„Nagyi mesélj! De igazat mesélj!”

Hogy megosszak velük valamit abból a gyönyörűségből, amit ötven évvel ezelőtt mi, gyermekek éltünk át kis falunkban. Meséltem a gyermekeimnek, az unokáimnak, a gyerekeknek az óvodában, s közben rájöttem, menynyire érdekli őket, ha magunkról mesélünk, igazi történeteket osztunk meg velük. ĺme egy a sok közül:

A karácsony

Régen a karácsonyi ünnep bűvölete csak néhány nappal a szent ünnep előtt költözött az emberek szívébe. Mi, gyermekek a hólapátolás, a szánkózás örömeinek hódolva döbbentünk rá, hogy nemsokára itt a karácsony.

Édesapánk egy kis fenyőfácskát hozott a közeli városból, amelyet úgy mentett meg a korai „lombhullástól”, hogy az udvarban egy hókupacba szúrva tartósította az ünnepekre. Minden reggel megnéztem, megvan-e még. Olykor a fagy lehelt rá ezüstös csillogást, máskor a hó takarta be fehér pamacsokkal, és volt, amikor csak zölden tündökölt a téli napsütésben, de minden formájában szép volt. Mire bekerült a szobába, megszerettük.

Édesanyám, mint minden falubeli asszony, mintegy belső késztetésre hallgatva, alapos nagytakarításba kezdett. Mi ebből sem értettünk sokat, csak annyit, hogy ha netán édesanyám a portörlés, takarítás közben elfelejtett volna ebédet főzni, végignyargaltunk a falun – nagyanyámnál, nagynénémnél biztosan akadt egy tányér leves.

A házikó kitakarítva, az ágynemű frissen vasalva, a padló tisztán várta, mikor jön el az ünnep. Végre elérkezett Ádám és Éva napja. Ezt sem a tudatomban rögzítettem először, hanem éreztem. A szoba, ahol aludtam, a konyhába nyílt, de hiába volt zárva az ajtaja, hogy a felnőttek kora reggeli szöszmötölése ne zavarja az alvó gyerekeket, a frissen sült kalács illata belopózott az ajtó alatt és felébresztett. A szívem nagyot dobbant, mert rájöttem, hogy itt van végre a karácsony, és nagyon sok öröm vár ma rám. A még pirosló kalács az asztalon illatozott. Volt mákos patkó, diós hajtvány és túrós lepény, amelyet csak a zoboralji falvakban tudnak olyan finomra sütni az asszonyok.

A karácsonyi kalács és a meleg tej után következett a nap másik nagy pillanata – a kis fenyőfa a hókupacból bekerült a szobába. Illata, összekeveredve a kalácséval, betöltötte az egész házat, és mennyei karácsonyi hangulatot tudott varázsolni. S míg édesanyám hozzálátott a sütemény, majd a vacsora készítéséhez, mi édesapámmal a legszebb munkához kezdtünk, a fenyőfácska feldíszítéséhez. Előkerült a szekrény fiókjából néhány karácsonyi dísz (máig őrzöm, mint egy kincset gyermekkorom karácsonyi díszeit), az akkor még ritkaságszámba menő szaloncukor és a narancs, melyet oly nagy becsben tartottunk, hogy átszúrva a héját, cérnával a fenyőfa ágainak tövére kötöttük. Csak karácsony után ehettük meg, ahogy a csokoládét. De édesapánk ezt is megoldotta. Maga az ünnep, a feldíszített szoba, az ünnepi vacsora volt az ajándék. Mennyire örültünk!

Minden elkészült: a karácsonyfa mellett az asztal szépen megterítve, az asztalon a gyertya meggyújtva, a fácskán szintén valódi gyertyák égtek, és mi ünnepi ruhába öltözve vártuk, hogy „megkezdődjön” a szenteste. Édesanyánk figyelmeztetett, legyünk csendben, mert apu kiment és majd a kis Jézussal jön vissza, s amíg a Jézuska nálunk lesz, nagyon jó gyerekeknek kell lennünk.

Kopogtak. A pillanat izgalmától a szívünk is hangosan dobogott. Belépett édesapánk, kezében szalmacsomóval. „Dicsértessék. „Adjon Isten” – mondta karácsonyi köszöntőjét. A szalmát, amelyben a „Jézuska volt”, a karácsonyfa alá tette. Mi köré térdeltünk, imádkoztunk és egymást megölelve kellemes ünnepeket kívántunk.

Csak ezután jött a vacsora. Azt hiszem, máig is sok családban őrzik az ostya, az alma, a dió, a méz közös elfogyasztásának hagyományát. Majd következett a lencseleves, a mákos guba és a kalács. Mi gyerekek a sok élménytől a vacsora végére úgy elfáradtunk, hogy mire a falusi cigányok az ablakunk alá jöttek és felhangzott a „Mennyből az angyal”, már a dunyha alatt álmodtam, hogy a Jézuskát keresem a szalmában, hogy az ágyamba vihessem, mert féltem, hogy a szalmában fázni fog.

Az ilyen gyönyörű napok szép álmokat hoztak, szeretetről, boldogságról és békességről.

Csernák Katalin, Ipolyság