Juraj Čokyna tanár, blogger a pénteki kassai tüntetésen elhangzott beszédét beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Ne feledjük: mi vagyunk azok, akikre vártunk
Először egy évvel ezelőtt éreztem ezt.
Zuzana Hlávková egy évvel fiatalabb nálam. Külföldön tanult, visszatért, az államigazgatásban kezdett dolgozni, mert a fejlett országokban ezt így csinálják. A fejlett országokban azt akarják, hogy ambiciózus és ügyes emberek dolgozzanak nekik, mert ők jó ötleteket hoznak, és tudnak másképp cselekedni.
Aztán Lajčák miniszter, miután lapátra tette őt, elmagyarázta Zuzanának, hogy naiv, mert nem volt hajlandó alkalmazkodni bizonyos dolgokhoz. És kirúgta őt. Őt rúgta ki – nem azokat, akik a kartellbizniszről megegyeztek, még ha csak „aprópénzért” is.
Szlovákiában ez a bevett gyakorlat.
Ez azonban valamiben más volt. A politikusok mai generációja ekkor nekünk, fiataloknak ezt üzente: „Gyertek, dolgozzatok nekünk, de ne várjátok, hogy alkalmazkodunk hozzátok.”
Sokat gondolkozom ezen mostanában is. Martina és Ján az én korosztályomhoz tartoztak. Mindketten végezték a dolgukat, érdeklődtek a társadalom iránt, amelybe születtek, sok minden zavarta őket, és az egyikük úgy döntött, írni fog erről. Ján ezt olyan jól csinálta, hogy meg kellett hogy öljék. Olyan jól csinálta, hogy mindkettejüket meg kellett hogy öljék. 27 évesek voltak, és előttük volt az egész életük. Biztosan hosszabb lett volna, mint a szívroham utáni, túlterhelt volt miniszterelnöké. Ők itt akartak élni, és ezt látni is lehetett. És ezért ölték meg őket.
Engedjék meg ezért, kérem, hogy mondjak néhány mondatot az én generációmról.
A legidősebbek közülünk kilenc évesek voltak, amikor az önálló Szlovákia létrejött. A legfiatalabbak közülünk akkor születtek, amikor Szlovákia ötéves lett. Együtt több mint egymillióan vagyunk, és minden lépéssel újabbak csatlakoznak hozzánk. Mi itt fogunk élni. És most derült ki számunkra, hogy ebben az országban nem gond minket megölni, ha nem tetszenek nekünk a dolgok. Ebben az országban nem tétováznak bennünket mindenféle gátlás nélkül kirúgni, ha megszólalunk, hogy bizonyos dolgokat nem fogunk tolerálni.
Ezért vagyunk kint a tereken. Ezért szervezünk tüntetéseket. Ezért igyekszünk gyakran bekapcsolódni olyan projektekbe, ahol nem csak rólunk és a mi hasunkról van szó. Mert nekünk kell itt élnünk. Minket fognak egyszer megkérdezni a gyerekeink, miféle országot hagytunk rájuk.
Ez az az erő, amelyet a generációnk kezd felismerni. Ez az az erő, amelyet a generációnknak még inkább fel kell ismernie. Ez az az erő, amelyet nekünk, mindannyiunknak, át kell fordítanunk egy sokkal hosszabb távú dologba, mint ezek a tüntetések.
Néhány ember kicserélése a kormányban nem elég!
A kormánypártok kicserélése nem elég!
Az előrehozott választás nem elég!
Mert ki jön utána? Tényleg minden jóra fordul?
Őszintének kell lennünk magunkhoz. Úgy, ahogy nagy erő van a kezünkben jobb országgá tenni Szlovákiát, ugyanúgy elronthatunk mindent.
Nagyon sok fiatalt látok, akik zöld pártmezt hordanak. Sok fiatalt látok, akik puskával a kezükben futkosnak az erdőben, s utána a tereken menetelnek. Nagyon sok fiatalt látok, akik nem tudatosítják, mit jelent az a kék zászló a csillagocskákkal, amely a szlovák mellett lobog. Nagyon sok fiatalt látok, akik nem tudnak mit kezdeni a kérdéssel, mi és hogyan akarnának megváltoztatni. Adjuk meg a választ saját magunknak, csináljuk meg előbb, mintsem a generációnkkal visszaélne egy perverz ideológia.
Tizennégy évesen olvastam először Mňačko Hogy ízlik a hatalom című regényét. A poén az, hogy a hatalomnak van egy bizonyos utóíze, a hatalom megváltoztatja az embert. A lángoló forradalmárból az évek során a valóságtól elszakadt potentát válik.
Ezt ugyan nem, gondoltam már akkor.
Csakhogy kire bízzuk akkor a hatalmat, hogy az életünkről dönthessen?
Félek, őszintén félek, hogy a hatalom karikatúrát csinál az emberből, hogy az embernek jobb a hatalom nélkül. Ám jobb lesz így az eredmény?
Az utóbbi hónapok, évek azt mutatják: nem. Mert az egyedüli, ami megtörténik, hogy a hatalmat magukhoz veszik azok, akiknek teljesen mindegy, mit lehet vele kezdeni. Mi mindent lehet megjavítani. Mennyi életen lehet segíteni. Mennyi gyilkosságot lehet megelőzni.
Nem szeretem a pátoszt, de most tényleg itt az idő, hogy mi mind, akik itt állunk, válaszoljunk a kérdésre: mikor, ha nem most?
Nekünk mindannyiunknak kell megakadályoznunk, hogy fiatalabb testvéreinkkel, gyerekeinkkel hasonló dolog történhessen, mint Jánnal és Martinával.
Mikor, ha nem most, amikor figyelnek ránk, kell megmondanunk, hogy benne vagyunk? Meddig akarunk várni, és hagyni másokat, hogy döntsenek rólunk?
Mit kell tehát tenni?
Több lehetőség van. Az első, hogy passzívan harcoljunk – támogatni a becsületes újságírókat, előfizetést vásárolni, kiállni a tisztességes, értelmes emberek mellett.
A második lehetőség az önkéntesség. Feláldozni az időnket, és bekapcsolódni valami értelmesbe. Változtatni az udvarunkon, az utcánkon, az idősekkel vagy a gyerekekkel foglalkozni.
A harmadik lehetőség a politikába való aktív bekapcsolódás. Visszaadni eredeti értelmét. Bekapcsolódni a helyhatósági választásokba, párttagságért jelentkezni, tevékenyen beszállni a közéletbe.
De főleg – ne féljünk egyesülni!
Azt mondják, keleten nincs semmi. De amikor másfél éve ideköltöztem, nagyon hamar rájöttem, hogy minden egyes városban van egy csapatnyi ember, akik változtatni akarnak a környezetükön. Sokszor nagyon nehéz dolguk van, de csinálják. Kassán, Eperjesen, Bártfán, Nagymihályban, Tőketerebesen, Poprádon, Gölnicbányán. Nem kell attól félnünk, hogy egyedül maradunk. Ami ugyanis összeköt minket, az az, hogy érdekel bennünket a társadalom, az ország, hogy jobb körülmények között lehessen itt élni.
Ehhez azonban meg kell hallgatnunk azokat is, akik ma nincsenek itt velünk. Figyelmesen meg kell hallgatnunk, mit mondanak, hogy őket is képviselhessük, hogy ne legyen az az érzésük, őket senki nem hallgatja meg. Jól meg kell értenünk, miért gondolják azt, amit gondolnak, hogy meg tudjuk őket győzni, hogy minden másképp is lehet. Meg kell őket hallgatnunk, és fel kell nekik kínálunk egy jobb ország vízióját. És sokkal többet kell arról beszélnünk, hogy mit akarunk, mint arról, mit nem.
Tisztességes Szlovákiát akarok.
Olyan Szlovákiát akarok, ahol jobban érdeklődünk egymás iránt.
Olyan Szlovákiát akarok, ahol az embernek nem kell félnie, hogy ha a mocskosságokkal szembeszáll, ő jár pórul és nem a bűnös.
Olyan Szlovákiát akarok, ahol minden egyes ember, tekintet nélkül a bőrszínére, a szexuális orientációjára, a vallására vagy az egészségügyi problémáira, esélyt kap a tisztességes életre.
Olyan Szlovákiát akarok, ahol kölcsönösen megértjük egymás gondjait, mert beszélgetünk egymással.
Olyan Szlovákiát akarok, amely hinni fog a demokráciában, és ezért olyan fontos, hogy a saját szemünkkel látjuk – a demokrácia meló. De értelmes meló.
Ezek után a tüntetések után már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Rettenetesen sajnálom, hogy erre csak az után jöttem rá, hogy megölték a korosztályomhoz tartozó két fiatalt.
Martina és Ján, köszönöm. Köszönöm, hogy felébresztettetek bennünket. Most minden a mi kezünkben van, és ha nem akarjuk, hogy tovább nevessenek a szemünkbe, meg kell tennünk azt, amitől a legjobban félnek. Le kell őket cserélnünk.
Ne feledjük, hogy mi vagyunk azok, akikre vártunk!
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.