Örökzöld, ám reményvesztett

Új századunkban nyilván reneszánszát éli a népmese, hiszen alig akad már berkeinkben prózaíró, aki nem adott még ki a közelmúltban ilyen jellegű kötetet, vagy nem írt legalább néhány népmesei ihletettségű szöveget. Maga a jelenség elgondolkodtató. Az inspiráció hiányzik-e íróinkból, hogy saját, önálló és egyedi mesevilágokat alakítsanak ki, vagy a hagyományőrzést találják olyan nélkülözhetetlenül fontosnak, hogy minden más rovására előtérbe helyezik? Akciórajzfilmekkel és mágiaőrülettel táplálkozó csemetéink mennyire fogadják még be az örökzöld népmeséket? Lehet, hogy szélmalomharcot vívunk?

Vajkai Miklós könyvének nem feladata, hogy a fenti kérdéseket megválaszolja, és a kételyeket eloszlassa. Annál inkább feladata a mesélés és az olvasók lekötése. A zöld kígyógyermek című könyvben ugyan kevés a valóban meseszerű mese, ritkán érvényesülnek a népmesék szabályai, népmesei eredete mégis vitathatatlan. A szereplők és a környezet megválasztása egyértelműen népmesegyökerekre utal, de a nyelvi megformáltság már nélkülözi a jól bevált formulákat. A történetek nehezen melegednek be, kurta-furcsa a lezárásuk is, ami néhány esetben hatásos (Aki dudás akar lenni), de gyakran elvarratlanul maradnak a szálak (A Szélember kenyere, Mese a piros sapkás ördögfiókáról, A zöld kígyógyermek). Az elégtétel, amit az olvasó vár, elmarad. A jó nem nyeri el jutalmát, a probléma nem oldódik meg, a konfliktus nem tűnik el, a történetekben előkészített kicsúcsosodás laposra sikeredik. A lusta fiú léhűtő marad, és semmi baja sem származik belőle. A kígyógyermek menyasszonyával nem történik semmi iszonyú, csupán csak a palotában kell maradnia, ami őneki szíve-vágya. Rejtély, hogyan győzi le az okos leány a gonosz öregasszonyt, a szerző nem részletezi a nagy kalandot, csak a lány kiszabadulását említi egy mondattal. Sok apró fordulatból, izgalmas jelenetből maradnak ki az olvasók a szűkre szabott befejezések miatt.

Tagadhatatlan erénye a kötetnek a líraisága, főleg azoknál a szövegeknél, melyek gyermekkori emlékfoszlányra építenek (Borókáné, az utolsó boszorkány; Szegény Nyúl Piroska néném, Juli néne nagyanyám). Ezek a pillanatfelvételszerű, rövid terjedelmű szövegek meséből és memoárból gyúrt elbeszélések, ezekhez a szerzőnek közvetlen köze van, s ezt lehetetlen nem észrevenni. A lírai töltetű szövegekben azonban az író borotvaélen táncol, könnyű átcsúszni olcsó moralizálásba, didaktikus közhelyekbe. Az egyensúlyt szerencsére sikerült megtartani, valószínűleg éppen azáltal, hogy a népmese alapszabályát (a jó győz, a gonosz bűnhődik) a szerző sokszor semmibe veszi. Ezzel a valós élethez közelibb, realista történetek jöttek létre, gyakran kissé pesszimista végkicsengéssel. A kötetzáró mese mintha egyfajta magyarázat lenne erre az egyéni látásmódra. „Az a bajunk, hogy semmi bajunk sincs… Az a gondunk, hogy minden rendben van…” — panaszkodnak az óriások, és erre az örökös nappal mellé éjszakát kapnak, és elkezdődik számukra az öregedés folyamata (Óriások). Vajkai Miklós nem akarja illúziókba ringatni olvasóit. Nem akarja, hogy az legyen a bajuk, hogy semmi bajuk sincs, vagy hogy azt higgyék, megoldódnak az igazságtalan helyzetek, a jót egyszer végre megbecsülik, a gonoszt eltörlik a föld színéről, vagy legalábbis egy időre elveszik a kedvét az ármánykodástól egy kiadós büntetéssel. Ezért került messze ez a kötet a gyökereitől, líraiságával, kedvességével, minden igyekezetével is reménytelenséget áraszt, nem elégtétel a szenvedésre, nincsenek olyan hősei, akikkel azonosulni vágynánk. Talán valóban elszállt az idő a téma és a műfaj fölött, és a megváltozott világban valami gyökeresen újra, másra van szükség a mesekönyvek területén is. A népmesék reneszánsza pedig csak könnyen elpattanó, színes buborék.

Kozsár Zsuzsanna