„Örültek annak, hogy vannak”

„Nálam még csak pénz sem volt, így a leggonoszabb emberek sem tudtak lopással, divatos szóval „lenyúlással” vádolni”Fecsó Ivett felvétele Több magyarországi sajtótermék Fidesz-kampánynak titulálta az ezer éves államiság ünneplését, melynek költségeiről több szó esett, mint hozadékáról. Kormánybiztosként hogyan „kezeli” ezt a helyzetet?

Eleinte majdnem mindenkinek tetszett a terv, hiszen az ünnepségekkel kapcsolatos kiadásokat térítettük, jó ötleteket esetén költségesebb terveket is finanszíroztunk, a helyiek azt hívhattak ünnepi szónoknak, akit akartak, és az önkormányzat emlékül millenniumi zászlót kapott. Sokan meglepődtek az érdeklődés láttán, nem gondolták, hogy az ország polgáraiban ennyire él a nemzeti öntudat. Én bizakodóbb voltam, ám úgy tippeltem, az 1998-as választások számarányában fognak jelentkezni a települések. Ehhez képest háromezernél is több kívánt részt venni a közös ünneplésben, ami még engem is meglepett, jólesően hihetetlen eredménynek tartom.

Ön szerint miért kezdtek pénzről cikkezni a lapok? Én nyolcvan milliárdos összköltségről is olvastam...

Mert a hírlapírók azt hitték, a „régi módon” történnek a dolgok, amikor például április 4-e alkalmából kaptak a falvak óvodákat, orvosi rendelőket. Egyáltalán nem erről volt szó. Az Országgyűlés a millenniumi költségekre, azaz az én személyes hivatalos rendelkezésemre 1 milliárd 760 millió forintot szavazott meg, ami egyáltalán nem sok.

Aztán egyre nagyobb számok kezdtek közszájon forogni.

Megkísérlek jóindulatú választ adni kérdésére, és nem mondom, hogy ez politikai csalafintaság, amit azért követnek el, hogy ellenszenvet ébresszenek az ügy iránt. Ehelyett inkább azt mondom, hogy mivel a rám bízott ünneplési összegen túl a különböző minisztériumok, szervezetek szintén költöttek millenniumi célokra, lehet, hogy egyesek ezeket is hozzászámolták az összeghez. Ebben a végösszegben viszont benne van az is, hogy például a pécsi püspök a dóm kapujára egy gyönyörű bronz-kilincset csináltatott.

Dühös rám ezért a kérdésért?

Nem, a legnagyobb jóindulattal mondom, amit mondok, mert becsületsértés gyanúja nélkül kijelenthetném azt is, hogy az egész egy ronda hazugság. Az Országgyűlésnek annyival kell elszámolnom, amennyit kaptam. Idén további másfél milliárdot adtak, és hála istennek nagyon szigorúan fogtak, a parlament előtt többször beszámolót kellett tartanom. Ennek örültem, mert így a pénzt nem is én kezeltem, csak jóváhagytam az összegeket, melyeket aztán a kincstár utalt ki. Nálam tehát még csak pénz sem volt, így a leggonoszabb emberek sem tudtak lopással, divatos szóval „lenyúlással” vádolni.

Beszéljünk a dolog kellemesebb oldaláról. Milyenek voltak ezek a millenniumi ünnepségek?

Az emberek a legkisebb falvakban is hatalmas szeretettel ünnepeltek, a maguk választotta napon. Arra törekedtem, hogy minél kisebb a település, annál magasabb rangú állami vezető látogasson oda. Ebben a minszterelnök nagyon jó partnernek bizonyult, 2000 január 2-án ő maga ment le egy Bajót nevű kis faluba az első millenniumi ünnepségre. Pár ezer lakosú községek is jelentkeztek azzal az ötlettel, hogy szobrot akarnak emelni vagy csinosítani akarják a falut. Ötvenhat város és falu emelt például Szent István-szobrot, érdekes módon legtöbbet a Tisza menti református községekben. Megértették, hogy nem egy szentet ábrázolnak, hanem egy államalapítót. Egyébként az is meglepett, hogy a háromezer település hatvan százaléka templomban rendezte az ünnepséget. Sok tudósnak, írónak is lett szobra, sőt alkalmi zeneműveket is rendeltek a községek. Abba sem szóltunk bele, melyik szobrászt, festőt vagy zeneszerzőt válasszák. Előfordult, hogy magánemberként támadtak esztétikai jellegű kifogásaim a végeredménnyel szemben, de elhatároztam, hogy ha nekik tetszik a mű, lelkem rajta. A költségek egyharmadát egyébként az illető községnek kellett fedeznie.

Ön nemrég azt nyilatkozta, hogy a magyar nemzetnek nincsenek sikerélményei, és tulajdonképpen ezért szervezték az egyéves akciót.

Tényleg nem volt sikerélményünk, elég, ha csak az elmúlt század eseményeit nézzük. A két világháborút, Trianont, a kommunizmus évtizedeit persze nem lehet egy év alatt kompenzálni, de valahol el kell kezdeni. Sikerélménynek számít, ha egy falu vagy város közössége öszszegyűlik, és együtt örülnek annak, hogy vannak. Egy Baranya megyei faluban odajött hozzám egy öreg néni, és azt mondta, hogy az ő falujuk 1092 óta szerepel az okleveleken, de azóta nem járt náluk se király, se nádor, se főszolgabíró, én vagyok az első, aki odatalált. Mindenütt arra biztattam a helyieket, írják meg maguk saját községük történetét. ĺgy tudatosíthatják leginkább az elmúlt ezer évet. Az is sikerélménynek tekinthető, hogy sehol nem volt széthúzás, együtt ünnepeltek reformátusok és katolikusok, egy román határ menti faluban kitűzték a román zászlót, másutt a szlovák nemzetiségűek szlovákul énekeltek. Senki sem bántotta a másikat, és mindenki megvalósíthatta, amire vágyott.

Ön például dandártábornok lett. Erről is sok gúnyos cikkeket olvastam.

Pedig nem is ez az igazi kitüntetés, a kinevezés mellett megkaptam a magyar érdemrend nagykeresztjét, amivel csak egy-két ember büszkélkedhet, és hencegve mondom, hogy talán meg is érdemeltem. De térjünk vissza a tábornokságomra. 1925-ben születtem, hivatásos katonatisztnek neveltek, a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiát végeztem el. Fiatal hadnagyként esküt tettem a haza védelmére, és ezt komolyan is gondoltam. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet a nálunk idősebb felelőtlen politikusok és hadvezérek miatt kegyetlenül megaláztak. A magukat bűnösnek érzők Nyugatra szöktek, én itt maradtam. Katonai tárgyú könyveket is írtam, és a millennium évében sokat tettem a honvédségért, így a vezérkari főnök engem szólított meg. Azt mondta, itt az idő, hogy végre az én nemzedékem valamiféle megbecsülésben részesüljön. És mivel mindenkit nem tudnak kiemelni, engem viszont mindenki ismer, kineveznének tartalékos tábornoknak.

Meglepte az ötlet?

Váratlanul jött, ám tudtam, hogy ez egy jelképes dolog, és hogy sokan olvasták a Rekviem egy hadseregért című könyvemet. Amikor a parlamentben megköszöntem a kinevezést, egész nemzedékem nevében köszöntem meg.