Orbán Viktor kockázatos játékba kezdett

Van benne rendszer – nagyon röviden így jellemezhetnénk Shakespeare klasszikusával a magyar kormányfő nyár végi–ősz eleji külpolitikai mozgásait. Orbán Viktor egy tőle szokatlanul hosszú nyári szünetet követően – amibe egy általa a Facebookon közölt horvátországi út mellett egy titokzatos, teljes diszkrécióval megejtett görögországi utazás is belefért – fejest ugrott a nemzetközi politikába.

Olasz–magyar barátság

Ennek első fejezeteként Milánóban találkozott Matteo Salvini olasz belügyminiszterrel. A találkozónak különös hátteret adott, hogy Olaszországban éppen akkor ismét egy kisebb menekültügyi dráma zajlott, Salvini miniszteri jogaival élve megtagadta, hogy saját országa parti őrsége olasz kikötőbe vigyen a Földközi-tengerből kimentett menekülteket, amiért ügyészségi vizsgálat is indult, és a koalíciós partner – baloldali populista – Öt Csillag Mozgalom vezetői is nemtetszésüket hangoztatták.

Ugyan mind Orbán Viktor, mind Matteo Salvini igyekezett a közös álláspontot kidomborítani a menekültválság kapcsán a két kormány között, azt az ellentétet mégsem sikerült feloldani, hogy míg Rómában a menekültek elosztását akarják az EU 28 tagállama között, addig Budapesten erről hallani sem akarnak.

Igaz, a nemzetközi politika nem is elsősorban erre figyelt, mint a CNN kommentárjában megjegyezte, az Orbán–Salvini „első randevú” minden bizonnyal arra volt jó, hogy a felek kísérletet tegyenek egy EU-szkeptikus, jobboldali populista tömb létrehozására akár már a jövő májusi európai parlamenti választásokra.

Búcsú az EPP-től?

Tény, hogy a Fidesz és maga Orbán Viktor is egy ideje már nyíltan hangoztatja, hogy jövőre meggyengülnek az úgynevezett főáramú politikai erők, és az erősen unió-szkeptikus pártok erősödhetnek meg. Ez annyiban abszurd, hogy – a párt politikusaival folytatott háttérbeszélgetések alapján – a Fideszben szinte nyílt kárörömmel figyelik a helyzetet, vagyis saját pártcsaládjuk, az Európai Néppárt (ennek tagja többek között a Bugár Béla vezette Híd is) meggyengülését, és mindenki azt várja, hogy a magyar kormánypárt pozíciói jelentősen megerősödnek majd az EPP-frakción belül. Vagy ha nem, hát akkor egyszerűen lelépnek.

Ez a nyár elején még úgy merült fel, hogy mi történik, ha esetleg magának az EPP-nek lesz elege a CEU-botrányos, civilkülönadós Fideszből és zárja ki Orbánékat, mostanra jelentősen változott a helyzet. Igaz, Orbán Viktor még júniusban „belengette”, hogy ők akár ki is léphetnek, de ezt akkor még csak blöffnek tartották. Most, a Salvinivel folytatott megbeszélések után már reálisabbnak tűnik egy új formáció létrehozása jövőre, mint korábban valaha.

Macron, az ellenfél

A tendenciát ráadásul más tényezők is erősítik: Emmanuel Macron francia elnök már meg is üzente a duónak, hogy nyugodtan lássák őbenne a legnagyobb politikai ellenfelüket, mivel ő jövőre egy olyan páneurópai politikai mozgalmat szeretne gründolni, amelyik kifejezetten az integráció elmélyítéséről és a menekültekkel kapcsolatos szolidaritásról szól. Hogy az immár uniós szintre emelt játszma nyertese ki lesz, az ma még megjósolhatatlan, de könnyen belátható, hogy Orbán vagy sokat nyer, vagy sokat veszít. Amennyiben valóban megerősödnek a Fideszhez hasonló politikai erők, akár európai szinten is erős vezetővé válhat, de ha nem jön be a számítása, akkor perifériára is sodródhat, bár utóbbit természetesen erősen relatíve kell értelmezni, mert egy kétharmaddal regnáló, az EP-ben 12–15 képviselővel bíró (a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok szerint ennyi mandátum biztosan kinéz a Fidesznek jövőre) miniszterelnököt természetesen nehezen lehet majd látványosan ignorálni.

Élet az EU-n kívül

Mégis, az utóbbi esetben Orbánnak inkább maradna egy sokkal értéktelenebb „játszótér”, az EU-n kívüli kapcsolatok. Ezt persze nem úgy kell értelmezni, hogy a magyar kormányfő kiléptetné az országot az unióból, hanem „csak” abban az értelemben, hogy külpolitikai elismerést máshol kell majd keresnie. Ezt Moszkvában biztosan kevésbé találná meg, bár az utóbbi időben gyakrabban találkozik Orbán Putyinnal, mint bármely más vezetővel, ezek a megbeszélések valószínűleg csak kifelé tűnnek felhőtlen hangulatúnak. Hogy az orosz fél elégedetlen a paksi bővítés ütemével, arról rendszeresen cikkez a magyar sajtó, de hogy Moszkvában szívesen tesznek a magyar fél alá, ha megtehetik, arra jó példa volt, amikor – mint a Népszava megírta – legutóbb az orosz külügyminisztérium a paksi bővítés építkezésének pontos dátumáról szóló megegyezés teljes szövegét még azelőtt kiszivárogtatta az orosz sajtónak, hogy arról Orbán egyáltalán tárgyalhatott volna Putyinnal. Ezek után felmerül a kérdés, mennyire volt szuverén tárgyalópartner a magyar kormányfő. Hogy a bővítéssel minden nem lehet teljesen rendben, arra utalhat az is, hogy az augusztus utolsó hetében Budapesten megtartott nagyköveti értekezleten Süli János „bővítésügyi miniszter” külön is igyekezett meggyőzni a hazahívott diplomatákat, hogy a beruházással minden a legnagyobb rendben van.

Türk kapcsolat

Egy térség ellenben biztosan van, ahol a magyar kormányfő bármikor feltétlen elismerésre számíthat: talán nem véletlen, hogy cikkünk megírásának idején is még Kirgizisztánban tartózkodik, a „türk tudatú népek” Nomád Világjátékán. A magyar kormányfő ezzel olyan illusztris társaságba keveredett, mint Recep Tayyip Erdogan török, Ilham Aliyev azeri, Nurszultan Nazarbajev kazah és Savkat Mirzijojev üzbég államfő. A magyar kormányfő vonzalmának a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok iránt nehéz racionális indokát találni: Magyarországnak hangsúlyozottan nincsenek külpolitikai céljai a térségben – erről egyetlen külügyi stratégia sem szól – a kétoldalú kereskedelem volumene ezekkel az országokkal elhanyagolható mértékű, évi pár millió, tízmillió euró. Igaz, ezekben az országokban nyilván nem hozzák szóba például a CEU-t.