Novemberi városnézés Belgiumban, átszállásokkal

Leuvenben (és/vagy Louvainban) nagyon különös egy esős nap volt, fura egy ország, illetve nem az ország, hanem az én képzetem Belgiumról, a belgákról. Minden nagyobb nyugati népről és nemzetről van ugye ilyen vagy olyan elképzelésem, típusok, sztereotípiák és jellegzetességek, ízek és illatok villannak be, a belgákról, szegényekről meg semmi, talán csak Spirou és Fantasio meg a Manneken Pis, és ezek után is csak egy különös egyveleg, lehet, hogy épp azért, mert ők is egy nagy kisebbség, flamandok és vallonok, valószínűleg csak a kollektív emlékezetük van belgául, úgy, ahogy vannak, Mittel urak, hoppá, talán csak ezt, ennyit tudnék leírni, hogy – szerintem, nekem – a tipikus belga férfi negyvenes, elegáns és picit pocakos, olyan, mint Poirot, pepita ballonkabátban, inkább filozófus, mint technikai típus, reggelente kalácsot eszik, a belga asszonyok meg olyan igazi Vermeer-alakok, tudnak tehenet fejni meg kancsóból önteni, emellett azért latinul is beszélnek, sőt társalognak, vasárnap csipkés kézelőt hordanak és kakaót főznek.

A város mindenhogyan nagyon érdekes, a városháza (vagy városa háza vagy városházája, nem tudom) talán az egyik legismertebb és legtöbbet fényképezettebb Európában, otthon, könyvekből én is sokszor láttam, de az egy elszigetelt képzet volt, most átéltem minden térbeli összefüggésében. A mag tele van patinás kávézóval, kis, barlangszerűen világító, de még így is előkelő cukrászdákkal, confisserie-kkel és pékségekkel, ahogy láttam, valami gofriszerű lepény a legtipikusabb gyorsétel. A városkép kifejezetten régimódi, majdnem hogy ódon, a klasszicizmus meg társai már újdonságnak számítanak, csupa spicces tetejű, gazdag oromzatú, fülkés, csipkés, volutás polgárház, mind más, különböző magasságú és szélességű, és noha az egész óváros igen tiszta és nagyon ápolt, a házsorokból mégis valami könnyed trehányság árad, talán éppen azért, mert mind-mind más.

A nagyszerű gótikus székesegyház (az a nekem leginkább tetsző alfaja, amely még masszív román jegyeket is hordoz magán, és csak egy-egy csúcsíves ablaksoron, fiatornyocskán vagy pillérnyalábon lángolja ki magát a gótika) szintén remek élmény volt, hat nyelven lehetett gyónni, a hangfalakból valami édesen nem odaillő Mozart-zene vagy valami még későbbi dallam szólt, az oldalhajó padlózatában vagy a kápolnakoszorú falaiban csupa-csupa flamand, burgund, artoisi, brabanti meg német grófok, hercegek, patríciuscsaládok, filigrán megmunkálású szószék, telis-tele szőlőfürtökkel, -ágakkal, bár néhány kaszás és egy-egy bankártípusú arc itt is megjelent, a négyszögtérben megmaradt a Lettner (ez a német kifejezés rá, művészettörténeten tanultuk, magyarul nem is tudom a nevét, bár nálunk azt hiszem, nem is volt ilyen a templomokban), egy oltárszerű kőépítmény, szintén elegáns csipkézésű, egy érdekes fal, amely a hajót elválasztja a szentélytől, úgyhogy a szentélybe – mint szakrális részbe – tulajdonképpen alig látni be, az oltár is előtte van, mint valami előretolt őrbástya.

Nagyon érdekes látvány volt még a sok gázmelegítő, a – szerintem – ministránsoknak, papoknak és énekkarnak elkerített részeken, csupa kézi emelőre tett százliteres gázpalack, belőlük egy fémslaugszerű cső, végén olyan radarra hasonlító melegítő rózsa vagy mi, ami a mamának is volt pléhből, áramra, olyan vörösen izzó kenyérpirító-belsővel. Először komolyan olyan érzetem támadt, mint hogyha valami kortárs installációs projektről volna szó, archaikus és kortárs, terméskő és öntöttvas találkozásáról, fura volt, no.

Városnézésileg nem is a központ volt a legérdekesebb, hanem sokkal inkább a Beginenhof, egy roppant különös kis gettószerű negyed, valóságos város a városban, falakkal körbevéve, középen temető, templom, olyan szűk utcácskák, hogy néha karnyújtásnyira voltak a szemben levő házak falai, roskatag, picike téglaházak (némelyikben csoda, hogy eleven emberek élnek, laknak, mozognak, mint később megtudtam, ma diákok és művészek), jellegzetes, sok kis üvegtáblából álló, ólomrácsos ablakok, fali fülkék szentekkel, hidacskák, sebesen folyó belső csatorna, kanyargó miniutcácskák, kiszögellések. Ezek a beginák egyfajta jámbor keresztények voltak, ha jól értettem és olvastam, asszonyok, a városfőnök is nő volt, szándékosan elkülönülve éltek, régebben csak annyit tudtam róluk, hogy valami nagyon hasonló mozgalom kitelepültjei voltak a habánok, akik ugye az Erdőháton telepedtek le.

A temérdek csipkés téglaház meg kollégium (mind-mind valami Piusról vagy Adorjánról vagy Incéről van elnevezve, a belgák ugye katolikusok, a hollandokkal ellentétben, a Katholiejke Universiteit Európa egyik legrégibb, legpatinásabb egyeteme, szerteszét terül el a városban, a központi rész, ahol ma az aula van, mint valami toszkán városháza, be is mentem, a belseje meg modern), a sok templom meg a díszes polgárház mellett az volt a legkülönösebb, ahogy – péntek délután lévén – a sok egyetemista vonult a főállomás felé, egyenletesen, az egész délután alatt, minden városrészből, ahol csak jártam, húzták maguk után a görgős koffereiket, dorombolva a macskaköveken, de ez így nem is lenne érdekes, ha nem ezt láttam volna mindenhol, az egész nap folyamán, hallgatag, sietős diákok, szinte mindegyiknél ugyanolyan típusú kerekes bőrönd. Mint valami szelíden szürreális rajzás.

Amúgy a holland (vagy flamand, azt hiszem, van köztük egy kicsi különbség) meg a francia mellett gyakran hallani német szót, sok német diák tanul itt, viszont meglepően gyakori volt az utcákon az orosz vagy egyéb szláv hangzású beszéd is. Amikor egy képeslapot akartam venni egy trafikban, még egy szlovák családot is láttam, sőt rendesen eltorlaszolták előlem a kínálatot, gondoltam, rájuk is szólhatnék, vagy legalábbis megszólíthatnám őket, de aztán letettem róla, minek is, emlékszem, annak idején, az első hónapokban, Düsseldorfban megszólítottam két szlovák asszonyt egy üzletben, annyira örültem, aztán csak kínos volt, mert nem tudtak mit mondani, csak hogy igen, ők is itt vannak.

A főállomás egy nagyon elegáns, régimódi tömb, olyan, mint a Nyugati Pesten, előtte hozzá méretezett Bahnhofsvorplatz, beérve izgultam, hogy hogyan tudom angolul megvenni a jegyemet és egyben rákérdezni, hogy a német igazolványom érvényes-e itt is, érvényes volt, csak aztán még az a probléma adódott, hogy sehol sem volt a kijelzőn a helységnév, ahol át kellett volna szállnom, azaz Liége vagy Lüttich, én angolul Lüttichet mondtam, volt egy járat kijelezve, de az meg Luikbe, imádkoztam, hogy az legyen, mikor rákérdeztem, mosolyogva válaszolta az ember, hogy igen, és helyesbítve mondott egy negyedik, egészen máshogy hangzó nevet, valószínűleg a Liége-t helyesen franciául kiejtve. Ebből aztán világossá vált, hogy a talányos város franciául Liége (valami a liézs és a liázs között), a Lüttich a német megfelelő, flamandul (tehát Leuven területén is) viszont Luik. No, gyorsan ott is voltam, ekkor már este lett, különös, óriási, fehéres bordaszerkezet volt a főállomás, mint valami nagy cethal gyomrában, telis-tele olyan plázás, finoman zümmögő mozgólépcsőkkel, ember, utas kevés. Itt az összes táblán kizárólag Liége szerepelt, Luik már egy helyen sem. A további jegyet Aachenbe (flamandul Aken, franciául Aix-la-Chapelle) a nemzetközi osztályon vettem meg, a fiatalember tökéletesen beszélt németül, és a diákigazolványomat vizsgálva azt is megkérdezte, hogy még mindig olyan jó-e a düsseldorfi akadémia, merthogy nagy híre van Belgiumban is, és hogy konkrétan mit tanulok.

A faluzós vonat aztán megérkezett Aachenbe, este kilenc körül, a városra mindenképpen rá akartam szánni egy vagy másfél órát, ha már arra járok, ki tudja, mikor jutok el legközelebb, így meg útba esett. Meg is érte, mert nagyon izgalmas volt, az óváros hangulatosan kivilágítva, egészen különös térélmények, kanyargós utcácskák, itt egy városkapu, ott egy dóm, amott meg egy amfiteátrumszerű fürdőépület, öbölszerű kiszögellések és járdanyúlványok, maga a dóm is ugye egy egyedülálló, heterogénül ható építmény, rendesen körbe se lehet járni, aztán meg picit lejtős, picit dombos, Düsseldorfban ez hiányzik, és így mindezeket átjárva és átélve arra gondoltam, hogy egy város nemcsak az egyes épületek, netán műemlékek szépségéből, homlokzatából él, messze nem, hanem a fő téralkotó elemekből, az utcák, kanyarok, szegletek ütemes arányaiból, meglepő váltakozásaiból, a kínálkozó térmegoldásokból, magasságkülönbségekből, tehát ugyanúgy, mint a zene a ritmusból, a szöveg pedig szavakból vagy szintén hangegységekből építkezik. A városháza olyannak tűnt, mint valami erődítmény, vagy négy-öt emelet, bástyákkal, tornyocskákkal, bővítményekkel. Nálunk ez már rég vár volna, és arra gondoltam, mennyire érződik, hogy ez a város 800–900 körül világváros volt, koronázóhely, egy valóságos metropolis, most meg egy kisebb jelentőségű, középnagyságú határváros, járási székhely.

No tehát ennyi, vonatra szállva két és fél óra személyvonatozás után haza, hétvégén rajzoltam, Kasselbe készülök egy konzultációra az illusztrációprofesszorhoz, tegnap jött a hír, hogy mehetek, délre van terminus, úgyhogy most nagyban kompletizálok, színezek, befejezek, beragasztok és kivágok, szortírozok és borotválkozom, hogy tényleg jól hasson az egész. Szóval reggel Hauptbahnhof, és Kassel.