"Orbán a putyini módszerekkel korlátozza a civileket"

Ön, négyéves nagyköveti megbízatásának befejeztével, Maďari pod lupou (Magyarok nagyítólencse alatt) címmel már 2003-ban könyvet írt. Miért összegezte azon frissiben a külszolgálati évek tapasztalatait?

Emlékszem, többen is megpirongattak könyvem címe miatt. Pedig csak annyi történt, hogy diplomataként a magyarországi valóságnak nemcsak a napos, hanem a rejtettebb oldalát is szemügyre vehettem. Mélyebben beleláttam a hétköznapokba, mint az, aki turistaként vagy családi és baráti látogatásra utazik Magyarországra. A diplomata „nagyítólencséje” nem pusztán a dolgok színét, hanem azok fonákját is megmutatja. Én is láttam ott sok-sok szépet és meglepőt, de kevésbé kellemeset is. Hiszen Magyarország sem tökéletes és gondmentes ország, ahogy Szlovákia sem az.

Másfél évtizeddel később, no meg pár héttel a küszöbönálló parlamenti választások előtt mit mutatna a nagyítólencse?

Hogy a magyarországi politikai környezet nagyon hasonlít a szlovákiaihoz. Ott is, itt is egy dominánsan erős párt politikai képviselete irányítja az országot. Éspedig úgy, mintha az Orbán Viktor vezette Fidesz, illetve a Smer Robert Ficóval az élén legyőzhetetlen lenne; bár ez utóbbi csapat most távol áll a kétharmados többség megszerzésétől. További hasonlóságot mutat a vezető kormánypártokat leváltani akaró töredezett ellenzék erőtlensége. Noha a magyarországi ellenzék egyelőre talán még abban reménykedik, hogy áprilisban kibillentheti hatalmából Orbánt, s így a Fidesz fölérendeltségét is megtörheti. Szerintem azonban erre nincs esélye. 2015 körül még őszintén drukkoltam az újként föllépett Momentum Mozgalomnak. Rokonszenves fiatalok voltak, meg céltudatosak. Biztató volt a budapesti olimpia meggátolását elért népszavazási kezdeményezésük sikere. Akkoriban úgy tűnt, hogy ez a mozgalom kovásza lehet egy életképes ellenzéknek, de mára ez a lehetőség szintén kútba esett.

Osztja azok vélekedését, mely szerint napjainkban Magyarország kevésbé demokratikus, mint a kétezres évek első évtizedében volt?

Az ottani oppozíció úgy ítéli meg a mai magyar helyzetet, hogy Orbán Viktor és a Fidesz felőrölték az ország demokratikus rendjét. Én nem látom ezt ennyire vészesen. Viszont tény, hogy – Mečiarhoz hasonlóan – Orbán ellenőrzése alá vonta a médiát, az igazságügyet, a rendőrséget, és egyéb területeket is saját kézbe vett. Mindez az irányítási dominancia bizonyítéka. Ellenben az sem mondható, hogy tilos a szólás- vagy sajtószabadság, hiszen talán éppen a magyar publicisztika a legkülönb Európában! Nem állítható tehát, hogy a demokrácia egészen elsorvadt Magyarországon. Orbán Viktor szokatlan politológiai nóvumaként az úgynevezett illiberális demokrácia működik, ami azt jelenti, hogy a kormányzó párt irányítja, szabályozza a politikai és kulturális életet. Magyarországon ez most jól felismerhető.

Vladimír Mečiart említette. Párhuzamokat lát kettejük kormányzási stílusában?

Bizonyos értelemben igen. Például ahogy Mečiar is egymaga akart uralni mindent, és a hozzá lojálisokat vagyonokhoz juttatta. Orbán is elképesztő vagyonokat osztogatott szét a hozzá hűek között. Ezekben a demokratikusnak aligha mondható ügyekben rengeteg a párhuzam. Magyarországon ez most egy olyan időszakban történik, amikor a rosszakaróként beállított Soros György ármánykodásával „kell” megküzdeni, ami viszont már kész kényszerképzet. Ahogy tévesen fixa idea az Oroszország iránti lekötelezettség és a Putyin iránti előzékenykedés. Beleértve a Paksról meg a velejáró milliárdos kölcsönökről kötött egyezséget. Ugyanis Putyin a világon semmit sem ad puszta szívességből. Cserébe nyilván Orbán is ígért ezt-azt. Például hogy az Európai Unió bontókalapácsa lesz, és otthon egyben ellehetetleníti a civil szervezeteket. Hiszen a Soros-ellenesség és a nyitott társadalom alapítványaival szembeni kampány Oroszországban kezdődött, Orbán csupán eltanulta Putyintól a civil mozgalmak korlátozásának és megkötésének módszereit.

Magyarországon az áprilisi választások kulcskérdése, hogy vajon a Fidesz–KDNP szövetség megszerzi-e az alkotmányos többséget.

Ennek elejét venni csakis az oppozíció teljes összetartásával lehetséges. Ahogy ez nálunk 1998-ban a Mečiar-éra megszüntetésekor történt.

Az ellenzék az MSZP–Együtt szövetség miniszterelnök-jelöltjében, Karácsony Gergelyben bízik. Nem kincstári derűlátás ez?

Ha tehetem, követem Karácsony úr megnyilatkozásait, és okos politikusnak tartom őt. Széles látókörű, szavakész ember, felkészültségben és talpraesettségben méltán hasonlítják Orbán Viktorhoz. A Fidesz gyerekesen nevetséges védekezése vele szemben, hogy azt híreszteli róla: az ő neve is ott szerepel Soros fizetési listáján...

És ha tényleg meglenne az ominózus kétharmad? Mit tenne vele a következő Orbán-kormány?

Akkor folytatódni fog az oroszországi kapcsolatkeresés orientációja, de akár a hatalomgyakorlás putyini vagy erdogani stílusának érvényesülését sem zárom ki. Emellett előállhatnak az EU-ból való kilépést kezdeményező népszavazás gondjai is. Ez utóbbi fenyegetés egyébként ott lebeg a cseh meg a lengyel társadalom fölött is, hiszen Miloš Zeman, különösen azonban Kaczyński és Orbán azonos hullámon unióellenesek. És ha kiderülne, hogy a jelenleg zajló angol brexit nem is annyira fájdalmas, akkor egy huszárvágással Magyarország – a Fidesz kétharmados parlamenti többségének tudatában – könnyen felvethetné a kilépés kérdését. Én azonban úgy gondolom, hogy az alkotmányos többség nem jön össze, mert a 2002-es emlékeim tudatában hiszek a magyar választók bölcsességében. Akkoriban még nagykövetként Budapesten éltem, s élénken emlékszem, hogy a higgadtan mérlegelő választóknak köszönhetően mekkora meglepetést okozott Medgyesi Péter győzelme. Most viszont nem a Fidesz győzelmében, hanem kétharmados felülkerekedésében kételkedem.

Heller Ágnes filozófus, esztéta szavai szerint Magyarország nemzetközi megítélése már nem lehet rosszabb, mint jelenleg; és sohasem volt annyira elszigetelődve, mint most. Diplomataként is osztja ezt a meglátást?

Úgy gondolom, hogy Orbán Viktor például a Soros György elleni masszív és főképpen keményen tendenciózus ellenségeskedéssel rengeteget rontott a Magyarországról korábban alkotott külföldi véleményeken. Arra az időszakra utalok, amikor a liberális politikát vállaló fiatal fideszesek felülkerekedtek a kommunistákon. A világ akkoriban tapsolt nekik. Mára viszont mind a washingtoni Kongresszusban, mind az Európai Parlamentben, illetve az EU Bizottságban elkopott a magyarok iránti nyílt rokonszenv, és így elapadt az országot készséggel segítő lobbi is. Orbán Viktor és társai a dolgoknak ezt a vetületét valószínűleg nem mérlegelték eléggé. Hogy például az alaptalan és nyers szembeszegülés Soros Györggyel nemzetközileg káros, a visszhangja pedig világszerte csakis negatív lehet.

A magyarországi közhangulat mennyire van hatással a visegrádi négyek presztízsére a tágabb Közép-Európában?

Pusztán annyira, amennyit a valóság tükröz. A tagországok miniszterelnökeinek kijelentései alapján a V4 csoport a zökkenőmentes együttműködés oázisa. Nos, a gazdasági kooperáció valóban olajozottan működik. Amiben pedig ezen túlmenően is teljes közöttük az összhang, az a migrációellenes politika és a Magyarország déli határain húzott kerítések dicsérete. Az érem másik oldalát tekintve azonban látni illik, hogy az EU többi tagállamában távolról sem ennyire kedvező a V4 közmegbecsülése. Mert tagadhatatlan, hogy a schengeni övezet határainak védelme határozottan fontos, ám erre nem Európa közepén, hanem kontinensünk külső határain szükséges megoldást találni. Ahogyan a már itt tartózkodó menekültek igazságos elosztásának kérdésére is. Mert akár tetszik, akárnem, a népvándorlás az emberiség történelmének és jelenének természetes velejárója, egy ősidők óta megállíthatatlan folyamat. Napjainkban sem szabad hátat fordítani senkinek, akinek nincs ivóvize, aki éhezik, akinek már évek óta bombák hullanak a feje felett. Az ilyen embert az ösztönös biológiai ereje hajtja, hogy jobb életkörülményeket keressen. Komoly mulasztás hát, hogy az Európai Unió ezt a két-három éve elmérgesedett gondot hibás hozzáállással akarta rendezni. Már a dolgok legelején korrekt módon szabályozni kellett volna, hogy az érkezők közül ki a tényleges menekült és ki nem. A tagállamoktól pedig világosan megkövetelni az itt maradás jogait élvezők igazságos arányú befogadását.

Visszapillantva a nagyköveti szolgálatának éveire: milyennek látta a szlovák–magyar viszony különböző aspektusait?

A mečiari éra lezártával politikai síkon a megromlott viszony helyrehozása volt az elsődleges teendőm. De gazdasági és személyi vonatkozásokban is. Az első három esztendőben Mikuláš Dzurinda és Orbán Viktor készséges partnereim voltak ebben. Ők ketten pedig, mondhatni, szinte puszipajtások lettek. Amikor aztán Budapesten megszületett a határon túli magyarokra vonatkozó és sokat vitatott törvény, ez a légkör megromlott. Szerencsére ez nem volt kihatással az alacsonyabb szintű kölcsönös kapcsolatokra. Zökkenőmentes maradt a magyarországi szlovákok kormányzati támogatása és önkormányzati élete is.

Gyakran találkozott személyesen is Orbán Viktorral?

Természetesen, hiszen a külhoni szolgálatnak ez magától értetődő része. Nagyon kedves és joviális volt, szívesen látogatott el a nagykövetségre is, a felesége pedig a követség rendezvényeinek szervezésébe is bekapcsolódott.

Így viszont ön mit gondol: miként lett az egykor lánglelkű rendszerváltó ifjúból tekintélyuralmi módon kormányzó miniszterelnök?

Érdekes átalakulással. A valaha még meggyőződéses liberális fiatalember zseniális politikussá érett. Valószínűleg mások hatására is észrevette, mit hall szívesen a tömeg. A népszerűség pedig csábító dolog. A politikában duplán. És a megszállottját gyakran rossz irányba tereli.

Miklósi Péter