Nem mondhatom el senkinek...

Célszerűnek tűnik a címadásból kiindulni: a kötet harminchárom hosszabb-rövidebb szöveget fog össze; s mivel a történetdarabok szervesen egymásra kötnek, a mű elbeszélésfüzérnek tartható. A harminchárom számmisztikailag többszörösen is motivált számjegy; itt és most az olvasó emlékezetében-képzeletében elsősorban Krisztus kora jelenítődik meg. A Kozsár-kötetnek egyébként, ha van főszereplője, akkor elsősorban Jézust kell annak tekintenünk. Túl a számmisztikán, de nem elvonatkoztatva a Jézus-történettől, a kötetcím másik szava szűkíti tovább a könyv műfaji és tematikai behatárolási lehetőségeit; apokrif:a tételes vallások által hivatalosan el nem ismert, a nem hiteles, a kétséges eredetű irat, a kanonikus művek sorából kizárt mű.

Kozsár Zsuzsanna műve — s ez már nem a címéből, hanem a benne foglaltakból kinyerhető olvasó tapasztalat — egyrészt számol azzal, hogy az olvasó ismeri a Bibliát, másrészt ugyanennek a befogadónak a minden csoda iránti fogékonyságával, beleértve ebbe nemcsak az olvasói alkotó képzelőerőt, hanem a kétkedést is. Az ezeknek az elvárásoknak alapján megképződő Kozsár-szövegekről annyi bizonnyal állítható, hogy maradéktalanul megfelelnek az apokrif irodalom ismérveinek, hiszen nemcsak a legszentebb szent könyvet olvastatják újra a vallás intencióival és a keresztény tanok terjesztése hagyományaival homlokegyenest ellenkező irányból, magát az őskönyvnek tartható Bibliát is szépirodalmi alapnak tekintik. Felvethető persze, hogy vajon a mű az előképtől, tehát az „eredeti”, kanonizált szövegektől függetlenül is kiváltaná-e az általam itt és most elemzés és indoklás híján előrebocsátott, de egy percig sem vitatott katartikus hatását, ám ilyen olvasata a gyakorlatban aligha lehetséges. A szöveg is erre épít, s eleve egy, az Újszövetséget legalább tételeiben ismerő olvasót feltételez, s annak meghökkentésére törekszik.

A meghökkentés, a befogadóban szunnyadó és felelevenedő előképek és elvárások kibillentése ennek a kisregény jellegű, mozaikos szerkezetű prózafüzérnek a legsajátosabb, tartalmi, szerkezeti, nyelvi vonása. Azt, hogy az olvasói kíváncsiság végig tartható, a történet világi előadása biztosítja, valamint a beszélt nyelvihez közel álló mondatvezetés és kifejezésmód. Illusztrációként álljon itt az első fejezet néhány mondata, mely az anyai örömök elé néző Mária belső monológja: „Meg vagyok döbbenve. Hogy képzeli bárki is, hogy én ennyi fájdalmat álljak ki valakiért, akinek a jöttét nem akartam, akihez semmi közöm, aki belém költözött, és egyre terjeszkedik, szívja az erőmet, élősködik rajtam! Hogy jövök én ahhoz, hogy megszenvedjek ezért az idegenért?” A narráció hétköznapisága a fejezetek előrehaladtával sem veszít szemernyit sem szokatlanságából (Jézus feltámadásáról a mű egyik utolsó fejezetében például ez a szerzői közlés tudósít: „Kisántikált a sírboltból...”) S ha világi előadásmódot említettem, ez alatt akár, s alighanem leginkább a mai világ szórakoztatóiparának előadásmódjaira lehet gondolnunk — a mű céltudatos meseszövése, dramatizált jelenetei, nemkülönben a mindentudó narrátor kamerájának váltogatása a szereplők látószögével mindenesetre fenntart egy, a befogadó számára a szereplők intimitásába bepillantást lehetővé tevő, oly végletesen nyitott pozíciót, melyhez hasonlóval a televíziós valóságshow-kban találkozni.

Ez a fajta prózanyelv természetesen nemcsak a szakrálisnak a csaknem teljes hatástalanítására alkalmas, hanem egy átfogóbb szerzői szándéknak, az ironikus távolságtartásnak is hatásos eszköze — azokban az igen gyakori esetekben, amelyekben egyébként az emelkedettség teljesen a háttérbe vonul. Ilyen értelemben akár azt is gondolhatjuk, hogy „erőszakos” a Kozsár-szöveg, hiszen egyrészt nem kanonikusként a kanonizált helyére, szerepére tör, másrészt és főként a tradicionális retorikai játékteret és beszédmódot elképesztővel helyettesíti, mondhatni: a szakrálist az „emberivel”. Legfeljebb önmaga ironikus olvashatóságát hiányolhatjuk benne, azt tehát, hogy hellyel-közzel önmaga kanonizálhatóságát is komolyan veszi, vagyis hogy szépirodalmi eszközeivel is „komolyságra” tör, hajlamossá válva (a „féltett” és a „rejtett” intimitása helyett vagy emellett) az emelkedettségre és a szentesítésre, az apokrifből való kilépésre. Efölött azonban akár nyugodtan szemet is hunyhat az olvasó, annál is inkább, mivel egy átlagon felülien jó könyv esetében, s Kozsár Zsuzsannáé feltétlen ilyen, ez a legkevesebb.

Ha a szépirodalmi szöveget másodlagosnak, korábbi (irodalmi) szövegek által ihletettnek vagy legalábbis azok ismeretében írtnak tekintjük, Kozsár Zsuzsannáé ilyen értelemben is megfeleltethető az általános olvasói tapasztalatoknak. De visszakanyarodva a Harminchárom apokrif apokrif voltának hangsúlyozásához: talán mégis a kifejezés „féltett”, „rejtett” jelentését tekintve jutunk közelebb a mű jellegéhez. Hiszen az újszövetségi evangéliumok Jézus-, Mária- és József-történetei mentén szerveződő prózafüzér a nevezetteken kívül (s ezeken túl) mégis a szerzőről vall a leghitelesebben, s bár a címbeli szám a szöveg szakralitását és a kanonizált misztikumot erősíti tovább, szerepe ilyen értelemben másodlagos. Kozsár Zsuzsanna apokrifjei a féltve őrzött belső titkok közül valók, most már a „kibeszélt”, közzétett titkok tartományába kerülve. Az olvasó ilyen módon történő beavatása, meglehet, szintén nem eredeti, de ez nemcsak az apokrif műfajával egyező, hanem hát az irodalom már csak ilyen. Végtére is: a szöveg olvasási lehetőségei szüntelen bizonyos elvárásoknak és ezek be nem teljesülésének vagy kijátszásának pólusai közt tartják az olvasót. A két pólus közti feszültséget itt az ismert (mind közt talán a legismertebb) szöveg és a Harminchárom apokrifban foglalt közötti távolság tartja; s mindenekelőtt, de nem kizárólagosan: a nyelvi távolság. Meg a tartalmi: a bibliai szeretet- és üdvtörténethez képest, de attól függetlenül is, ez itt kín- és kudarctörténetek gyűjteménye (a szöveg — le nem írt — kulcsszavai: közöny, undor, magány, iszony, boldogság- és szeretethiány), s ilyen értelemben Kozsár Zsuzsanna kiváló kötete, a Harminchárom apokrif nem(csak) tovább- és újraírása a kanonizált szövegnek, hanem szűkített és rontott kiadása. Semmitől sem zavart — kiváltképp nem ettől a rövid bemutatótól —, ronthatatlanul jó olvasást kívánok hozzá! Csanda Gábor

(Elhangzott március 3-án Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Kávéházban, a kötet beszélgetéssel és felolvasással egybekötött bemutatóján.)