Önmagunk kormányzatairól dönthettünk

E megállapítás óta nyilvánvaló, hogy egy ország demokratikus berendezkedésének egyik alapvető mércéje az önkormányzati demokrácia ereje. S amint az a fenti jellemzésből nyilvánvaló, ez az erő mindenekelőtt az egyes települések polgáraiban lakozik. Ha ők képesek megtartani a demokrácia játékszabályait, ki tudják választani maguk közül azokat, akik a közügyek elkötelezettjei, és az ilyeneket emelik vezetőikké, akkor ezt meg tudják tenni a politikai hatalom felsőbb szintjein is. Ez minden önkormányzati választás legfőbb tétje. Olyanokat juttatunk-e a helyi politikai hatalom intézményeibe, akik e hatalommal a közt kívánják szolgálni, avagy olyanokat, akik önmagukat. Tehát a kérdés az, képesek vagyunk-e megkülönböztetni egymástól a kettőt, vagy sommásan megalkotjuk ítéletünket néhány benyomás és pletyka alapján.

Valóban nem sok vizet zavar?

Sok ember vélekedik úgy, hogy az ő egy szavazata nem sok vizet zavar. Ámde jócskán módosul a kép, ha vesszük a fáradságot, és átgondoljuk, mekkora is az a hatalom, amit településünk valamely vezetői kezébe szándékozunk adni egyetlen szavazatunkkal. Nos, ez a hatalom három fő részből tevődik össze. Az elsőt nevezzük pénzügyi résznek. Ennek mértékét könnyen kiszámíthatjuk. Elég, ha településünk éves költségvetését megnégyszerezzük, hiszen a választási időszak négyéves, majd az így kapott összeget elosztjuk azon választópolgároknak számával, akik részt vettek a választásokon. Az így nyert végöszszeg ugyan nem egészen pontos, hiszen a költségvetés változhat, de hozzávetőleges képet mégis kaphatunk szavazatunk „áráról”.

A hatalom második részét nevezzük kapacitásoknak. Ez alatt azok a döntési lehetőségek értendők, amelyet jelöltjeink kezébe adunk. Konkrétan arról van szó, hogy hatáskörükön belül mi, hol, mikor és mely személyek által történjen.

A helyi hatalom harmadik részét pedig nevezhetjük lehetőségeknek. Ezen a területen az a kérdés, miként képes élni az adott politikus a helyzete adta lehetőségekkel, melyeket tudja hasznosítani települése javára, s melyeket nem? De említhetjük azt a képességet is, hogy maga mennyire képes új helyzeteket, lehetőségeket teremteni a meglévőkből és saját ötleteiből.

Többféle kihívás

E tényezők persze minden adott korszak és hely sajátos kihívásai közt érvényesülnek. A mi életünk mostani legjelentősebb önkormányzati kihívása a most már valószínűleg rövidesen sorra kerülő belépésünk az Európai Unióba. Az elkövetkező másfél év a felkészülés utolsó szakasza, míg az azt következő időszak az adaptáció szakasza lesz, tehát az új körülményekhez történő alkalmazkodásé. Nos, Szlovákia magyarlakta településein ugyancsak ritkán találkozott az ember olyan kampánnyal, amely arra hívta volna fel a választók figyelmét, hogy a jelölt alkalmas e két nehéz időszak várható problémáinak kezelésére, és képes élni a helyzet nyújtotta előnyökkel.

Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, alkalmas jelölteket ültettünk-e szavazatunkkal a polgármesteri és helyi képviselői székekbe, akkor érdemes feltenni néhány kérdést.

Beszél-e jelöltünk világnyelvet? Ez ugyanis feltétele, hogy úgymond kommunikatív legyen partnereivel, például vállalkozókkal, más önkormányzatok képviselőivel. Valamint, hogy közvetlenül, tehát gyorsan olvashassa az unió településfejlesztési információit, és másoknál rugalmasabban dönthessen e lehetőségek körében.

Továbbá, részt vett-e olyan képzésen az elmúlt időszakban, amely az EU pályázati feltételeinek kérdésköréből készítette fel az érdeklődőket? Vagy legalább vannak-e kapcsolatai valamely olyan intézménnyel, amelyik szakszerűen meg tudja írni a pályázatokat? A pályázatoknak ugyanis szigorú tartalmi és formai kritériumai vannak. Egy kiváló ötlet is megbukhat formai hibák vagy az elképzelés helytelen kifejtése okán.

Persze a helyi politika rendelkezik olyan állandó sajátosságokkal is, amelyek mentén szintén véleményt alkothatunk jelöltjeinkről. Az egyik ilyen állandó, mindenki által jól ismert sajátossága, hogy a településen is megjelennek különféle érdekcsoportok, amelyek pozíciókat keresnek és szereznek a helyi politikai elitben. Nos a kérdés az, hogy a politikai elit mely csoportjai mennyire engednek teret másoknak is saját érdekviszonyaikon túl, illetve mennyire kívánnak maguk alá gyűrni mindenkit, aki kívül esik érdekköreiken. Azaz helyi szinten is megjelenik a demokrácia alapkérdése, a sokszínűség tolerálásának, illetve elnyomásának ellentéte.

Második állandó sajátossága, hogy a helyi politikusok hogyan tudják magasabb szinten érvényesíteni céljaikat. Azaz meg kellene gondolnunk, hogy a jelöltek közül kinek vannak olyan kapcsolatai, illetve eszközei, melyekkel ténylegesen képes érvényesíteni a település céljait akár kormányzati, akár kerületi szinten. A már taglalt nemzetközi szintről nem is beszélve.

A helyi politika harmadik állandó sajátossága pedig az, hogy az önkormányzati struktúra egésze képes befolyásolni az országos politikát. Ismét az a kérdés vetődik fel, hogy az általunk megválasztottak mennyire veszik ki ebből a részüket? Mennyire képesek befolyást gyakorolni egy-egy törvény, illetve kormányrendelet jellegére? Menynyire szerveződnek olyan erős egységekké, amelyeknek súlya van egyik-másik országos politikai döntés esetében is, vagy mennyire vesznek bele külön érdekeikbe, és egymás közti viszályaikba?

Önkormányzatok és pártpolitika

Robert Dahlnak, a huszadik század egyik kiemelkedő politikai gondolkodójának megállapítása szerint a helyi politika abban különbözik az országos politikától, hogy helyben közvetlen kapcsolat van politikusok és választóik közt, még kisvárosi szinten is, hiszen gyakran érintkeznek, és sokat tudnak egymásról, míg az országos politikusok és választóik közti jelentős távolság okán az ő kapcsolatuk sokkal személytelenebb. Éppen ez a fő oka, hogy a választópolgárok önkormányzati preferenciái gyakran eltérnek országos pártpreferenciáiktól. Ennek az eltérésnek azonban nem kell feltétlenül veszélyeztetnie az adott párt országos preferenciáit. Ugyanis a választók egy jelentős része nem e szempont alapján adja le szavazatát. Kivételt esetleg az az eset képezhet, ha más, országos szinten is konkurens párt vagy pártok jelöltjei győznek, méghozzá nagy számban, az adott párt induló jelöltjeivel szemben. Ebben az esetben tényleg ajánlatos megvizsgálni, vajon az ilyen eredmény okai nem gyökereznek-e az adott párt országos szintű politikai lépéseiben. Ha azonban ez csak esetenként fordul elő, illetve nagy számban választanak független jelölteket a polgárok, akkor nincs összefüggés a helyi és az országos pártpreferenciák közt. Mindössze a Dahl által leírt effektus hatásáról van szó.

Esetünkben ez a dilemma az MKP berkeiben is felvetődött. Nos, ez a dilemma alighanem téves szempontok alapján fogalmazódott meg. Mindemellett lehet egy negatív irányban mutató következménye ennek a látásmódnak. Nevezetesen akkor, ha a választásokon sikeresen szerepelt független jelölteket továbbra is a politikai ellenfeleik kategóriájába sorolja a párt, s ennek következtében kedvezőtlenebb bánásmódban részesíti az általuk vezetett településeket. Ebben az esetben a szintén negatívan érintett választópolgárok, akik a jelöltek közvetlen ismerete alapján választották meg a saját helyi szempontjaik alapján jobbnak ítélt személyt, avagy személyeket, igazságtalan bánásmódként minősíthetik a párt reakcióját, ami másodlagosan, negatívan befolyásolhatja országos pártpreferenciáikat, illetve az országos választásokon való részvételi hajlandóságukat. Amennyiben az adott párt, esetünkben az MKP, regionális befolyását növelni kívánja, akkor fordított stratégiát kellene választania. Azaz inkább arra törekedhetne, hogy a sikeres független jelölteket minél nagyobb számban kapcsolja a párt elképzeléseihez, akár helyi képviselőkről, akár polgármesterekről van szó. Sőt néhány területen akár az elképzelések megformálásában is helyet kaphatnának, hiszen ez aktív alapot teremt az egyetértés és ennek révén az együttműködés kialakulásához.

Ez nyilvánvalóan nem problémamentes stratégia, hiszen többen felvethetik, hogy minden országos pártvezetésnek elsősorban saját pártjelöltjeit kell támogatnia. A felvetés általában véve rendjén is van. Egy akkora regionális túlsúllyal bíró párt esetében, mint az MKP, azonban a dilemma nem ilyen jellegű. Először is, itt nem a választásokat megelőző, hanem a választásokat követő stratégiáról van szó. Tehát ez nem a párt önkormányzati kampánystratégiájának iránya. Másodszor, az ellenkező stratégia nem erősíti, hanem feltehetően gyengíti a párt regionális befolyását, sőt esetleg országos támogatottságát is. Harmadszor pedig, olyan helyzet, amelyben minden helyen az MKP induló jelöltje a legjobb, és ahol csak elindul, ott meg is nyeri a választásokat, nem lesz. Ez irreális elvárás. Mindig lesznek helyek és helyzetek, amelyekben mások aratnak győzelmet. Ez az állapot egészen egyszerűen a társadalmi pluralizmus kifejeződése, s nem valamiféle helyi összeesküvésé, amellyel szemben minden eszközzel harcolni kell, még ha néhány helyi érdekcsoport a tartós konfliktust is választaná.

Negyedszer, a párt országos politikusainak közreműködése olyan települések támogatásában, amelyekben nem az MKP jelöltje lett a polgármester, avagy nem e párt képviselői adják a helyi önkormányzat többségét, megjeleníthető e párt támogatásaként. Léteznek olyan kommunikációs technikák, amelyekkel a közvélemény számára nyilvánvalóvá tehető, hogy a párt mely országos politikusa vagy politikusai révén érkezett a támogatás, és milyen szerepet játszottak megszerzésében az MKP helyi politikusai.

S végül, fel kell tenni azt a kérdést, hogy egy regionális túlsúllyal bíró párt számára a folyamatos konfliktusstratégia hosszabb távon nem vezet-e önkormányzati választási eredményeinek romlásához? Nem vált-e ki több helyi ellenszenvet, mint támogatási szándékot? Míg egy, a különféle, gyakran egymással is szembenálló helyi célok és érdekek becsatornázására irányuló igyekezet és a köztük feszülő ellentétek, konfliktusok feloldására tett kísérletek vajon nem vezethetnek-e a párt iránti szimpátia megerősödéséhez?

Egy jelentős és egyben tartós regionális befolyásra törekvő pártnak ugyanis döntenie kell, miképpen képzeli a befolyás jellegét. Egyes csoportok dominanciájaként mások felett, avagy az adott régió minden olyan jelentősebb csoportosulásának és személyiségének összefogásaként, aki csak hajlandó erre, még akkor is, ha esetenként ellentétek vannak köztük. Az első stratégia nyilvánvalóan ellenállást szül. A második első pillantásra sokkal komplikáltabbnak tűnik, ám megteremthetők azok az intézmények és kialakíthatók azok a szabályok, melyek keretein belül megvalósítható. Persze csak akkor, ha az érintettek jelentős részében, beleértve a párt helyi politikusainak zömét is, megvan hozzá a politikai akarat.

A kérdés, ki akarjuk-e használni minden rendelkezésünkre álló kapacitásunkat?

Rövidesen ugyanis kiderül, településeink jelenlegi erőforrásai, beleértve emberi erőforrásaikat is, elégtelenek ahhoz, hogy megálljuk a helyünket az EU kihívásai közt. A szükségeshez mérten kevés lesz a korszak igényeinek megfelelni képes „kiművelt emberfő”, s ezt a hiányt csak minden számításba jövő kapacitás mozgósításával lehet legalább részben ellensúlyozni a belépési folyamat első szakaszában.

Nem kevésről döntöttünk

Tehát a tegnap véget ért önkormányzati választások során nem kevésről döntöttünk. Még ha általában kevésbé is állt a nyilvánosság figyelmének középpontjában, mint a parlamenti választások, önkormányzati képviseletünk révén olyan területeken befolyásoljuk életünk alakulását, amely területek felett az országos politikai képviseletnek nincs közvetlen hatalma. A politikai hatalom ugyanis úgymond vertikálisan is megosztott, tehát a hatáskörök nemcsak a hatalom három ága, tehát a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom közt oszlanak meg a modern alkotmányos demokráciában, hanem a hatalom egyes szintjei közt is. Tehát sajátos hatáskörökkel rendelkeznek a regionális és a területi önkormányzatok. Más nem helyettesítheti őket. Mi, polgárok hozzuk létre őket szavazatainkkal, éppen ezért olyan emberek kerülnek e pozíciókba, amilyeneket mi magunk juttatunk oda. És az olyan komplikált időszakokra is igaz ez, mint amilyen előtt most állunk.

A szerző politológus, egyetemi oktató