Olvasásvád

Cs. G. (a továbbiakban csak G.), a Könyvjelző szerkesztője engem több ember előtt meggyanúsított, hogy biztos olvasok. Hogy szoktam. Gyanújának persze semmi alapja nem volt, könyvet nálam ő még nem látott, hiszen egyik kezemben mindig cigaretta van, a másikban kávé, amikor egymás mellé sodor minket a nikotinhiány, van ugyanis abban az embertelen hodályban, ahol dolgozunk, egy még embertelenebb folyosó, az lett a füstölő és G. gyanúsítgatásának majd vádaskodásának terepe, hiszen mondanom se kell, nem állt meg ennyinél, egész elméletet épített arra a kósza feltételezésre, hogy ha tehát olvasok, akkor nyilván vannak olvasási szokásaim is, hogy akkor vajon hogy szoktam, fekve vagy állva, mit és mennyit, és szertelenül, habzsolva, vagy komótosan, betűző szú módjára, tán még jegyzeteket is készítek, idézeteket körmölök... — szóval, hogyha már egyszer így vagy úgy, de olvasok, akkor, bökte ki, írhatnék(!) is róla, mert ő nem hiszi, hogy van ember, akit ne érdekelne, hogy én hogy olvasok, fekve vagy állva, ha jól írom le.

— G. — mondtam barátságosan G.-nek, majd azzal folytattam, hogy ha tegyük fel, olvasnék is, akkor se mondanám meg senkinek, mit, kit, mennyit, hiszen ha meztelenre vetkőznék se árulnék el többet magamról, hát senkit ne érdekeljen ez, mint ahogy szerintem nem is érdekel, de ő csak makacskodott, bármilyen kis sztori megfelel, ami betűvel, könyvvel, egye fene, könyvesszekrénnyel kapcsolatos, gyerekkoromban talán olvastam lámpaoltás után villanylámpával a paplan alatt, emlékezzek csak vissza, vagy nem loptam véletlenül könyvet?!, csillant fel a szeme (véletlenül nem), esetleg rám dőlt valamikor a könyvespolc, mire mondtam, rám, de farakás volt, azóta vagyok ilyen, ám mégis volna egy használható ötletem, egyszer megfogtam egy könyvtár szakos lány fenekét, és megkérdeztem: betűzzem?, igen, írnék inkább a nőkről. (Helyesbítés: versmondó lány volt.)

— Ugye, te is észrevetted, G.? — zártam mondókámat arról, hogy a legjobb történetek nőkről szólnak, persze itt egyet se mesélhetek el, de a könyv mint nő, vagy a nő mint könyv munkacímmel megközelíthetem a témát, aztán meg a szövegnek is van teste, a rossznak is, de csak ingatta a fejét, mire megígértem, jó, jó, nem írok le olyan mondatokat, hogy tegnap gyorsan átnyálaztam egy könyvet, vagy ha mégis, majd kihúzza, a következő számba pedig valaki írhat a férfiakról, lássa be, színesíteni kell a Könyvjelzőt, mondtam, hát itt minden írás a könyvekről szól, ugye te is észrevetted, G.? Bólogatott, hogy észre, és felhagyott végre a gyanúsítgatással.

Tegnap gyorsan átnyálaztam egy könyvet. Tegnap vettem két könyvet stb. :—)

Fontold meg, mielőtt kézbe veszel egy nőt — írja egy író a könyvekről — , mert lelked figyelmét adod neki egy időre, s ez nagyon sok, mert az élet rövid, és lelked csak a tiéd. S mert a nő oly sok, mint a vízcsepp a tengerben, válogass gondosan a könyvek közt. Egy másik meg azt írja, részben őt idézve, azt hiszem, hogy az életben feltartóztathatatlanul közelít felénk mindaz, aminek el kell érnie bennünket, legyen férfi, nő, vagy könyv. Vannak könyvek, melyek megváltoztatják életünket, másképp nézzük utánuk a világot, aki egyet is talál, boldogabbnak mondhatja magát. Az életben nem történnek nagy dolgok, ezért kell olvasni, akár állva is.

Persze, ha hagynak a nők. Egy történetet azért mégis elmesélnék, „piros kis húsbarlang a szád...”, súgtam a fülébe XY versét, i... (az utolsó szóig piros ceruzával kihúzva)

Holop Zsolt