Nem szavaztam

Nem szavaztam, de most már késő. Igaz, csak a világhálón kísérleteztem, de miután harmadik próbálkozásom is kudarcba fulladt a pontkukachún, megsértődtem, kikecmeregtem a hálóból, bezártam ajtót, ablakot, úgy döntöttem, nélkülem is összeáll a lista. Egy icipici vokson mégsem múlhat a könyvek sorsa. Külön szeretettel gondoltam Varró Dánielre, aki beválogatta bibliámat, az Iskola a határont, örültem imádatom másik, egykori tárgyának, A Pál utcai fiúknak, amit már rég nem vettem elő, de amikor itt volt az ideje, a családi legenda szerint tizenhétszer olvastam el, mind a tizenhétszer el- és megsiratva Nemecsek Ernőt, a kis szőkét. Ha az elektronika csodája nem vigyorog csúfondárosan a képembe a képernyőn keresztül, minden bizonnyal az Iskola kap egy szavazattal többet. Ami persze vagy sajnos nem jelenti azt, hogy följebb kerül a listán — nem szólva arról, hogy még ez sem szavatolja, olyanok is elolvassák, akik teszem azt a Réztábla a kapu alattot vagy a mostanság divatos Wass Albert-művek valamelyikét jelölték. Ha a másik oldalról nézem a dolgot, lehet, hogy ezek után nekem lenne kutya kötelességem elolvasni az említett műveket.

Azon is gondolkodtam, vajon miért is szervezték ezt az össznépi szavazósdit. Azért-e, hogy kiderüljön, olvas-e a magyar nép (az egységes, mind a határon belülre szorult, mind a határokon kívülre rekedt), az ország olvas-e, a fiatalok, az öregek, az írók, az olvasók, a fiúk a bányában csak dolgoznak-e vagy ha a felszínre jönnek, kezükbe veszik-e a könyvet, a nagy könyvet vagy a kicsikét, a zsebkönyvet, hogy nagyanyó és nagyapó esténként Grimm-mesével altatja-e unokáját, netán megnyomja a távirányító kapcsológombját, mert anno már ő is a tévémacival tért nyugovóra, a kiadók sugallták-e, kiderüljön, melyik könyv piacra dobása igazán jó biznisz? Vagy egyszerűen csak azért, mert az angolok is szavaztak? Vagy mivel manapság mindenről szavazunk, embereket szavaznak ki és be különböző, valóságot utánzó show-műsorokba, melyeknek a valósághoz ugyan semmi közük, de így kaptuk készen, a kereskedelmi adóktól importáltuk, bizonygatván Darwin elméletét, honnan is származunk.

Egy dolognak tiszta szívből örülök, mégpedig annak, hogy nem azokat a frissen faragott sztárokat faggatták arról, mi a kedvenc olvasmányuk, akikről még a képernyőn keresztül is átsugárzik, szívesebben olvassák a pénzt, mint akár egy ponyvát. Tulajdonképpen az sem utolsó dolog, hogy legalább a közszolgálati és fő műsoridőben, no meg híradó előtt, után, két film között nem a saját adásait reklámozta, hanem a könyveket. Ami azért a műsor struktúrájának ismeretében, az elkereskedelmiesedés szellemének érzékelésében kellemes meglepetés.

Ma még nem tudom, melyik könyv, melyik író viszi el a pálmát, az eredményhirdetés után lehajtott fejjel, szégyenkezve kell-e járnom, mivel mondjuk az első tíz között nincs egyik favoritom sem, vagy csupa olyan regény van, amelyeket idő, kedv híján, egyéb fontos és sürgős teendőkre való hivatkozással a majd ha nyugdíjas leszek kategóriába soroltam, annak mindenesetre örülnék, ha egyre gyakrabban lenne beszéd és vita tárgya a könyv (mint olyan, mondaná egykori osztályfőnököm), és egyre kevesebb szó esnék csetelésről, Győzike családi gondjairól, életmódjáról. S ha a mit főzzünk ma típusú műsorok sorában egyszer csak fölbukkanna a mit olvassunk ma vagy legalább az adott hónapban, hogy ne csak show, hanem valóság legyen, halottaiból föltámadjon az egy hónap, egy könyv „mozgalom”, amelyet vagy húsz évvel ezelőtt álmodott meg és valósított meg Koncsol László.

Grendel Ágota