„Nem mese ez, gyermek”

Átváltozás — mily szép és találó címetm adott Tóth László gyűjteményes kötetének: egyrészt remek önismerettel jellemezvén saját költészetét, rámutatván e költészetnek mindig megújuló és saját magát folyamatosan transzcendáló karakterére, másrészt pedig bekötvén e költészetet az európai hagyomány egyik legrégibb, mégis egyik legelegánsabb áramába, a posztmodern korban is érvényes ovidusi példát idézve meg! Tóth költészetének lényegét alighanem épp e kettősségben pillanthatjuk meg: alkotói tevékenységének minden egyes korszakában, azaz minden újabb kötetében ott lobog valamilyen erős, avantgárd indulat, mely egyetlen versét vagy verscsoportját sem engedi megcsontosodni, önmagán belül, úgymond, klasszicizálódni, ugyanakkor pedig még legavantgárdabb, legmerészebb újításaiban, neológ forma- és szóalkotásaiban is mindig ott rejlik a hagyományba kötöttség öntudatosan leküzdhetetlen mozzanata is. Az új az átváltozás révén jelenik meg, de mivel nem teremtődik, hanem „csak” átváltozik, újdonsága mögött is felsejlik a régi, a kapott és átvett, az átalakított is. Ahogy például a Mese című vers (1985-ből) keserűen játékos iróniával felszámolja a mesemondás naivitásának illúzióját, televegyítvén a régi gyerekmesét a mai világ fura jelenségeivel, s arra híván fel a figyelmet, mintha a mese maga lenne a „fatális tévedés”, ugyanakkor pedig azt is szemlélteti, hogy a mese gyermeki egyszerűsége és primitíven átlátszó világa mégis, a mese mivoltából következően, tartalmazhatja a mai problémák kegyetlenségét és bonyolultságát is. Hiszen, ahogy mondja: „Valamennyiük szemével egyszerre érzékelem a hirtelen fényt, valamennyiük helyett nekem kell hunyorognom.” E vers lezárása pedig, mely kedves, gyermekkorunkból megszokott közhelyek egymás mellé idézésével mutatja fel és fordítja ki a meséhez, azaz a költészethez kialakítható viszonynak megszüntethetetlen kettősségét, szinte allegorikus összefoglalását is képezi Tóth egész, átváltozásra épülő költészetének, mikor így szól. „— Az egész csak mese. — Nem mese ez, gyermek.”

E nagy terjedelmű kötet, mely több évtizedes pályát mutat fel és összegez, még egy érdekes gesztusával is kitűnik a megszokott visszatekintő kötetek közül: Tóth, megírási-megjelenési időrendbe sorolt saját versei mellé, meglepetésként, beiktatja egyes köteteinek szinkron kritikai recepcióját is, szinte irodalomtörténeti tükröt tartván saját maga és kortárs kritikusai elé. A költészet, sugallja — szerencsésen és tanulságosan — e kötet, nem csak magányos tevékenység, legalábbis nem úgy magányos, ahogy azt a romantikusok melankóliája óta a közhelyes gondolkodás szereti feltételezni, hanem, akár akarja, akár nem, össze van nőve mindazzal, amit róla barátai és kritikusai gondolnak, mondanak, írnak. E költő nemcsak azt vállalja, amit ő írt, hanem azt is, amit róla írtak, ahogy őt mások beállították vagy jellemezték, szépen szemléltetvén ezzel a költőnek az időhöz és helyhez kötöttségét, egyediségét és csoporthoz tartozását — azaz az irodalmi alapviszonyt: beh szerencsés is lenne, ha példája másra is átragadna… Tóth László kötete gazdag, sokféle költészetet és tanulságokban bővelkedő poétikai és történeti olvasmányt kínál. Kívánjunk hát az átváltozó költőnek és a már megállapodott eddigi költészeti korpusznak sok régi és új olvasót, valamint sok újabb, átváltozásra serkentő kritikát és recepciós gesztust! (Kalligram, Pozsony 2003) Margócsy István