Oroszhontól Bajorországig

Magyarics Ferenc könyvének (Életemből. Három és fél év a II. világháborúban) utószavában írja: „Ez az írás nem mese, minden egyes mondata valóság. Aki figyelmesen elolvassa, mérleget vonhat az 1940-es évek nehéz, küzdelmes eseményeiről...”

Korosztályom, a második világégés alatt és után születettek a háborús élmények és kínszenvedések árnyékában nőtt fel. A háború gyakori beszédtéma volt, s van, aki mind a mai napig emlékszik a faluját és családját ért eseményekre vagy a frontszolgálati évek hónapjaira. A háborús irodalom is nagyon gazdag, történészek, politikusok és költők írják le a háborút, az emberek hétköznapjaira és életére súlyosan kiható következményeit. Háború után még a győzteseknek is gondot okoz újra lábra állni, helyreállítani az életet, felépíteni a lebombázott iskolákat, üzemeket, a megrongálódott utakat, vasutakat, a felrobbantott hidakat... Csak a magyar vonatkozású háborús könyvek közül számosat említhetnék, a Don-kanyarról szólót többet is. Pécsi vadász barátom, Békés Sándor például ezt írja könyvében a Donról: „Megrendült voltam, s talán egy kicsit csalódott is. Nagyobbnak képzeltem, haragosabbnak, olyannak, amelyhez jobban illik a szenvedés, a halál...”

Ámde most Magyarics Ferenc könyvéről van szó. Ő ugyan nem a Donig jutott, hanem a Bug folyó partjáig, de ott is osztogatták a halált. Bevonulásától, 1942. október 2-ától hosszú idő telt el a frontszolgálatáig. Egyébként Somorjára vonult be, s ennek a városnak a laktanyája a magyar fiatalok életében sorsdöntő volt a háború után is: ide vonultak be a jogfosztottság után féléves kiképzére, átképzésre. Magyarics Ferenc könyvéből a háború alatti, nem éppen rózsás helyzetet ismerhetjük meg. Nemcsak az altisztek és a tisztek voltak komiszak, a mindennapi kenyér, az ellátás is. Ráadásul az újoncok felszerelése is nagyon hiányos volt. Mindezeket érdekes módon, szép magyarsággal írja le a szerző, úgyhogy tanulhatnak tőle a későbbi hadfik is. Azért mondom, hogy tanulhatunk Magyaricstól, mert az egyes katonai kifejezéseket vagy az általa is használt szakzsargont magyarul nem ismertük. Néhány példát említenék: parancshirdetés, szálláshely, körlet, gyengélkedő, csukló (a reggeli tornát jelentette), szabályzat, legénység, napos tiszt, istállóőr, kikötés (amikor a katonát kikötözték — az ilyen büntetés a csehszlovák hadseregben tilos volt), menetzászlóalj, őrszoba, vonatosztag és még sorolhatnám, idézhetném Magyarics Ferenc könyvéből azokat a kifejezéseket, melyeket mi csak szlovákul vagy csehül ismertünk.

Magyarics Ferencnek a maga katona korában természetes volt és érthető, hogy nem kellett megbirkóznia a nyelvvel, mint annyi más későbbi szlovákiai magyar katonának és írónak, vagy azzal, hogy a szavakat anyanyelvére kelljen fordítania. De csodálom őt az emlékezetéért is. A könyvből nem derül ki, s nekem úgy tűnik, Magyarics Ferenc nem vezetett naplót. S bár pontos dátumokat nemigen említ, ilyen mondatokat olvasunk: „Már jó délutánra járt az idő, amikor a lengyel földön levő Stryjbe érkeztünk.” Ugyanúgy pontosan emlékszik bajtársai és felettesei nevére, alapvető tulajdonságaira. A dióspatonyi Kovács tizedesről nincsenek jó emlékei, de nagyon örültem annak, hogy a nemespanni Titka Istvánról mint nagyon rendes emberről ír (a regensburgi lágerben találkoztak), ugyanis Titka Istvánt később magam is megismerhettem, vadásztársak lettünk.

Magyarics Ferenc nem kis utat tett meg, sebesülten, az orosz csatamezőktől Lengyelországon és Szlovákián át, s csak ezután ért véget számára a közvetlen életveszély. Bécs és a nyugati fogság kálváriája ugyanis mégiscsak más volt, mintha az oroszok kezére jutott volna. Számomra meglepetés, hogy az alakulatuk Szlovákiában is harcolt, és sokfelé bolyongott a Magas-Tátrában.

Magyarics Ferenc Életemből című könyve érdekes olvasmány. A második világháború emlékeit, fájdalmait és helyenként borzalmait idézi, egy frontharcos katona szemével. Mindenkinek figyelmébe ajánlom.

Motesiky Árpád