Niké mikor habozik

Bodnár Gyula Szavak, színek, színképek (Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2001) című esszé-, kritika- és jegyzetgyűjteménye hasznos könyv, szükséges könyv, és — szomorú-szép könyv is: annak a cca negyven évig tartó hazai irodalmi-színházi-művészeti múltnak a megidézése, amely egyrészt — neofitáink fals visszaemlékezéseiben, lihegő licitjeiben — lassan már csaknem valamiféle szellemi haláltáborrá növi ki magát, másrészt viszont — főleg fiataljaink közönyének köszönhetően — egyszerűen nem létezik, a szellemtörténelem tévedésének, elhanyagolható féregnyúlványának tekintendő.

A gyászos negyven év világa, társadalma persze valóban tábor volt, lágerország, s mi benne lágerpolgárok, de azért a kultúrája, a kultúránk nem volt egyértelműen láger-kultúra. Negyvenéves lágertörténetünk, kultúránk, irodalmunk az ember azon egzisztenciális kiterjedéseiről is szólt, amelyeknek köszönhetően mi, az alanyok, a minimalizált életlehetőségek között is képesek voltunk, ha nem is teljes életet élni, de legalább szellemünk lényegi funkcióit működtetni.

S a „lényegi funkcióinknak” a működtetését neveztük akkor szlovákiai magyar kultúrának, szlovákiai magyar irodalomnak, s ennek a működésnek a komoly tekintetű, jó tollú, kitűnő felkészültségű krónikása lett az akkoriban még egészen fiatal Bodnár Gyula, az Új Szó és más hazai lapok munkatársa, kritikusa, publicistája, jegyzetírója.

Bodnár Gyula zömében 1989 előtti írásokból összeállt kötete 2002-ben (s itt visszatérek a bevezető mondatom „szomorú-szép-bús” kifejezésének a jelentéséhez) akarva, nem akarva s paradox módon nosztalgikus mögöttes jelentést is nyer. Volt egyszer egy furcsa, szinte felszín alatti világ, mondja Bodnár a sorok között, amely szegény volt, sivár volt, de tengődésében, megnyomorítottságában is próbált magának — a diktált „raisonnal” szemben — saját szellemi hegy- és vízrajzot, saját lélekmorfológiát, saját irodalmat, színházat, képzőművészetet teremteni. Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szlovákiai magyar kultúra.

Ilyen értelemben, egy egészséges nosztalgia értelmében szomorú-szép-bús könyv tehát a Szavak, színek, színképek. De ennél természetesen sokkal több is.

Vannak kritikusok, hivatásos olvasók, színház- és képtárlátogatók, akiknek írásai közönyösen hagynak bennünket, s vannak olyanok is, akiknek a kézikönyvtárában vagy asztalán szívesen ott-tudnánk, odakívánjuk könyvünket, alkotásunkat. Bodnár Gyula az utóbbiak közül való. Ha ő valamiről ír, akkor az (ha csak nem kimondottan elmarasztaló a szerzői szándék) fontosságban, komolyságban, jelentőségben megnő, sok irányban funkcionálódik, többszörös, tágas kontextusokba emelődik. S Bodnár könyve, a bevezetőben már vázolt értékdokumentációs jellege mellett, éppen ennél a tágasságánál és komolyságánál fogva jelentős tett.

Kontextusai egymás fölé rétegződnek, s a konkrét olvasó/néző/műélvező nézőpontjától s az ún. szlovákiai magyar kiszögelési pontoktól a csehszlovák és szlovák irodalom/kultúra, s a közép-európai szellemiség összefüggésrendjén át egyfajta Európa-kontextusig terjednek. Értékviszonyító normáit, példáit a szerző ezekből a „kultúrkörökből” veszi (a kor irányzatos-nacionalista zártságát jellemzi a magyarországi példák, utalások hiánya), ezeknek a világoknak a kozmoszában mérődik ki a helye annak a lágerországnak, amelyiknek írói, művészei a napi túlélés feltételei között is meg tudták teremteni legalább a kulturális-irodalmi minimum ökonómiáját.

Nincs itt helyem Bodnár egyes írásainak az elemzésére, értelmezésére, minősítésére, célom tulajdonképpen csak a figyelem felkeltése egy jelentős és a sajtónk által eddig bűnösen agyonhallgatott könyvre, de azért a felsorolt „kontextusok” legelsőjéről, a szerző mint olvasó/színházlátogató/műélvező nézőpontjáról még elmondanám néhány gondolatomat. Már az is figyelemre méltó, a szerzői szubjektivitásnak szinte minden jelét száműzni kívánó, s következésképpen se hús, se hal kritikai irodalmunkban szokatlan valami, hogy Bodnár Gyulának van saját és sajátos nézőpontja.

Hogyan lehetne nagy irodalmunk, mikor nincsenek nagy olvasóink — mondta egyszer egy jelentős szerzőnk. A szerzők a „nagy”, a jó olvasót valószínűleg olyannak képzelik el, mint amilyen Bodnár Gyula. Saját nézőpontúnak, műveltnek, sok kultúrában otthonosnak, de azért nem az akadémikus tudós fölényével, hanem a befogadó alázatával, az önértés igényével, az örök aiszthészisz nyitottságával, érzékenységével és képlékenységével olvasó irodalmárnak.

Az olvasás ezen a fokon már alkotás is: az olvasó az olvasottak segítségével megérti és újraalkotja önmagát. S ha ehhez az önértéshez és önalkotáshoz még szépírói tehetség is járul, mit t ahahogy Bodnár esetében ez nyilvánvaló, akkor a keveredésből sajátos műfaj születhet. Olvassuk el csak Bodnár Elment a gentleman c. kis írását: irodalmi életünk egyik sajátos figurájának a haláláról úgy ír a szerzőnk, hogy az írása a példás ökonómiával adagolt információk mellett kész novella is. Fordulatos, élvezetes kis történet. Tárcanovella, mondanák a műfajelméletben járatosak.

S hány ilyen írás van a Szavak, színek, színképekben! Bodnár Gyula ezekben a tárcanovellákban igazán mester, ezekben az irodalmi kisformákban válik az olvasó-Bodnár vitathatatlanul alkotó-Bodnárrá.

S valamit még a könyv külleméről.

A borító kompozíciójának finom, mégis nyugtalanító, pasztell-piros-zöld-fekete színeiből a felszállni készülő Niké torzója sejlik ki. Mészáros Angelika művét nézve nem lehet nem gondolni azokra a terméketlen hazai vitákra, amelyek arról szóltak, hogy létezik-e szlovákiai magyar kultúra, nevezetesen: létezik-e szlovákiai magyar irodalom.

Van a lengyel Zbigniew Herbertnek egy verse, címe: Niké mikor habozik. Bodnár Gyula könyvében s borítóján a szlovákiai magyar kultúra/irodalom a habozás pillanatában rögzül: még nem tudni, felszáll-e vagy a felszállást megelőző pillanatban marad az idők végezetéig.

Mi, 2002-ben már tudjuk, hogy nem szállt föl, de azt is tudjuk, hogy ha egy pillanat egyetlenegy valakiben saját és sajátos látvánnyá, művészi vízióvá rendeződik, akkor az a pillanat egy sajátos, esztétikai időben már kitörölhetetlenül jelen van, létezik.

Tőzsér Árpád