Október vége, november eleje

Szlovák és magyar püspökök forradalmi tette: népeik nevében megbocsátottak egymásnak és bocsánatot kértek egymástól a múltban elkövetett méltánytalanságokért.

Gondolatban „megemelem a kalapom mélyen”, aztán elgondolkodom a dolgon. Azt például nem értem, hogy ezt a valóban példamutató szöveget miért nem olvasták fel templomainkban a Duna mindkét partján? Talán olyan gyakran születnek hasonló gesztusok és dokumentumok, hogy ez a mostani bocsánatkérő aktus szót sem érdemel? Vagy az aláírók szégyenkeznek e levél miatt? Talán attól tartanak, hogy otthon majd hazaárulónak nevezik őket? Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogyan született meg ez a szlovák–magyar közös dokumentum. Főpapjaink maguk érezték a felelősséget, vagy valaki „leszólt” nekik Rómából, hogy végre már tenni kéne valamit?

A minden apróságra odafigyelő és a dolgokat sokszor túlreagáló sajtó vajon miért nem vesz tudomást erről a fontos dokumentumról? Miért nincsenek tele a Tátra alji és hortobágyi újságok azzal a nagyszerű hírrel, hogy végre megtört a jég?

A csernovai sortűz századik évfordulóján nagygyűlést szerveztek a Tátra alji településen. A megemlékezés negyedik órájában Ján Slota pártvezér lépett a pódiumra. Fellépésének hangulata olyan, mint a Heti hetes atmoszférája. Móka, jókedv, kacagás. A honatya bohóckodik, élvezi, hogy a közönség veszi a lapot és vele együtt nevet. Keményen odamondogat a magyar „vezéreknek” Árpád atyától kezdve egészen Sólyom Lászlóig. A tömeg hangos nevetésétől kísérve jól lemongolozza és lefasisztázza őket.

Nézem az ünnepség megnevezését: Tiszteletadás a csernovai mártíroknak. Először azt gondoltam, hogy a résztvevők is azért jöttek össze, hogy leróják kegyeletüket a száz évvel ezelőtt agyonlőtt tizenöt ártatlan áldozat emlékművénél.

Aztán megértettem, hogy nem ezért jöttek. Az áldozatok nem érdeklik sem a szlovák pártvezért, sem a közönségét. Ők szórakozni és gyalázkodni akarnak a „szlovák nemzeti érzés kialakításában oly fontos szerepet játszó csernovai sortűz” emlékére megtartott nagygyűlésen.

Ha így folytatják, a szlovák nemzeti érzés is olyanná fog „sikeredni”, mint Slota úr és hallgatóságának lelkiállapota.

„Az 1944-es szlovák nemzeti felkelés során a szlovák nemzet kinyilvánította akaratát, és világossá tette, hogy nem a klerofasiszta szlovák bábállamot támogatja, hanem a demokratikus csehszlovák hagyományokhoz akar visszatérni.”

Az elmúlt tizenhét évben egyre ádázabb vita dúl arról, hogy a partizánok szabadságharcosok voltak-e, vagy csak egyszerű terroristák, akik Moszkva utasítására a hazai papság képviselőit gyilkolták.

Október 23. Budapest utcáin széles körű, tüzes hangú társadalmi vita indult meg 1956 örökségéről.

Az antiszemita, nyilas, horthysta hordákba verbuválódott lánglelkű, hős pesti srácok tetemei nyugtalanul forognak a sírjukban: megszentelik a halmaikat, vagy kihantolják őket?

A fiatal Szlovák Köztársaság fiatal miniszterelnöke azt mondja az egyik prágai újságírónak, hogy ő észre sem vette, hogy valami történt volna 1989. november 17-én.

Pozsonyban, október 28-án mintegy kétszáz, főleg idősebb emberekből álló csoport emlékezett meg az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásának nyolcvankilencedik évfordulójára.

Érthető. Hiszen olyan sok fontos, a nemzeti identitást formáló esemény van a fiatal Szlovák Köztársaság történetében, hogy lehetetlenség minden egyes apró-cseprő intermezzót megünnepelni.

Fiatal pesti történésszel beszélgetünk a szlovák–magyar kapcsolatok jövőjéről. Közös jövő? Ugyan, hiszen a saját múltunkkal sem vagyunk tisztában.

Még egy gondolat a csernovai eseményről: miközben Slota pártelnök a magyar nemzet felakasztásának lehetőségeit taglalja, megakad a szemem egy ismert személyiségen. Igen, a szónok mögött ott áll főpapi palástban Ján Sokol, Szlovákia hercegprímása. Tudomásom szerint ő is aláírta a „Megbocsátunk és bocsánatot kérünk” kezdetű nyilatkozatot.

Áll, és hallgatja a szónok történelmi jellegű elmefuttatását az ó-lábú gyilkos hunokról, apró lovaikról, a mongol puszták barbár szokásairól és a török elől a szlovák hegyekbe menekülő gyáva magyarokról.

Nem vonul le a tribünről, nem tiltakozik. Sem akkor, sem később.

Most nem tudom, hogy melyik énje a valódi: a megbocsátó, vagy a gyűlölködő?

Mi volt az a csernovai izé, kérdezi ismerősöm az egyik ismert megyei laptól. Felhívom néhány barátomat Pesten, Pécsett, Győrben.

Tizenöt halott? És ez most volt, már a Monarchia alatt? Ja, hogy a huszadik században?

Tíz megkérdezett emberből csak egy tudott valamit arról „az izéről”: „Azt olvastam az egyik napilapban, hogy szlovák nemzetiségű csendőrök lőttek szlovák parasztokra. Hiába, ezek ilyenek.”

A Magyar Gárda egy marginális, jelentéktelen, szóra sem érdemes gyülekezet, ismételgetik a politikusok, a közéleti személyiségek és újságírók Budapesten. Sajnálkoznak és legyintgetnek. Néhányan viccelődnek is rajtuk. Uniformisban fognak parlagfüvet kaszálni? Hahaha.

A szlovák Pospolitosť elnevezésű szervezetről már keményebben fogalmaznak. Veszélyes, agresszív, szélsőjobboldali elemek gyülekezete, mondják felemelt mutatóujjal.

A szlovák politikusok mindenkit biztosítanak arról, hogy a Pospolitosť elnevezésű szervezet tizedannyira sem veszélyes, mint a Magyar Gárda. Azt többen elismerik, hogy a Pospolitosť zavaros ideológiájú, kerge fiatalok csoportja, akik nem tudnak mit kezdeni önmagukkal, de biztosítanak arról is, hogy ez a csoport senki számára nem jelent veszélyt.

A Magyar Gárda egészen más, hiszen jelen pillanatban ezek a baseballsapkás árpádsávos fickók a szlovák–magyar kapcsolatok legádázabb ellenfelei.

Prágában október végén létrejött a Cseh Gárda. A lelkes cseh hazafiakból álló csoportosulás természeti katasztrófák idején akar szerepet játszani, áll az alakulatról kiadott hivatalos nyilatkozatban.

Természetesen figyelik majd a cseh társadalom történéseit is, és ha valahol veszély fenyegetné a cseh és morva nemzetiségű cseh állampolgárokat, akkor tudni fogják, mi a teendőjük.

A Cseh Gárda alapítói elsősorban a nem cseh nemzetiségű emberek, (romák?, bevándorlók?) részéről megnyilvánuló veszélyre gondolnak. És azt is elmondják, hogy szervezetük megalapításánál a Magyar Gárda felépítési rendszerét követték. Fegyvert egyébként ők sem viselnek. Egyelőre.

A kristályéjszaka „eseményeire” akartak emlékezni cseh, szlovák és német fiatalok. A nemzetiségi hovatartozás nem fontos, mondják, hisz összekötik őket a közös értékek. Elképzelésük szerint „csak egyszerűen átvonultak volna” a prágai zsidóváros utcáin.

Eszembe jut Rossellini Róma, nyílt város című filmjének zárójelenete. Amerikai katonák viszik fogságba a fekete inges olasz katonafiatalokat. Berobban a képbe az egyik főszereplő, egy csúnya, kövér olasz nő. Üvöltözve támad rá az amerikai katonákra: Hova viszitek őket? Hiszen ezek a fiúk senkit sem bántottak. Ismerem őket, mindegyikük becsületes, tisztességes olasz fasiszta.

Aztán széttárja a kezét. Nem érti, hogy az amerikaiaknak mi a baja az ő ártatlan fiaival.

Évtizedek óta várom azt az eseményt, amely néhány napon belül, pontosan 2007. december 22-én, 00.00-kor történik majd. Végre megszűnik a határ Szlovákia és Magyarország között. Szülővárosomból, Ipolyságról végre engedély és „dokumentum” nélkül utazhatok le Pestre, és Pozsonyból ugyancsak „papírok” nélkül mehetek Bécsbe. Akárcsak drága jó nagyapuskám kilencven évvel ezelőtt.

Igen, ez lesz az utolsó momentuma annak a folyamatnak, amely 1989-ben kezdődött el: véglegesen és elválaszthatatlanul Európa teljes jogú polgáraivá (és országaivá) válunk.

Aztán eszembe jut, hogy az egyenruhába öltözött Magyar Gárda tagjai épp a régi határ mentén irtják a parlagfüvet. Megszomjaznak, és munka után betérnek valamelyik „felvidéki” falu kocsmájába egy sörre. És ha már ott vannak a kocsmában, a hideg sör után eléneklik a magyar és a székely himnuszt, és „szimbolikusan” visszafoglalják az adott felvidéki falucskát. Aztán másnap egy másik faluba térnek be: sör, himnusz, és újabb szimbolikus visszafoglalás.

A szlovák fél először diplomáciai jegyzékben tiltakozik majd a „Felvidék visszafoglalása” ellen a magyar kormánynál. Miután a magyar külügyi szóvivő tanácstalanul széttárja a kezét, a szlovák belügyminiszter utasítására a szlovák rendőrség alakulatai sűrűbben kezdenek el cirkálni az egykori határövezetben. Néhány nap múlva a Pospolitosť önkéntesei vállalják, hogy „kiszűrik” a Magyar Gárda beszivárgó tagjait. Miután a Magyar Gárda tagjai mégiscsak túljárnak az eszükön, hisz most már határ nem lévén, hol itt, hol ott kelnek át Magyarországról Szlovákiába, a szlovák illetékesek úgy döntenek, hogy szögesdrótkerítést húznak fel a két ország között és tankcsapdákat állítanak a főbb utakon.

A Magyar Gárda tagjai erre teleharsogják a világsajtót a szlovák fél brutalitásáról, és közúti járművek helyett ultrakönnyű repülőgépeken próbálnak meg bejutni a „Felvidékre”.

A szlovák fél erre légelhárító tüzérséget telepít a határvidékre, és vízumkényszert vezet be Magyarországgal szemben. Magyarország erre bizonytalan időre visszahívja nagykövetét Pozsonyból és végre...

És végre helyreáll a „régi rend”, és mindenki elégedett lesz.