Nyílt szó nyolcvannyolcban

1988. október 20-ához köthető az a dokumentum, amely (a Csemadok 1968 márciusi kiáltványa után újra) számba vette az itt élő magyarság sérelmeit, a bajok orvoslását szorgalmazó követeléseit – ezúttal a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság égisze alatt. 

Ma már történelem, hogy ez a memorandum Csehszlovákia létrejöttének 70. emléknapja, illetve az 1968-as szövetségi államjogi elrendezésről szóló és a velejáró nemzetiségi alkotmánytörvény 20. évfordulója kapcsán született. Ezt a Szövetségi Gyűlésnek és a Szövetségi Kormánynak Prágába megküldött dokumentumot a szlovákiai magyarok szélesebb köreiből 266 személy aláírása jegyzi, közöttük Farkas Veronikáé is. 

Három évtized távlatából ön milyen emóciókkal, benyomásokkal gondol vissza a rendszerváltást megelőző évekre? A Kettős elnyomásban című, 1993-ban megjelent gyűjteményes dokumentumkötet a memorandum „felvezetőjében” röviden megjegyzi, hogy 1988 nyarán táguló társadalmi aktivitás indult a csehszlovákiai magyarság soraiban. 

Véleményt természetesen csupán a saját nevemben mondhatok, bár ha a mi generációnkra gondolok, jóleső emlék, hogy akkoriban a különböző közéleti témákban tartott összejövetelek, gondosan előkészített találkozások, okos viták voltak fontosak számunkra. Persze, nemcsak ’88 nyarán, hanem korábban is. Sokan, akik nem Pozsonyban éltünk, annak módját kerestük, hogy az anyanyelvünkön és a magyar kultúra hagyományait öregbítve létezünk. Ebben a mindennapokat színesítő tevékenységben meghatározó szerepe volt a már a hatvanas évek derekától országosan népszerűsödő hazai magyar klubmozgalomnak. Ezek a „gócpontok” az akkori szűkös lehetőségek igénybevételével – mind az ideológiai, mind a kisebbségi valóság korlátait lazítva – a csehszlovákiai magyar fiatalok művelődési módszereit bővítették és a közösségi törekvéseiket biztosították. És hát 1988 nyara talán annyiban volt különb, mint a korábbi esztendők hasonló hónapjai, hogy még élénkebb, még sokrétűbb, főként szókimondóbb témákat felvető találkozók jellemezték klubmozgalmunkat. 

Emlékszik még, személyesen hogyan élte meg azt a nyarat? 

Pontosan emlékszem, mert egy komoly műtét után művészettörténészként a szakmámat akartam folytatni. Lényegében ennek lehetőségeit kerestem Komáromban. Szándékaim megvalósítására egy bencés rendház kínált alkalmat, amelynek folyosóján és nagytermében – javarészt civil összefogással – kiállításokat kezdtünk rendezni. Így például a szocialista időkben nem éppen rendszerkonform Szűcs Jenőnek vagy a kiváló tehetségű Dúdor Istvánnak nyílt itt tárlata. 

A tényeket immár harminc év letisztultabb optikáján át nézve megállapítható, hogy az egyre erősödő csehszlovákiai magyar klubmozgalom, illetve ehhez kötődően az akkori társadalom merevségét feszítő civil szerveződések megjelenése, mondhatni, félreérthetetlen kisebbségi megszólalás volt? 

Sőt, egyre határozottabb kitörés az 1945 utáni kollektív emlékezetvesztés „zárkájából”, de egyben az 1968-at követő husáki éra félrevezető hatalmi politikája révén szervezett asszimiláció elleni küzdelem is. Talán nem túlzás kijelenteni, ez egyfajta hit volt abban, hogy a csehszlovákiai magyarságnak esélye van arra, hogy összeszedje magát. Hogy az itt és most igényével folyamatosan tenni, dolgozni kell. 

Mi az, ami a memorandum három fejezetében és huszonhat pontjában külön figyelmet érdemel? 

Elsősorban az, hogy nem csak a Csehszlovákiában akkor élt magyarság papírra vetett kisebbségi célkitűzéseit szorgalmazó törekvések kisugárzása érződik részint a „sérelmezzük”, részint a „követeljük” címszavak alatt felsorolt üzenetekben. Hasonló súllyal van jelen annak az aktív, zömében középkorú generációnak a hangütése, amely az 1968-ban alakult Magyar Ifjúsági Szövetség szervezeteiben, a MISZ betiltása után pedig a nyári művelődési táborokban vagy a szisztematikusan meghirdetett kerékpártúrákon tanulták az autonóm gondolkodás szükségét, a hatalomtól független cselekvést. 

A nyolcvanas évek második felére jellemző társadalmi légkörben a memorandum megírásához elegendő volt, elegendő lehetett Tóth Károly szűkebb értelmiségi körének elhatározása, „megszólalási” szándéka, vagy legalább ekkora kurázsi kellett e szókimondó emlékirat létrejöttéhez? Esetleg az emlékezetes gorbacsovi időszak valamivel szabadabb politikai légköre hatott ösztönzőleg? 

Ennek tárgyilagos eldöntése maradjon a történészekre. Én mindenesetre őszintén örülök, hogy annak idején engem is „megtalált” ez a dokumentum és aláírhattam. Olyasvalaki hívta fel rá a figyelmemet, akinek azokban az időkben is hitele volt a szememben. 1988-ban az ember azért nem írt alá akármit!... Mert nem könnyű dolog, ha valakinek bármikor nyakára járhat a belügy. Megtörtént, hogy Komáromból Pozsonyba cipeltek kihallgatásra, ahol percek alatt kiderült: hiába vagyok a műtárgyak területén törvényszéki szakértő, nem képlopás ügyében nyomoznak. 

„A Csehszlovákiai magyarok memoranduma 1988 (...) sérelmezi többek között a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak és a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek hiányát, a magyar kisebbség hivatalos intézményrendszerének leépítését, az 1960. évi közigazgatási reform magyarellenes élét, az iskolák körzetesítése során több száz magyar iskola megszüntetését, a magyar nyelvű pedagógusképzés visszafejlesztését, a magyar művelődés, tudomány, művészet és muzeológia hivatalos intézményeinek hiányát. A helyzet javítása érdekében megfogalmazza az elmúlt 70, de különösen az elmúlt 20 év nemzetiségi politikája felülvizsgálásának, a kollektív kisebbségi nyelvhasználati és önigazgatási jog biztosításának igényét, a közigazgatási egységek határainak kijelölésénél pedig az etnikai határok figyelembevételét.” (A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992; 424. old.; Fórum Kisebbségkutató Intézet; Somorja, 2006) 

Akit „megtalált” a memorandum, annak lelkiismereti kérdést is jelentett az aláírás dilemmája? 

Bennünket a pedagógiai középiskolában még azzal a hivatástudattal készítettek fel leendő pályánkra, hogy a tanító egy magyarlakta településen a rendhagyó helyzetekben is mindig tudja, mi a kötelessége. Különösen, ha a kisebbségi lét kérdéseiben azt is szem előtt tartja, hogy 1918 óta mennyi hamisság érte, mennyi retorzión és megpróbáltatáson esett át a csehszlovákiai magyarság, hogy a szüleink számára mennyi keserűséget, hány családi tragédiát okozott a II. világháború! Emberileg mit jelentettek 1945 után a jogfosztottság évei, hogy a nagyszüleinkkel együtt miképpen tudták végigküzdeni a történelem hozta viszontagságok sorát – és hát az ő kitartásukból mi áramlott belénk is, hogy megtanuljunk megalkuvások nélkül élni. Ez a memorandum valóban egy nemzedéki üzenet. Külön értéke, hogy még a rendszerváltás előtt fogalmazódott. Közvetve arról is szól, hogy a jelen generációt és azokat, akik fiatal felnőttként éltük meg 1968 politikai mozgalmait, nem lehet elhallgattatni. Nem lehet hatalmi arroganciával elnémítani a társadalmi kérdések nyílt felvetését. 

Érez párhuzamokat hatvannyolc csehszlovákiai eseményeinek tanulságai és a húsz évvel későbbi memorandum szerepe között? 

Néhány tekintetben igen. 1968-ban ugyanis számos fontos kisebbségi kérdés – noha demokráciáról volt szó – megválaszolatlanul maradt, számos pozitív kezdeményezés félúton megrekedt, vagy még addig sem jutott el. És 1988-ban is még csak váratott magára a Csehszlovákiában élő nemzeti kisebbségek, jelesül az itt élő magyarság teljes körű jogegyenlőségének biztosítása. Tehát a hátrányos megkülönböztetésének felszámolása, tudati és szellemi folytonosságának helyreállítása, önszerveződési struktúráinak kialakíthatósága. 

Érzékeny kérdés, hogy a memorandum jelentőségét igazolta-e az idő, így az ön aláírását is annak szövege alatt? 

Ha nem is az ott felhozott sérelmek és követelések olajozott, maradéktalan megoldásával, de számos területen történt előrelépéssel igen. Hiszen 1988 nyarát-őszét hamarosan a rendszerváltás követte. Nyolcvankilenc novembere után létrejöttek a felvidéki magyarság pártjai, kialakult a saját parlamenti képviselet. És bár távolról sem rendeződtek a jogvédelmi vagy jogalkalmazási gondok, a nemzetiségi kérdésben mégis megszűntek a rendszerváltás előtti totalitárius állam korlátai. E viszonylagos javulás számos jelét tapasztalni a közéletben. Jóleső tudat ezért, hogy a kisebbségi kérdés akkori súlyosan bántó gondjai mérséklésének egyik lényeges előzménye – sőt, talán egyik gyökere is – éppen a csehszlovákiai magyarok harminc évvel ezelőtti memoranduma. 

Még sincs jelen a köztudatban. Politikusaink hivatkozási gyakorlatában szóba sem kerül, pedig a história tükrében kulcsfontosságú, irányt szabó dokumentum. Miért bánunk vele ennyire mostohán, már-már bosszantó amnéziával? 

Könnyelműségből. Ez a jelenség része a magyar mentalitásnak. Sajnos. Tanult szakmámból hadd hozzak erre jól rokonítható példát: ötven esztendeig szinte senki sem akart hallani Csontváry Kosztka Tivadarról. Feldarabolták a képeit! Fél évszázad múltán aztán Párizsban kellett felfedezni a művész zsenijét, a magyar kultúra, a magyar képzőművészet ragyogó egyéniségét. Kényelemszeretetből elnézünk, elsiklunk saját értékeink fölött. Pedig ahogy a kultúránk, a kisebbségi jogok is a létünkről szólnak. Van-e lényegesebb közéleti dolog a világon, mint az anyanyelv, az iskola, a kultúra, a közösségi hovatartozás?!