Nem segédfogalom a szlovákiai magyarság

„A szlovákiai magyar gyerekek harminc százaléka nem magyar tannyelvű iskolába jár”Somogyi Tibor felvétele A Mária Valéria híd kapcsán sokan méltatták a szlovák–magyar kapcsolatokat, miközben elismerték: közös történelmünk a politikusoknak, történészeknek, de az egyszerű embereknek is mind a mai napig érzékeny téma. Miért ver éket közénk ahelyett, hogy összekötne?

Sajnos rossz a közös történelem megközelítése. Például igen sokszor a személyes történetek, a privát történelem prizmáján keresztül látjuk a régebbi korok históriáját vagy az úgynevezett nagy történelmet. Ráadásul mindig lehet aktualizálni olyan történeti eseményt, amely a mostani szembenállások előképeként is megjeleníthető. A magyar és a szlovák történeti beszédmód is sokszor okoz gondokat. Az úgynevezett asszimilációs beszédmódot használjuk, amellyel az a legfőbb gond, hogy a történelemben az egymást felfaló közösségek élethalálharcát látja csupán. Az úgynevezett szimbolikus beszédmód egyik fajtáját akkor használjuk, amikor hidakat építünk, amikor a történelemből csak a pozitívumokat szeretnénk látni. S közben megfeledkezünk arról, hogy a történelem, s természetesen a közös történelem is egyszerre konfliktusos és közelítő, értékromboló és értékteremtő folyamatokból, jelenségekből áll. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a történelem nem érzelemmentes tudomány, a történészek akaratlanul is saját értékítéletükön, tapasztalatukon átszűrve dolgozzák fel a múltat, s a tárgyilagosság követelményét érvényesítve sem lehet kizárni, hogy az olvasó, a felhasználó érzelemmentesen reagál. Különösen akkor nehéz az érzelemmentes megközelítés, ha a közös történelemnek gyakran kétféle, egymással nehezen kibékíthető olvasata van: a veszteseké és a győzteseké.A kisebbségi közösségek hidak lehetnek a többségi nemzetek között. Milyen szerep jut a szlovákiai magyaroknak a magyar– szlovák kapcsolatokban?

Minden kétnyelvű közösség, minden kettős identitásformákat megélő kisebbség eleve közvetítő szerepet tölt be. A szlovákiai magyarság mintegy nyolcvan éve kisebbségben levő, kompakt településterülettel rendelkező, négyszáznál több helyen helyi többséget alkotó, a nemzeti értékekhez kötődő, anyanyelvét első nyelvként használó közösség. A magyarok lakta települések az államhatár és a tiszta, egynyelvű, szlovák tér között etnikai kontaktuszónát alkotnak. A magyarországi szlovákok 200–300 éve az anyanemzeti közösségtől földrajzilag eltávolodva, a meghatározó szlovák nyelvi, kulturális, politikai folyamatok fősodrától leszakadva élnek. Az erőszakos és természetes asszimiláció, a lakosságcsere során felére csökkent, és a korábbi többségi településeit elveszítő közösség mára szórványhelyzetbe került. Nyelvileg ma már a magyar számukra az elsőrendű kommunikációs eszköz, kapcsolataik a mai Szlovákiával nem rendszeresek, a szlovákiai kulturális életről kevés információval rendelkeznek. Az áttelepülés idején még szoros rokoni kötelékek lazulóban vannak. Azzal együtt, hogy a magyarországi szlovákok történetileg és identitásszerkezetükben egy más kisebbségtípust alkotnak, Magyarországon ők a magyar–szlovák közeledésben legérdekeltebb közösség. A politika rengeteg mulasztása, hibaforrása az a gyakori, leegyszerűsítő reflexe, hogy a két kisebbséget megpróbálja azonos módon, reciprok alapon kezelni ahelyett, hogy a két közösség igényeinek kielégítésében találná meg a kisebbségi együttműködés alapelvét. E tekintetben a magyar–szlovák kisebbségi vegyes bizottság munkájában szerencsére megfigyelhető elmozdulás.A magyarok és szlovákok eltérően viszonyulnak a határon túl élő, saját nemzeti kisebbségükhöz. A magyarok jobban törődnek kisebbségükkel. Talán ezért fáj a szlovákoknak, a románoknak a státustörvény...

A kérdés összefügg a két csoport létrejöttének körülményeivel, mai identitásukkal és a létszámbeli különbségekkel. Magyarország az elmúlt tíz évben igyekszik rendezni az eddig rendezetlen magyar–magyar kapcsolatokat: a támogatáspolitikát olyan, Európában legitim célok érdekében mozgósítja, mint a magyar anyanyelv és kultúra, az anyanyelvű oktatás pozícióinak megerősítése. Másrészt sokszor hallani, hogy a nyolcvanévi politikai, gazdasági szétfejlődés komoly válaszfalakat is kiépített a magyarországiak és a kisebbségi magyarok között, ami a sérelmeiből is építkező kisebbségek önszerveződésének érvrendszerében is meg-megjelenik. A nyelvhasználati, szokásbeli különbségek senkit sem jogosíthatnak fel arra, hogy megkülönböztetést tegyen a kisebbségi helyzetben élőkkel szemben. A kisebbségi magyar értelmiség Magyarországgal szemben hangoztatott sérelmi politikájában pedig fontos különbséget tenni a felelős anyaországi magatartás és a különbözőséggel szemben elutasítással, kirekesztéssel reagáló tájékozatlanság vagy az önző butaság között. Magyarország két évtizede tisztában van felelősségérzetével, s az elmúlt tíz évben fokozatosan kialakította azt az eszköztárat, amellyel a kisebbségi magyar közösségeket egyre hathatósabban tudja támogatni. A velencei bizottság állásfoglalása egy dolgot mindenki számára világossá tett: az azonos nemzethez tartozókkal szembeni szolidaritás legitim alapelve a mai európai politikának. Fontos lenne, hogy a magyarországi szlovákoknak Szlovákiával az eddiginél jóval intenzívebb kapcsolatai alakulnának ki.A legjobb kisebbség az elégedett kisebbség. A magyar államfő többször hangsúlyozta: a státustörvény célja, hogy a határon túli magyarok saját országukban érezzék jól magukat. Felfoghatatlan, a szlovákok miért nem akarják elégedettnek látni a magyar kisebbséget.

Mi a román, a szlovák és a szerb észrevételek, bírálatok lényege? Magyarországnak mind ez ideig nem volt törvényesen garantált identitáspolitikai eszköze a kisebbségi magyarság azonosságtudatának ápolására. A 20. században Magyarországon is lezajlott egy csendes, de annál mélyrehatóbb asszimilációs folyamat. Magyarország most úgy döntött: pénzt és egyéb támogatást ad a kisebbségi magyar közösségek identitástudatának megőrzésére, s ezzel ellensúlyozni, lassítani próbálja az egyirányú nyelv- és identitásváltást. Ez az egyik probléma. A másik, ennél lényegibb vitakérdés: nem lehet pontosan tudni, a törvény adta kedvezmények milyen tendenciákat fognak felerősíteni. A kárpátaljaiakban talán éppen az elvándorlást, hiszen a három hónapos magyarországi könnyített munkavállalás, az ingyenes magyarországi utazások a munkanélküliség sújtotta régiókban megnövelik az ingázási, esetleg az elvándorlási hajlandóságot. A harmadik vitapont, hogy az eddigi alapítványi formákat a közösségekre kiterjesztett támogatás váltja fel. Ennek célja: erősíteni a kisebbségi közösségek nemzeti jellegét, anyaországi kapcsolatait, s ily módon rendezni a magyar–magyar viszonyt. Mindez a kisebbségi magyar közösségek önsúlyát, Magyarországgal és a többségi nemzetekkel szemben szabályozott partneri viszonyt eredményezhet. Az európai uniós tagság közelségében ez a dél-tiroli, a skandináviai egyenjogúsítási és önkormányzati modell irányába terelheti a magyar kisebbségeket. A román és a szlovák politikusok többségében ez a pályakorrekció szándékosan eltúlzott félelmeket és vádaskodásokat váltott ki, mert a zárt nemzetállami logika kategóriában gondolkodva nem tudnak mit kezdeni a határok szabad átjárhatóságának, a szabad kisebbségi közösségek önkormányzatiságának a kívánalmával. A törvény néhány bírálója szerint az államok nyújthatnak kedvezményeket a saját területükön, ám elfogadhatatlan, ha ezek a kedvezmények egy másik országban érvényesülnek.

Egy nacionalista államnak ez biztosan nem jó, viszont legitim törekvés, ha egy nyelv támogatását az az ország szavatolja, amely számára az adott nyelv a kultúra a művelődés legfontosabb hordozója. Ebben nem lehet kompromiszszumokat kötni. Szlovákiában az oktatási kedvezményt kifogásolják. Ez kijár minden szlovákiai magyar családnak, amelyek gyermekeiket magyar tannyelvű iskolába járatják. A szlovákiai magyar gyerekek harminc százaléka nem magyar tannyelvű iskolába jár. Szerintem kevesen fognak a húszezer forintért változtatni az eddigi iskolán, ha mégis, akkor azt kell mondanom: az anyanyelven való tanulás eddig senkinek sem okozott kárt, természetesen a kisebbségi iskolában nagy súlyt kell helyezni a többség nyelvének elsajátítására. Az ilyen döntés tehát a nemzeteket és nyelveket teremtő isteni gondviselés szándékaival egyezik, s aligha árt a szlovák állam vagy a szlovák nemzet valódi érdekeinek.Olyan véleményt is hallottam, hogy Magyarország így próbálja lefizetni a szlovákiai magyarokat.

Az asszimilációs folyamat, a nyelv- és iskolaválasztás mögött mindig mélyebb mérlegelés húzódik. A szülő előre mérlegel, gyermeke számára mi a fontos és előnyös. Az anyanyelvi iskola mint érdek és érték megjelenik a magyar szülők gondolkodásában, de legyengült, mert kevés dolog erősíti, más szempontok kerülnek előtérbe. A városokban, az iskola nélküli településeken például meghatározó szempont a távolság. Ha a magyar iskola messzebb van, többet kell utazni, az több pénzbe kerül, és ez az egyetlen tényező gyakran el is dönti, milyen iskolába megy a gyerek. Ha az ilyen támogatással lehetővé válik, hogy a szülő a távolság és a költségek ellenére a magyar iskola mellett dönthet, akkor a hátrány kiküszöböléséről van szó, nem lefizetésről. A szlovákiai magyarság hátrányos nyelvi helyzetét százezrekkel és milliókkal sem lehetne teljesen kiegyensúlyozni, nem húszezer forinttal. Aki lefizetést emleget, alapvetően nem érti a kisebbségi sorsot.Ön tett egy merész észrevételt, hogy a szlovákiai magyarság nem akarati közösség, mintha még mindig nem akarná vállalni szlovákiai magyar közösségi létezését.

Az 1918–20-ban, a történelem kényszerhatása alatt kialakult magyar kisebbségek – az időről időre megismétlődő diszkriminatív politikai döntések miatt – nem tudják elfelejteni, hogy a történelem kényszeréből kerültek kisebbségi helyzetbe. Ez nem normális dolog, mert három generáción belül az emberek el szokták felejteni, miért kerültek máshova. Ez a kényszermozzanat tehát ma is jelen van szinte minden területen, de ma már nem ez a domináns létélménye a szlovákiai magyarságnak. Ma már egyre tudatosabban vállalják a kisebbségi közösséghez való tartozásukat, működik a Magyar Koalíció Pártja, a magyar iskolarendszer, tudatosan döntenek, amikor magyarul tanítják a gyerekeiket. Az egyéni tudatosság mellett azonban ma még jórészt hiányzik az akarat, hogy a szó valódi értelmében, nemcsak a politikai, hanem az élet valamennyi területén közösséggé váljanak a szlovákiai magyarok. Emögött a közösségszerveződés földrajzi, gazdasági problémái vagy éppen tömeglélektani kérdések is meghúzódnak. Ráadásul nehezen lehet felmérni, milyen következményei lesznek a jelenlegi határrezsim mindannyiunk által remélt megszűnésének, a szabad és korlátlan határforgalomnak. Meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyarság kifejezés nem segédfogalom. Reális közösségi érdekek építették le a történeti kényszer érzését, s erősíthetik meg a valódi regionális magyar közösség vállalását. Ehhez persze az is kell, hogy egyre több területen a többséggel és Magyarországgal szemben is partnerként tudjon fellépni, és saját közösségi önmeghatározását mindkét részről tiszteletben tartsák, önkormányzati törekvéseit támogassák. A többi választási lehetőség nyelv- és értékhiányos, zsákutcás, felemás kisebbségi zárványokat kínál alternatívaként, nehezen kezelhető egyéni és közösségi, lokális és etnikai konfliktushelyzetekhez vezethet. Ezt néhány értelmiségi kivételes karrierjével, többségi vagy éppen magyarországi elismertségével nem lehet kiegyensúlyozni, mert a közösség egésze számára nem modellértékű.