Olvasni — az utálattól a lélekmasszázsig

Kiss Szilvia és Gál Tamás, a fiatal színész házaspár csupán néhány hete hagyta maga mögött a pozsonyi Színművészeti Főiskolát. Igaz, egy ideje a kollégium helyett már Komárom a „haza” — ott teremtettek otthont két és fél éves kislányuknak, Rékának. A tanulás és a család mellett Szilvia reklámot forgatott, Tamás pedig a Fekete bárók című új cseh sorozatban kapott egy kisebb katonaszerepet. Közben, Gágyor Péter rendezővel együtt, a Szevasz Színházat tervezgették. Nyitott, befogadó színházról álmodnak, vendégművészekkel, évente egy-egy produkcióval. Albee Nem félünk a farkastól című drámájának a bemutatója az elmúlt évben a komáromi RÉV-ben született meg, ezt az idén Bojcsev Madár tábornoka követi. Hogy hol, az még kérdés. A dunaszerdahelyi próbálkozás után most Somorja kapuin kopogtatnak.

És feltűntek a könyvesboltokban is — nem saját kötettel, hanem egy verses cédével.

— Barak László meghívott az És ha mégis ringyó? című kötetének bemutatójára, hogy szavaljak a verseiből.

Már tervben volt válogatott költeményeinek a kiadása, s ekkor jött az ötlet: készítsünk az új könyvhöz egy hanghordozót is. Ilyen még nem volt: hogy felvidéki költő műveiből verses cédé szülessen — meséli Tamás. — Az első nekifutás nem nagyon sikerült. Nem lehet visszajelzés nélkül dolgozni. A stúdióban pedig egyedül van az ember. Azután bejött a képbe Gágyor Péter, dramaturgként és rendezőként, majd bevontuk Zsákovics Lászlót, aki három vershez zenét szerzett, Szilvia pedig felénekelte őket. A cédét Barak Lászlónak a Miféle szerzet vagy te? című, válogatott verseit tartalmazó kötetéhez csatoltuk. Ez az anyag talán közelebb viszi az olvasókat az írott szóhoz is. Nagyon kevesen olvasnak ma már verset, kortárs költőket még annyian sem. Saját példámból tudom.

Tizenhárom-tizennégy éves koromig kimondottan utáltam olvasni, egy sort sem futottam át önként. Túl aktív voltam, két másodpercig sem maradtam egy helyben. A baráti körömben viszont olyanok voltak, akik olvasott embernek számítottak, már akkor történelmi, filozófiai könyveket bújtak, és állandóan irodalomról — Tolsztojról, Dosztojevszkijről — beszéltek. Én meg szégyelltem magam. Elkezdtem hát Dosztojevszkijt olvasni, versenyszerűen, ki bír többet alapon. Utólag rájöttem, semmit nem értettem belőle, de legalább rászoktattam magam arra, hogy bemenjek a szobámba, és órákat képes legyek eltölteni a könyvek fölött.

Mivel olvasni nem szerettem, nem voltak könyveim. Még ajándékba sem szerettem könyvet kapni. Azután férjhez ment a nagynéném, és Kaposvárra költözött. Tanárnő, férje szintén, így aztán a teljes könyvtárát a nagymamámnál hagyta, azzal, hogy ha tizennyolc éves leszek, adja nekem. Egy kincset hagyott rám, az ő mintegy ezer kötetével alapoztam meg a mai könyvtáramat.

Meglepő, de a verseket mindig szerettem. Persze, kezdetben nem olvasni, inkább hallgatni, mondjuk Latinovits Zoltán vagy Jordán Tamás előadásában. Mivel őket nem láthattam mindennap a tévében, ráfanyalodtam az olvasásra. József Attila volt az első költő, akiért megszállottként rajongtam. De annyira, hogy azt képzeltem: nekem úgy kell meghalnom, ahogy ő halt meg, nekem nincs szükségem másra, csak kávéra, de azt sok cukorral fogom inni, mert biztosan sokat fogok éhezni, mint ő... Később jött a másik tragikus sorsú költőnk, Nagy László. Számomra nagyon hasonló a költészetük. Szerelmesük voltam, viszont a verseiket nem tudtam elmondani soha. Annyira magamba zártam őket, hogy az élményt kiadni nem bírtam soha. Ma sem.

Rengeteg költővel, akiket mások magától értetődően ismernek, csak most kezdek barátkozni. Az iskolában, amint kötelezővé tettek valamit, már nem érdekelt. Most, hogy kezdem elfelejteni a tanulást, változik a helyzet. Valamikor például nem tudtam elképzelni, hogy Petőfi A négyökrös szekér című verse mondhat nekem valamit. Ma pedig — úristen, de szeretem! Vagy Ady: a rémálmom volt, ha belőle kellett felelnem, biztos ötöst kaptam. Most ő az egyik csúcs. A Krisztus-kereszt az erdőn számomra maga a csoda. Szüleim kétéves koromban elváltak, apa nélkül nőttem fel, egyetlenegyszer találkoztunk, tizenvalahány év után. Amikor ezt a verset elolvastam, olyan volt, mintha a mi találkozásunkról szólna — ugyanúgy nézünk a világra, mégis másként: »Az apám még vidám legény volt, / Dalolt, hogyha keresztre nézett, / Én meg az apám fia voltam, / Ki unta a faragott képet / S dalolt, hogyha keresztre nézett.«

Szilvia arról beszél, hogy a könyvek, az irodalom szeretetével kisgyermekként oltották be a szülei.

— Anyu tanárnő, otthonunkban természetesen rengeteg könyv volt. Elsősorban szépirodalom, klasszikusok, mindaz, amit illik elolvasni. Apukám hajótervező mérnök, úgyhogy a hajózásról is volt számos könyvünk. Gyermekkoromban sokat olvastak nekem a szüleim — az első élményem a Hetvenhét magyar népmese és Weöres Sándor Bóbita-kötete, ez máig megvan, most Rékának olvasok belőle. Önállóan magyar népmeséket olvastam először, az első »vastag könyv« pedig Az aranyember volt — máig maradandó élmény. A nővérem négy évvel idősebb nálam, láttam, ő mit olvas, gyakran éjszaka, a paplan alatt. Azt hiszem, egy családban mindig jobb a kisebbnek, természetesen kap sok olyan dolgot, amire az idősebbnek magának kell rájönnie. Én is automatikusan kézbe vettem azokat a könyveket, amelyeket a nővéremnél láttam. Anyu is adott tanácsokat — »most már idősebb vagy, ezt elolvashatnád« —, és sokszor mesélt a diákjai olvasmányairól is.

Azt hiszem, átlagosan alakult az ízlésem: a mesék után jöttek a klasszikusok, s a mai napig nagyon szeretem a klasszikus, kalandos, romantikus történeteket, valamint az útikönyveket. Mostanában szinte csak a kötelező olvasmányokra jutott időm, de nagyon szeretem Márait, Hamvast: esténként, ha nagyon fáradt vagyok, elolvasok egy rövid részt, lefekszem, gondolkodom rajta — olyan, mintha kicsit megmasszíroznák a lelkemet...

Rékaskával pedig újra élhetem a gyermekkoromat: most jutottunk el a mondókáktól, versikéktől a mesékig. Már képes odafigyelni rájuk. Pillanatnyilag a székely népmesék a kedvencei, ha leülünk, azonnal hozza a könyvet, pedig nincsenek benne képek. Tamással most mesét keresünk, szeretnénk csinálni egy meseelőadást — ebben is kikérjük a lányunk véleményét.

Mindig nagy boldogság, ha Tomival dolgozhatok. Nehéz a választás a gyerek és a férj között, de azt szoktam mondani, ha együtt dolgozunk, időt takarítunk meg — a családnak. Inkább dolgozzunk egy-egy este mindketten, ha ez az ára, hogy a következő este együtt lehetünk mindannyian. Akkor jut idő arra is, hogy együtt olvassunk.

Lakatos Krisztina

Szilvia kedvencei

Költészet: Dsida Jenő, Puskin, Arany János balladái, Szabó Lőrinc, Faludy György versei.

Próza: Victor Hugo: Nyomorultak, Márai Sándor és Hamvas Béla.

Dráma: G. B. Shaw Szent Johannája.

Továbbá: az ezoterikus könyvek, például a dalai láma munkái.

Tamás kedvencei

Költészet: Villon, Goethe, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor (egyebek között az obszcén költeményei, de gyermekverseiből óvodásoknak készített műsort) és a legutóbb megtalált csoda: Faludy György.

Próza: Orwell regényei, Grendel Lajostól az Einstein harangjai.

Dráma: Gombrowicz, Beckett, Csehov, Shakespeare darabjai (most különösen a III. Richárd), valamint Gogoltól az Egy őrült naplója. („Nem dráma ugyan, de egyszer szeretném monodrámaként előadni.”)