Nagy hömpöly galaxis

<p>A csillagokat is szeretem ám nézni, ahogy szépen feszülnek az űrben, mint a zongorahúr.</p>

SZÁVAI ATTILA

Elég kevesen vagyunk az országban zongorahangolók, szinte külön kis társadalmat alkotunk, akik tudják, meddig feszíthetik a húrt, ha arról van szó. Most éppen arról lesz itten szó a sorok, illetve a húrok között, hogy miféle folyamatoknak kellett bennem lejátszódniuk, amitől zongorákat hangolok, amiken aztán jól nevelt leányok szép dallamokat játszanak majd le. Ki fog majd mindjárt derülni: nekem csak a húrok maradtak, meg az univerzum, és ennyi mánia éppen elég, hogy ne nagyon feszegesse bennem a hobbiszint a huszonnégy órát. Csak előtte add ide, légy szíves, azt a fogót ott a bal lábamnál, köszi.

Éppen a Galkovicséknál voltunk vacsorára valamiért, amikor rájöttem, hogy most már csak a húrok fognak érdekelni komolyabban, semmi más a világűrben, plusz persze maga a világűr. Hobbiszinten. Hogy most már kizárólag magammal fogok egy húron pendülni, nem tehetek másként. Nem kell nekem társ, jobban bírom a saját vállamon a csillagokat és a húrok ércpengését, mintha egy másik, mondjuk nő vállára is raknék a bajaimból. Nem bírnám nézni, ahogy elkopik bennem a szerelem, és már csak úgy gondolok a mellettem fekvőre az ágyban, mint egy kihűlt villanykörtére. Meg szerintem azzal, hogy zongorahangoló vagyok, azzal nem is lehet normálisan csajozni. Hiába van nekem kiváló szakmai-esztétikai alapismeretem, ha a húrokon túl csak a húslevesben tekergő tészták látványa nyugtat meg. Talán mert a galaxisok spiráljaira emlékeztetnek. Ez van nekem: csak a húr, meg az űr.

Csináltam én már udvarlást, de sajnos nem tudtam többről beszélni, minthogy a kalapácsfejek puhítása, akusztikai szabályok, intonálás, ilyesmi. Egy ideig aztán nem beszéltem ezekről, inkább elmentem a lánnyal állatkertbe, hogy ne csak a tévében lássuk, ahogy hergelik egymást a majmok. Gondoltam, ha hús-vérekkel látja ugyanazt, amit a tévében, talán jobban győzi majd a világot magában, noha a teremtő elme is akkor hagyta kicsit magára a világot, mikor betette az embert meg a többi állatot, hogy hergeljék egymást, idegre. Meg kell nézni, hogy néz ki a világ. Én az emberiség helyében szégyellném magam a majmok előtt, sírnék, mint egy elhangolt zongora.

Mondtam is a lánynak, hogy azóta a bibliofil almás cirkusz óta valahogy elment a világ esze, kifogyott az ige, vagy lyukas a szatyor és kifolyt valahová, ahol másként mennek a dolgok körbe-körbe. Aztán a lány ment a szobában körbe-körbe, hogy én teljesen hülye vagyok, ő gyerekeket akar, vagyis hát megtalálni a gyerekei apját. Holott még gyerekei sincsenek, vagy csak tagadja, hogy otthon a faluban várja a sok kis purdé, nem meri mondani, fél, hogy megijedek a leendő szociális érzékenységtől. Talán ettől tartva és belegondolván, ahogy elszakadt zongorahúrokkal játszanak a leendő közös gyerekek, gyalogolt körbe a szobában, hogy ne haragudjak, de én ekkora meg ekkora szerencsétlen vagyok, és mutatta a kezével. Olyan méretet mutatott hozzávetőlegesen, mint valamelyik félhang húrja valahol a középtartományban. De nem is szaladnék ennyire előre, nem vagyok én hosszútávfutó, csak kicsit magányos néha, mint egy ottfelejtett hang valami melankolikus darab végén. Mondjuk, Chopin. Pörgessük vissza a galaxist a Galkovicsék vacsorájáig, ha már onnan kezdtük.

A húslevesnél tartottunk a vacsorában, mikor megszólalt bennem a félhang, hogy zongorahangolás. Hogy mire fel vacsoráztunk a Galkovicséknál, már nem tudom. Talán csak a szokásos kis családi és baráti ünneplés, az öreg elsőre hazatalált a kocsmából, a kecske megtanulta, hogyan kell lelegelni a lopott vezetékről a szigetelést, és magától egy helyre húzni a bioblankolt drótokat az udvaron, ilyesmik. A leves közben, hogy csináljak is valamit, mélyen elgondoltam a galaxisok spiráljait és azt, hogyan lehetne megzenésíteni a mozgásukat, közben nagyokat kavartam a húslevesben úszó tésztaflottán, jó volt nézni a tészták görbüléseit, ilyen szép íveket aztán csak jóval később láttam, mikor nyolcvankilencben dobáltuk az utcát a színes papírcsíkokkal. Én meg persze nem a politikára gondoltam egyből, hanem arra, hogy a nagy üstökösök is talán csak egy nagy szabadság ünnepének papírszalagjai egy másik világban, amiket egy nagy, erős kéz szétdobált az űrben, hogy legyen mit nézni, mikor elfogy az ige néhány percre. Persze egyből eszembe jutott, mikor hetvenkettőben anyámék beírattak zongoraiskolába, pedig én úgy gondoltam, nem zongora akarok lenni. Nem tudom, hogy mit akartam pontosan, de azt sejtettem azért, hogy a zongoraság nem állna jól nekem. A zenét viszont nagyon szerettem, és már régen tudtam, hogy az életem spirálja előbb-utóbb a hangok áradása körül fog örvényleni, mint egy nagy hömpöly galaxis.

Az első zongorahangolást éppen a Galkovicséknál ejtettem meg, hogy azért mégse egy vadidegen helyen ordítozzanak velem, ha túlfeszítem a húrt. Akkor pattant meg bennem kissé az önbizalom, mikor végeztem, és megkértem az öreg Galkovicsot, hogy nyomkodja a billentyűket szépen, ahogy a tévében látni, én meg hangolom majd a hangszert. Tévében se mutatnak akkora káoszt, amit lerendezett a család, miután egymás után négy húr szakadt el az öreg keze alatt. Pedig én csak azt akartam, hogy legyen valami haszna is a Galkovicsnak, az ő korában fotelben ülni akárki tud, meg beszéd közben kiejteni a szájból a tojásos szendvics félig megrágott darabjait. De spontán zongorázni, ahhoz már kevés az, ha csak simán kisnyugdíjas vagy, ahhoz már talentum kell. Szemben azzal, hogy mennyi a tehetségtelen öreg, sokan vannak, akiknek kimondottan rosszul áll az élet hetven felett. Én így látom, mivel egyre több az idős ember az idős lakásokkal, meg az idős zongorákkal, amikből nekem kell kiszedni a diszharmóniákat. Az öreg szemében a klimpírozás után meg a fényt lehetett látni az alagút végén, csak itt sajnos jött is szemben valami nagy világító esemény, mint kiderült, rohama volt az öregnek valami idegre, és azért verte ököllel a billentyűket, ez nőtt a szemében. Miután elült a botrány, megígértem, visszajövök és újrahangolom a zongorát, meg magamban a sorsot is, csak szoktassák le az öreget a zenélésről, ha van hosszú távú tervük és igényük a békés családi életet illetően. Azóta nem engedik be az öreget a szobába, nem maradt neki csak a konyha meg az udvar, ütheti két kézzel az ólakat. Én meg olyan szépen be tudtam hangolni a zongorát, majdnem föld körüli pályára álltam a boldogságtól.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?