket támogatták volna. Sőt az is elég lett volna a parlamenti erőviszonyok megváltozásához, ha akár csak egy is a parlamentbe jut a jelentősebb kívül rekedtek közül.

A történelmi inga figyelemreméltó, az igazságosság elvét egyensúlyba hozó visszalendülését láthatjuk ebben az esetben, hiszen a mostani kormány ugyanazon effektus eredményeképpen szerzett parlamenti többséget, amely 1992-ben Vladimír Mečiart juttatta kormányra. Akkor az antimečiarista erők voltak képtelenek megegyezni egymással, majd szorultak ki ennek okán néhányan a törvényhozásból, és így a HZDS is részesülhetett a rájuk adott szavazatokból.

A győzteshez húzás effektusának csalóka volta

Felvetődik a kérdés, van-e jelentősége a választási eredmény ilyetén mérlegelésének, hiszen az eredmény immár tény, és már nem befolyásolják a kialakulását elősegítő tényezők. Ez valóban így van, ugyanakkor e tényezőket figyelembe kell venni a kormányt felállítóknak kabinetjük viselkedési szabályainak kialakítása során. Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyniuk, hogy ebben a pillanatban megvan a megfelelő szavazói potenciál egy szélsőséges nacionalista párt parlamentbe jutására, valamint, hogy parlamenti ellenzékük közt immár van egy a nyugati világ kormányai által is elfogadott párt. Ha tehát sikerül a parlamentből kiszorult kommunista utódpártok újraintegrálása, valamint a két nemzeti párt egyesítése, továbbá látványos lesz a Smer parlamenti szereplése, akkor még a HZDS esetleges bomlása esetén is lehetnek olyan ellenzéki pártok, amelyek fokozatosan felszívják szavazótáborát, sőt akár egyes parlamenti képviselőit is. Azaz oly módon alakulhat át az ellenzéki oldal, hogy miközben egyre reálisabb alternatívát nyújt egy hibázó kormánnyal szemben, aközben pártrendszerkezete is stabilizálódik, és belső átalakulása révén az ellenzék egésze megtartja szavazótáborát. A jelenleg születő kormány számára alighanem így jellemezhető a legnagyobb veszélyforrás.

E veszélyforrás elapasztásához a kormány pártjainak nem elég megtartani választási szavazótáborukat, hanem az ellenzék rovására kellene növelniük azt. Nos, ehhez kormányzásuk első időszakában feltételezhetően elég az úgynevezett győzteshez húzás ismert effektusa. Ennek lényege, hogy sok választó áll a győztes oldalára a választások után. Ám ez az effektus nem szokott tartós lenni, inkább időszakos lélektani jelenség. Ezért ennek láttán nem szabad azt hinni, hogy hosszú időre stabilizálták hatalmukat. Éppen ebbe a tévedésbe estek az előző kormányzati periódus elején, amikor is a választások utáni hónapokban a HZDS népszerűsége 15% körülire esett vissza. Ekkor a kormánypártok körében az a benyomás alakult ki, hogy a hatalmi verseny alapvetően már köztük zajlik, ellenzéküket marginalizálták. Az ekkor egymással elkezdett belső küzdelmek következményeit egészen a választási időszak végéig érezték. Szavazótáboruk ugyanis elsősorban nem köztük indult vándorlásnak, mint azt remélték, hanem ellenzékükhöz kezdett visszavándorolni. Nemcsak a HZDS erősödött meg a ciklus közepére, hanem az így megnyíló térben új pártok is alakulhattak, megnyerve azokat a szavazókat, akik nem voltak ugyan hajlandóak a rendszeridegen pártok támogatására, de a kormány pártjaiból is kiábrándultak. Hasonló folyamat most is megindulhat, ha hibákat követ el a kormány, méghozzá a négy évvel előbbi helynél kedvezőbb intézményes körülmények közt, minthogy a korábbi időszaktól eltérően az ellenzékben is található olyan párt, a Smer, amelyikre sem a szlovák közvélemény jelentős része, sem pedig a nyugati kormányok nem tekintenek rendszeridegenként. Tehát nem gondolják, hogy ez a párt fenyegetné a liberális demokrácia alkotmányos alapjait, eltérően a HZDS-től, a most parlamentbe került kommunistáktól, illetve a Szlovák Nemzeti Párttól, annak most különvált részével együtt. Éppen ezért jelenthet reális alternatívát a Smer ellenzékbe szorult pártként a jelenlegi kormány pártjaira szavazók számára. Tehát adott esetben anélkül a feltételezés nélkül szavaz rá, hogy a kormányváltás egyben rendszerváltással is fenyegetne.

A pártok rendszerének átalakulása

Azaz a mostani választások a szlovákiai pártrendszer lényeges átalakulását indították meg. 1989 óta először fordul elő az a helyzet, hogy kormány és ellenzék szembenállása nem jellemezhető a politikai rendszerhez fűződő viszony alapján. Mint jeleztük, a mostani ellenzéken belül megjelenni látszik az az irányzat, amely már nem rendszeridegen. A fogalmazás azért óvatos, mert az úgynevezett szlovák baloldal – beleértve Robert Fico pártját is – nemcsak a nyugat-európai szociáldemokrata baloldaltól különbözik számos jellemzőjében, hanem még a környező, transzformálódó országok hasonló pártjaitól is. Röviden, a rendpártiság, a vezérközpontúság, a nacionalizmus – csupa olyan elemek, amelyek a nyugati demokráciákban éppen nem a baloldal jellemzői. De a szlovákiai baloldal olyan problémákkal is küzd, mint a reformérzékeny tagsági háttér nagymértékű hiánya, a rendszerváltás előtti puhavonalas stratégia árán, majd a rendszerváltásban történő részvételen alapuló legitimáció szinte teljes hiánya, amely a fentieken túl nem problémája a másik három visegrádi ország baloldali pártjainak.

Ám maga a folyamat szemmel láthatóan megindult, jóllehet minden bizonnyal hosszasan tart, és számos vargabetűt ír majd le. Egy gyengülő kormány, amely azután ismét a politikai rendszerhez fűződő viszony alapján szerveződne újjá, csak megnehezítené az ilyen irányú fejlődést. Az esetleges gyengülést pedig az eddigi hibák ismételt elkövetésén túl olyan hibák is okozhatják, amelyek tipikusan a jobboldal problémái. Ezek közé tartozik a globalizáció kihívásaira adott neokonzervatív társadalom- és gazdaságszervezési válasz. A gazdaság versenyképességének pusztán a kereslet-kínálat egyensúlyi elméletére alapozott felfogása a vámhatárokkal védett nemzetállamokon belül sem működött maradéktalanul, és még kevésbé működik a globalizáció feltételrendszerében. Továbbá az a meggyőződés, hogy a fejlődés feltétele az elitekben rejlik, ezért a politika – nyíltan ugyan nem vallott, de annál inkább gyakorolt – első számú célja az elitek egyes csoportjainak erősítése, illetve a siker a köztük folyó versenyben. Egy ilyen, a társadalmat effektíve szétszakító politikai gyakorlat komoly problémát okozhat a kormány pártjainak az uniós csatlakozás során. A versenyképtelen rétegekhez tartozók számának növekedését aligha ellensúlyozzák majd az eredményesek növekvő sikerei, s így a leszakadók politikai alternatíva után néznek. A kormány pártjai azonban nemcsak ezt nem engedhetik meg maguknak, hanem amint azt már jeleztük, a mai szavazati arányok fennmaradását sem. Tartósan be kellene jutniuk a mostani ellenzék szavazótáborának sorai közé, ha sikeresek kívánnak maradni.

A pártrendszer konszolidálódása azonban nem könnyebbé, hanem nehezebbé teszi e cél elérését a most alakuló kormány pártjai számára.

Az azonban mindenképpen jelentős haladás, hogy a politikai rendszer jellegének tekintetében kialakult nézeteltérés nem vált választói értékrendet és ennek eredményképpen a szlovák pártrendszert évtizedekre meghatározó törésvonallá. A törésvonalak Martin Seymour Lipset és Stein Rokan által kidolgozott elmélet stabilitási komponensének egyre kevésbé felel meg az alakulófélben lévő állapot, ami az ország demokratikus berendezkedésének a pártrendszerrel összefüggő konszolidálódása szempontjából biztató jel. Van rá remény, hogy az alapvető politikai törésvonal egyrészt a konszolidált nyugati demokráciákra jellemző módon stabilizálódik, s így nem lesznek olyan komponensei, amelyek az alkotmányosság alapvető kérdéseinek eltérő értelmezéséből fakadnak.

A magyar politikai reprezentáció

Külön problémát jelentett az ország pártrendszerének szempontjából a magyar politikai reprezentáció kérdése. Ebben az esetben beszélhetünk egyfajta politikai törésvonal kialakulásáról, ugyanis a magyar szavazók zöme az elmúlt választásokhoz hasonlóan most is magyar képviselőkre adta szavazatát, míg a szlovák szavazók túlnyomó többsége szlovákokra. Ugyanakkor megfigyelhetőek figyelemreméltó folyamatok is ebben a kérdésben.

Egyrészt már a négy évvel ezelőtti parlamenti választások során az a szokatlan eredmény született, mely szerint a választásokon részt vett magyar szavazók mintegy negyede nem az MKP-ra adta szavazatát, hanem más pártra. S ezt az eredményt néhány, a választási ciklus későbbi szakaszaiban készült közvélemény-kutatás is visszaigazolta. Másrészt becslések szerint 1998-ban mintegy 30 000 szlovák szavazó voksolt a magyarokra. A mostani választások részletes eredménye is jelez a négy évvel ezelőttihez részben hasonló, részben pedig attól eltérő, ám a nemzeti törésvonal szabályrendszerét áthágó választói magatartásformákat. Egyrészt ugyanis az MKP választási eredményének érdekes specifikuma, hogy a párt ott kapott több szavazatot –éppen, mint négy évvel ezelőtt –, ahol a két etnikum találkozik, míg a magyar többségű, sőt szinte színmagyar területeken kevesebben szavaztak rá, mint négy éve.

Ez a szabályszerűség nemcsak az egyes járások eredményének öszszehasonlítása alapján jön ki, hanem szúrópróbaszerű részletes vizsgálatok is ezt igazolják. Például a Galántai járás nyelvhatár menti és déli települései választási eredményeinek összehasonlítása kapcsán, vagy éppen a csökkenő szavazatszám a Dunaszerdahelyi járás egészében, és magasabb szavazatszám a nyelvhatáron fekvő Somorján. Ugyanakkor a jelenség nyilvánvalóan részletesebb vizsgálatot és elemzést igényel, mind részletes kiterjedésének, mind pedig okainak vonatkozásában. Néhány következtetés azonban már mai ismereteink kapcsán is levonható belőle. Egyrészt alighanem jelentős számú szlovák szavazatot kapott az MKP a mostani választásokon. Ezt jelzi, hogy tiszta szlovák vidékeken is megnőtt szavazatainak száma, nemcsak az etnikai határvonal tájékán. Másrészt a biztos szavazói táborát alkotó tömbmagyarság által lakott vidékek belső területein csökkent szavazói száma. E választópolgárok zöme nem szavazott ugyan más, szlovák pártra, de nem adta szavazatát a magyarokra sem. Ugyanakkor, jóllehet az adat illeszkedik a csökkent választási kedv össz-szlovákiai trendjéhez, mégis megoldandó probléma az MKP számára. A jövőbe vetítve ugyanis veszélyes tendenciát jelez. Éppen ezért részletes vizsgálatot igényelne mind az okok, mind pedig a részletek vonatkozásában.

A másik változás a korábbi állapotokhoz hasonlítva az MKP elfogadottságának növekedése a szlovák közvélemény által, s ennek eredményeképpen koalíciós potenciáljának növekedése. Elég megemlíteni, hogy még a HZDS is kívánatos koalíciós partnernek tartotta egy időszakban, és ezt az álláspontját nyíltan vállalta. Ennek következménye az a szlovák újságírók által megfogalmazott követelés, mely szerint az MKP-nak vállalnia kellene az alkotmányosság szempontjából is kiemelt fontosságú parlamenti elnöki pozíciót. Ez az alkotmányos értékrendben történő jelentős eltolódást sejtet.

A kormány buktatói

A fentiekkel összefüggésben négy olyan, ma is kivehető veszélyforrás jelent meg, amely megbonthatja a kormánykoalíció egységét. Az első az elégtelen képviselői fegyelem, amely a kis parlamenti többség okán problémákat okozhat. Ennek számos oka lehet, közéjük tartozhat egyfajta zsarolási stratégia kialakulása is valamely képviselőcsoport részéről.

A második az egyes reszortok elégtelen reformkapacitása és az egyes kormánypártok ennek okán csökkenő népszerűsége.

A harmadik az EU-ba történő integráció hibás stratégiája. Az előző ponttal összefüggő rossz felkészülés és az éles verseny együtt komoly társadalmi feszültségeket okozhatnak, belépés esetén is.

A negyedik pedig a választási rendszer olyan átalakítása, amely létükben és súlyukban fenyegetné a kormány egyes pártjait. Amennyiben ugyanis a vegyes, illetve többségi rendszer marginalizálással, illetve megsemmisüléssel fenyegetné egyiküket-másikukat, akkor aligha tartanák meg a szükséges képviselői fegyelmet. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen változtatást éppen ezért csak az ellenzék támogatásával lehetne elérni, ami nyilvánvalóan a koalíciós egység megbontását jelentené.

Tehát a kormány helyzete a váratlan választási siker ellenére is nehéz, röviden éppen azon okok miatt, melyek váratlanná tették a sikert. Ugyanakkor az esély is egyedülálló, amit kapott. A választási ciklus tétje nemcsak a kormányzás szokott problémáinak aránylag sikeres kezelése, s nem is pusztán az euroatlanti struktúrákba történő integráció sikere, hanem a szlovákiai pártrendszer, s ennek révén a demokratikus államrend konszolidálása.

A szerző politológus, a Fórum Intézet elnöke