Orwell és az alternatív tények

Az alternatív tények fogalmát az újonnan beiktatott amerikai elnök, Donald Trump tanácsadója, Kellyanne Conway vezette be a politikai közbeszédbe. Az ominózus kifejezést az NBC amerikai hírcsatornának adott interjúban használta 2017. január 22-én, arra az újságírói felvetésre reagálva, hogy előző nap Trump szóvivője, Sean Spicer nyilvánvalóan hazudott, amikor azt állította, hogy  a világtörténelem elnöki beiktatásai közül Donald Trumpén voltak a legtöbben.  Conway szerint azonban a szóvivő nem valótlanságot állított, csupán alternatív tényeket közölt. A kifejezést rögtön felkapta a sajtó, és több neves amerikai publicista is „orwelli frázisnak” titulálta, összefüggésbe hozva az 1984 (1949) című disztópiából ismert új nyelvvel, az újbeszéllel (newspeak), illetve a regényben felvázolt totalitárius diktatúrát irányító Párt valóságtól elrugaszkodott hazugsággépezetével. Az eredmény: George Orwell klasszikusa az eladási listák élére tört, a Penguin kiadó pedig újabb 75 ezer példány nyomtatását rendelte meg. Bár magában a regényben sehol sem szerepel az ominózus kifejezés, Conway elszólásának az a fajta interpretációja, mely szerint nem csupán többféle vélemény, értelmezés, hanem többféle valóság létezik, amelyek közül mindenki kiválaszthatja a neki megfelelőt, valóban összefüggésbe hozható a Párt „valóságszabályozó” praktikáival. Érdemes közelebbről is megvizsgálni, hogyan viszonyult az angol író a 30-as, 40-es években úttörőnek számító, tény- és történelemhamisításon alapuló, alternatív tényekkel operáló totalitárius propaganda jelenségéhez, mert ilyen témájú írásai jelenünk számára is fontos üzeneteket hordozhatnak. Az elviselhetetlen valóság Orwell legjelentősebb írásai abban az időszakban születtek, amikor teljes gőzre kapcsolt a náci-goebbelsi és a sztálini propagandagépezet. Soha nem látott méreteket öltött a tömegek megtévesztése a populista demagógia, a dezinformáció, a gyűlöletkeltés, a tömegpszichózis, az összeesküvés-elméletek gyártása (világméretű zsidó, trockista, imperialista összeesküvés) és a történelmi dokumentumok meghamisítása által (például Trockij kiretusálása Sztálin parancsára a Leninnel közös fényképekről). „A valós tényeket elfedik, a dátumokat megváltoztatják, az idézeteket kiragadják a szövegkörnyezetből, és úgy fércelik össze, hogy mást jelentsenek” – foglalja össze Orwell kora propagandatevékenységét, hozzátéve: a modern propagandistát az öncsalás különbözteti meg elődeitől, hiszen a tömegek megtévesztésére kreált hazugságokat fanatikus meggyőződésében ő maga is elhiszi.  Hannah Arendt, a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója így írta le, miben állt ezeknek a hazugsággépezeteknek a vonzereje: a diktátoroknak bedőlő tömegek „nem hisznek a láthatóban, saját tapasztalataik valóságában, nem a szemükben és a fülükben bíznak, hanem csak képzelgéseikben. Ezekre pedig bármi olyasmivel hatni lehet, ami egyetemes és ugyanakkor önmagában következetes. (...) A tömegek megszállottan vágyakoznak a valóság elől való menekülésre, mivel alapvető hontalanságukban nem tudják már elviselni a világ véletlenszerűségét és érthetetlenségét.” Ehelyett inkább egy mesterségesen konstruált, de következetes és átlátható, alternatív valóságba menekülnek, ahol a kétségeknek és a kritikának nincs többé helye – a stabil, megingathatatlan világnézetet a csalhatatlannak vélt vezérben/pártban való feltétlen hit garantálja. A bombáknál is rémisztőbb Orwell a modern politikai propaganda tényhamisító gyakorlatával először a spanyol polgárháborúban, majd pedig a második világháború alatt, a BBC haditudósítójaként találkozott. A 40-es években írott esszéiben, publicisztikáiban több helyütt is hangsúlyozza, hogy a totalitárius propaganda hadjáratot indított az objektív igazság fogalma ellen. „Egy brit és egy német történész egy sor kérdést bizonnyal másként ítélne meg, ám még így is maradna egy jókora semleges tényhalmaz, melyet egyiküknek se jutna eszébe vitatni – írja 1943-ban, Visszatekintés a spanyol polgárháborúra című esszéjében. – Az egyetértésnek épp ezt a minimumát pusztítja el a totalitarianizmus (...) A náci elmélet kifejezetten tagadja, hogy olyasmi, mint az »igazság« egyáltalán létezik. »Tudomány« sincs – csak »német tudomány«, »zsidó tudomány« stb. A cél eszerint egy olyan lidérces világ, amelyben a Vezér vagy egy uralkodó klikk hatalma nemcsak a jövőre, de a múltra is kiterjeszthető. Ha a Vezér azt mondja: ez és ez márpedig nem történt meg – akkor kettő meg kettő az öt…”  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"269386","attributes":{"alt":"","author":"Wikipedia","class":"media-image","height":"1051","style":"width: 600px; height: 872px;","title":"Szovjet propagandaplakát 1931-ből, mely szerint az ötéves terv kellő lelkesedéssel 2+2 év alatt is teljesíthető. Vagyis: 2+2=5.","typeof":"foaf:Image","width":"723"}}]] Ez az elgondolás, mely „a bombáknál is nagyobb rémületet” keltett az íróban, vált az 1984 egyik központi elemévé. A regényben az uralkodó Párt elhiteti alattvalóival, hogy objektív valóság nem létezik; amit valóságnak hiszünk, az csupán az elménk szüleménye, az egyéni elme pedig egy kollektív tudat által befolyásolható, így a jelenvaló és a múlt is alakítható a Párt kénye-kedve szerint. Ezt nevezik a regényben valóságszabályozásnak, újbeszél nyelven duplagondolnak (doublethink). Egyfajta automatikus önhipnózis ez, tudatosan előidézett skizofrénia, amelyet minden párthű elvtársnak el kell sajátítania, hogy amikor a Párt úgy kívánja, a feketéről ne csak állítsa, hogy fehér, hanem így is gondolja, sőt higgye is.  A politikai elnyomás tehát azt követeli alattvalóitól, hogy a faktuális világ helyett egy lehetséges világot tekintsenek kiindulópontnak. Ha úgy tetszik, az alternatív tényekbe vetett fanatikus hit diadala ez a józan ész és a józan ítélőképesség felett.  Mentális diktatúra A tudatmanipulációnak és a mentális diktatúrának az a foka, melyet az 1984 szörnyrezsimje elért, kizárólag a média és az információáramlás totális, központi ellenőrzése által valósítható meg. A regény újszerű technikai eszköze, a telekép egyszerre adó- és vevőkészülék: amellett, hogy segítségével a gondolatrendőrség a nap 24 órájában szemmel tarthatja Óceánia polgárait, a folyamatos agymosást is biztosítja. Éjjel-nappal ontja magából a propagandaorgiát, a cenzúrázott híradásokat, a lelkesítő beszédeket és a győzelmi indulókat. A vélemények pluralitására, a nézetek ütköztetésére, az objektív híradásra, a kritikára vagy az információk hitelességének ellenőrzésére esély sincs. A néző/hallgató köré egy alternatív valóságot épít fel a Párt, amelyben egy idő után – a folyamatos sulykolás hatására – ténylegesen hinni kezd.  Manapság a közösségi média tölt be a teleképhez hasonló szerepet azáltal, hogy a felhasználó hírfogyasztási szokásai szerint az idővonalán automatikusan szelektálja a híreket, így jobbára csak olyan információkat kínál fel, melyek az illető világképét támasztják alá, az ezzel ellentéteseket pedig láthatatlanná teszi. Ezáltal nagyon könnyű bekerülni az álhírek körforgásába és eltévedni az alternatív tények sötét erdejében. Sokak szerint ennek a jelenségnek komoly szerepe lehetett az amerikai elnökválasztás kimenetelében is. Elvakult nacionalizmus Orwell egyik legnagyobb hatású esszéje, a Jegyzetek a nacionalizmusról (1945) rendkívül aktuális ma is, témánkhoz pedig leginkább a valóságérzék hiányáról szóló rész illeszkedik, melyet a nacionalista gondolkodásmód egyik fő jellemzőjeként jelöl meg.  Meg kell azonban jegyezni, hogy Orwell a nacionalizmus fogalmát nem a hagyományos értelemben használja, tehát nem kizárólagosan a nemzettel hozza összefüggésbe. „Nacionalizmuson mindenekelőtt azt a gondolkodásmódot értem, amely feltételezi, hogy az embereket úgy lehet osztályozni, akár a rovarokat, s hogy az emberek milliós vagy sokmilliós tömegeit egyértelműen »jóknak« vagy »rosszaknak« lehet nyilvánítani.” Ennek alapján ide sorolja például a kommunizmust, a politikai katolicizmust, a cionizmust és az antiszemitizmust is. Orwell szerint a nacionalisták egyik fő ismérve, hogy szelektálják a valóságot, tehát az egysíkú világképükbe nem illeszkedő, ezért kényelmetlen tényeket egyszerűen figyelmen kívül hagyják, vagy éppen a bizonyítékok ellenére is vehemensen tagadják azokat.  A szerző meglepően mai példával él, amikor a holokauszttagadást említi: „A nacionalista nemcsak hogy nem ítéli el az övéi által elkövetett kegyetlenkedéseket, hanem figyelemreméltón képes arra, hogy még csak tudomást se vegyen róluk. (...) Angliában sokan szinte semmit sem hallottak arról, hogy a német és lengyel zsidókat a háború alatt kiirtották. Tulajdon antiszemitizmusuk megakadályozta, hogy ez a mérhetetlen gaztett eljusson a tudatukig.”  Ha ennél aktuálisabb példát keresünk, a „minden muszlim terrorista” tévképzetét említhetjük, amelynek hirdetői rendszerint figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a terrorizmus áldozatai a legnagyobb arányban éppen muszlimok. Orwell másik fontos megállapítása, hogy „a nacionalisták a tetteket nem érdemeik szerint bírálják el, hanem attól függően, hogy ki követte el őket, és szinte nincs olyan gaztett – legyen az kínzás, túszejtés, kényszermunkára való elvitel, tömeges deportálás, ítélet nélküli fogva tartás, orgyilkosság vagy a polgári lakosság bombázása –, amely ne tűnne fel egészen más színben, ha a »mieink« követik el. A liberális News Chronicle a barbarizmus megdöbbentő példájaként fényképeket közölt németek által felakasztott oroszokról, majd egy-két év múltán lelkesen kommentált szinte ugyanolyan fotókat oroszok által felakasztott németekről.”  A politikailag motivált, torz értékítéletek gyakorlata ismét elterjedőben van. Hogy csak egy aktuális, helyi példát említsünk: egyesek, akik a német és a magyar kisebbséget sújtó, Edvard Beneš nevével fémjelzett jogfosztó rendeletek utólagos eltörlését követelik, más népcsoportok esetében mindenfajta aggály nélkül azonosulnak a kollektív bűnösség elvével. A kulcsszó: gyűlölet Orwell értelmezésében a nacionalizmus kulcsfogalma a valóságérzéket és a morális értékítéleteket is eltorzító gyűlölet. Ez válik az 1984-ben ábrázolt szörnyrezsim legfontosabb jelszavává, sőt mozgatórugójává is. A Párt által felépített alternatív valóságban az ember állandó félelemben és kiszolgáltatottságban él, ebből fakadó dühét és gyűlöletét azonban a hierarchia csúcsán lévők körmönfont módszerekkel mindig a vélt vagy valós ellenség – külföldiek, ellenállók, Goldstein „terroristái” és más gyanús elemek – ellen fordítják, elterelve a figyelmet saját terrorisztikus módszereikről. A kívülről és belülről egyaránt fenyegető veszély imitálása biztosítja a tömegek támogatását és legitimálja a diktatórikus hatalomgyakorlást is.  Orwell felismerései napjainkban új értelmet nyernek, és arra intenek, hogy tartsuk minél távolabb a hatalomtól azokat, akik alternatív tényekkel és gyűlöletkeltéssel próbálnak politikai tőkét kovácsolni.