Múzeumi körséta vitákkal, perekkel és levelekkel

Azt, hogy a döntést a szlovák többségű közgyűlés szavazta meg, fontos hangsúlyozni, mert akárhonnan nézzük is, részben politikai indíttatásból született. A megyei hivatalban sokak szemét szúrta a leváltott igazgató olykor talán túlságosan karakán magyarsága és az, hogy milyen sajátságos módon értelmezi munkaköri jogait és kötelességeit, ezért a megfelelő alkalommal lecsaptak rá. Nem kellett sokáig várniuk, még csak mondvacsinált indokokra sem szorultak, hiszen a postás heti rendszerességgel hordta nekik az aláírt és névtelen leveleket Fehér Csaba ellen, akivel nemcsak a felettesei, hanem a beosztottjai sem voltak maradéktalanul elégedettek.

Magyar létükre elegük volt belőle

ĺgy következhetett be az a furcsa, de szlovákiai magyar közösségünkre mégis oly jellemző helyzet, hogy miközben a hatalom elvesz valamit szerzett jogainkból, mi mégsem tiltakozunk olyan nagyon, mert velük együtt megszabadultunk egy nyűgössé vált személytől is. Komáromban a jelek szerint pontosan ez történt, mert a múzeum alkalmazottainak egy részével a Fehér Csaba menesztése kiváltotta megkönynyebbülés még a névcsonkítás okozta keserűséget is feledteti. A megyei hivatalnak pedig ennél jobb érv és indok nem is kell ahhoz, hogy igazolja döntése helyességét.

„Őszintén megmondom, hogy mi a feljelentések és a névtelen levelek alapján kezdtünk el vizsgálódni a komáromi múzeum háza táján. Egy levélre még nem figyeltünk volna fel, de több volt belőlük, és a lényegüket úgy foglalhatnám össze, hogy Fehér Csaba nem kommunikál a beosztottjaival, teljesen autoritatív módon, csakis a saját érdeklődését és érdekeit szem előtt tartva vezeti az intézményt” – mondja Helena Psotová, a megyei hivatal oktatásügyi és kulturális osztályának vezetője. „Amikor már a kulturális minisztériumba is mentek feljelentő levelek, onnan szóltak le nekünk, hogy nézzünk utána, mi folyik itt. Az ellenőrzések során aztán megállapítottuk, hogy az elbocsátott szakképzett dolgozók helyett megfelelő képesítéssel nem rendelkező embereket vett fel, és még a Magyarországon szerzett diplomákat sem fordíttatta le. Hiányos volt a munkahelyi jelenlét dokumentációja, némely alkalmazottakat olyan munkára osztott be, amelyhez nem volt megfelelő képesítésük, arról nem is szólva, hogy a kiállításokat csak magyar nyelven nyitotta meg, és csak magyar nyelvű tájékoztatóanyagot készíttetett róluk, amivel folyamatosan megsértette az államnyelvről szóló törvényt” – sorolja Helena Psotová, aki a legnagyobb gondnak mégis azt tarja, hogy már a saját alkalmazottai sem akartak Fehér Csabával dolgozni. „Mi is jó párszor tapasztaltuk a hivatalban, hogy szinte lehetetlen vele együttműködni, mert az értekezletekre nem járt, a szakmai szervezetek összejöveteleit ignorálta, még a múzeum munkatervét sem tartotta be. Mindezt egy kívülálló valóban értékelhetné úgy, hogy azért váltottuk, le mert magyar, és a magyar jellegű tevékenységet helyezte előtérbe, de aki így gondolja, annak a figyelmébe ajánlom, hogy a múzeum alkalmazottainak magyar létükre is elegük volt belőle” – érvel az osztályvezető aszszony, külön hangsúlyozva, hogy Fehér Csaba politikai tevékenységével nem foglalkozik. „Pontosan dokumentálható, hogy a volt igazgató úr politikai tevékenységet folytat, és ez a múzeum munkájára is hatással volt, de ezzel mi nem foglalkozunk” – mondja.

Mégis úgy látszik, hogy az utolsó csepp a pohárban az a kitelepítésekről szóló kiállítás volt, amelyet Fehér Csaba Brüsszelben, az Európai Parlamentben mutatott be tavaly novemberben.

Soha többé – Never again

A Never again 1945–1948 című kiállítás híre még a megnyitó előtt eljutott Dušan Čaplovič kormányalelnökhöz, és ő hívta fel a megyei hivatalban az illetékeset, tudnak-e róla egyáltalán. „Semmit nem tudtunk erről a kiállításról, Fehér Csaba még szolgálati utat sem írt ki. Mikor figyelmeztettem, azt mondta, hogy magánemberként utazik, a tárlat az ő magánügye, és végül egy nappal az elutazása előtt vett ki szabadságot. Utólag tudtuk meg, hogy ennek ellenére az anyagot a múzeum alkalmazottai vitték ki, akik viszont szolgálati úton voltak Brüsszelben. Ez megengedhetetlen fegyelmi vétség, mert itt nem arról van szó, ki hogyan látja és értékeli a háború utáni időszak történéseit, hanem arról, hogy egy intézmény vezetőjének meg kell tartania a fenntartóval folytatott kommunikáció alapvető szabályait” – mondja Psotová.

Fehér Csaba szerint azonban a lényeg nem az, hogy szabadságra vagy szolgálati útra ment Brüszszelbe, maga a kiállítás témája volt szálka a fenntartó szemében. „Dušan Čaplovič kijelentette, hogy a kiállítással rontom Szlovákia hírnevét, és a megye számára ez volt a jel, hogy engem el kell távolítani. Innen kezdve egyre fokozódott a rám nehezedő nyomás. Többször beidéztek a kulturális bizottság elé meghallgatásra, megvonták féléves prémiumomat, egymást követték a múzeumban az ellenőrzések” – sorolja a leváltott igazgató, aki ragaszkodik ahhoz, hogy Brüszszelbe igenis a saját, nem pedig a múzeum kiállítási anyagát vitte ki. „A múzeumnak 2005-ben volt ugyanilyen témájú kiállítása 210 négyzetméteren. Ezt látta egy brüsszeli delegáció, és érdeklődtek, be lehetne-e mutatni az Európai Parlamentben. Tárgyaltunk is róla, de közben változott a helyzet, és kiderült, hogy csak kisebb tárlatra van hely. Ekkor döntöttem el, hogy a saját anyagomat viszem ki, de ragaszkodtam ahhoz, hogy ugyanezen alkalommal a múzeum is bemutatkozhasson. Ezért jött velem három kolléga, akik a múzeum propagandaanyagait hozták magukkal, és vetítéseken mutatták be a tevékenységünket az EP képviselőinek. Nem is érteném, mi ez ellen a kifogásuk a megyénél, ha nem tudnám, hogy valójában az én kiállításom témája zavarja őket” – állítja Fehér Csaba.

Azt, hogy a Beneš-dekrétumok elleni aláírásgyűjtésben és úgy általában a politikában vállalt szerepe is zavarhatja a munkaadóját, nem hajlandó elismerni, azt mondja, szabad polgárként azt teszi, amit a lelkiismerete diktál, de ez soha nem ment a munkája rovására. Munkaadói erről nyilván mást gondolnak, leváltásának indokai között ugyanis az is szerepel, hogy a felkínált pénz ellenére sem volt hajlandó szlovák múzeumi újságot kiadni, és egyáltalán nem működött együtt szlovák múzeumokkal. Fehér Csaba válasza erre az, hogy az ő mottója és a pályázatra benyújtott koncepciójának a címe is az volt, hogy Múzeum a nemzet szolgálatában – ő ehhez keresett partnereket, elsősorban Magyarországon és Erdélyben. „Szponzori támogatással valóban kiadtuk a Múzeumi Hírvivőt, és a megyénél egy feljelentő levél kapcsán erre figyeltek fel. Azonnal ideszóltak, hogy miért nem kétnyelvű a lap, de a támogatónk ezt a dupla költséget már nem akarta állni. Erre azt mondták, hogy a szaktevékenységre szánt pénzből adjak ki szlovák múzeumi lapot is, de ezt csak tőlem várták el, a többi múzeum igazgatójától nem, ezért elutasítottam. Ugyanígy csúsztatnak az igazgatói értekezletekkel kapcsolatban is, mert csak kettőről hiányoztam és ezek közül az egyikre meghívót sem kaptam” – védekezik Fehér Csaba koncepciós pernek nevezve az ellene felhozott vádakat. „Életemnek ezt a fejezetét lezártam, nem foglalkozom vele többé” – mondja végül, csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű.

Szándékosan bojkottált a megye?

A múzeumban pénzügyi ellenőrzés folyik, és bár még nem zárták le, azt már tudni lehet, hogy egyes munkatársak jutalmazását, egy pozsonyi ügyvédi irodával kötött évi 350 ezer koronás honoráriumról szóló szerződést, valamint az izsai római kori tábor feltárásának elmulasztását fel fogják róni neki. Utóbbira a múzeum 1 780 882 korona támogatást kapott a kulturális minisztériumtól, de mivel a projekt nem valósult meg, a pénzt vissza kellett adni. A megye ezért Fehér Csabát hibáztatja, ő viszont azt mondja, az ókori romok restaurálásához nem volt könnyű megfelelő szakembereket találni. Mire összeállt a megfelelő csapat, kicsúsztak az időből, ezért a Szlovák Tudományos Akadémia nyitrai Régészeti Intézetének munkatársával, doktor Rajtárral együtt írtak Milan Belica megyei elnöknek egy levelet, hogy kérje a minisztériumtól a felhasználási idő meghosszabbítását. Ján Rajtár lapunknak szintén megerősítette: tavaly februártól szeptemberig a rendelkezésre álló idő arra sem volt elég, hogy a tanulmányokat kidolgozzák, az érdemi munkát ezért el se kezdhették. „A támogatás átcsoportosítását csak a megyei elnök kérhette, mert a minisztériummal a megye állt szerződéses viszonyban, nem pedig én. Talán szánt szándékkal nem kérte a támogatás átcsoportosítását a következő évre, hogy engem tehessen felelőssé?” – kérdezi Fehér Csaba, de választ majd csak azután fog kapni, hogy a képviselőtestület elé terjesztik a pénzügyi ellenőrzés eredményeit. Akkor már biztos nem lesz a múzeum alkalmazottja, mert amióta leváltották, meg sem jelent a munkahelyén. A megyei hivatalnál ugyan felajánlották neki, hogy ugyanolyan státusban, amilyenben 1999 óta ott dolgozott, maradhat, de ő azt mondja, nem akarja, hogy a neve összefüggésbe kerüljön az új időkkel. Az új idők számára az elért eredmények feladását, a magyar kultúra ápolásának megtagadását jelentik. Néhány alkalmazottja számára viszont a normális munkához való visszatérést.

Két héttel azután, hogy a megyei képviselőtestület meghozta a döntését, a múzeum négy alkalmazottjával, Szabó Csekei Tímeával, Dorotovič Csillával, Deminger Hajnalkával és Mácza Mihállyal ültünk le beszélgetni – valamennyien azt mondták, hogy lidércnyomás alól szabadultak, amikor leváltották Fehér Csabát, mert ami igazgatósága alatt folyt az intézményben, azt mindennek lehet nevezni, csak csapatmunkának nem. Bár akkor több konkrétumot, köztük megtörtént konfliktusokat, Fehér Csaba számos mulasztását is felsorolták, később ezt visszavonták, és csak a következő szöveg megjelenéséhez adták beleegyezésüket: „ Ha valaki el merte mondani a véleményét, mert nem értett vele egyet, az kegyvesztett lett, vagy akár ki is rúgta. Igazgatósága nem egész három éve alatt addig nem tapasztalt munkaerőmozgás volt a múzeumban. Megtörtént az is, hogy a távozó muzeológusok az általuk felügyelt gyűjteményeket nem adhatták át fizikai leltározás útján” – korrigálták saját magukat a munkatársak, akik felettesük leváltása után nyílt levélben is megfogalmazták, hogy remélik, nyugodtabb időszak következik a múzeum életében.

A munka fontos, nem a név

Ugyanezeknek az embereknek az aláírása ott van azon a 2007. április 1-jén kelt, Fehér Csabát támogató levélen is, amelyet a megyei hivatalnak címeztek. Ők azt mondják, a levelet az alkalmazottak zöme kényszerből írta alá, mert Fehér Csaba titkárnője körbehordta a múzeumban. Fehér Csaba ezt tagadja, szerinte azt a leváltása után született levelet dugták az alkalmazottak orra alá, amely arról szól, hogy a névváltoztatás még nem jelenti azt, hogy a továbbiakban nem foglalkoznak a magyar kultúrával. Meg is mondta nekik a véleményét – amire sokan úgy emlékeznek: ordítva fenyegetőzött, hogy egyszer még visszajön. Hogy valójában hogyan és milyen hangnemben zajlott a „búcsúvétel”, azt igazán csak ők tudják, de Fehér Csaba azt mondja, egyáltalán nem érte meglepetésként egyes alkalmazottak viselkedése, mert „nincs olyan vezető, akit mindenki szeretne, és amikor őt nevezték ki, hozzá is azzal jöttek az emberek, hogy végre egy új korszak kezdődik”. Tény, hogy mi is beszéltünk olyan múzeumi alkalmazottakkal, akik Fehér Csabának adnak igazat, de ők valamennyien nevük elhallgatását kérték – azt mondták, a megtorlástól tartanak. Ha így van, akkor a komáromi múzeumban sorozatosan követik egymást az igazgatóváltások és megtorlások, bár Fehér Csaba váltig állítja, ő soha senkin nem állt bosszút. Azt elismeri, hogy nagyon határozottan és keményen követelt, de nem igaz, hogy senkit nem hallgatott meg, csak megszabta a kereteket. Kérdésünkre, nem ugyanígy szabta-e meg a kereteket számára is a megyei hivatal, azt válaszolta, hogy a szakmai munkát és a politikai indítékú akadályoztatást nem szabad összekeverni. A múzeum alkalmazottaitól szintén megkérdeztük, miért nem fordultak panaszaikkal már korábban a fenntartóhoz, miért csak a megváltozott megyei vezetéshez intézték leveleiket. Azt válaszolták, hogy a bosszútól tartottak, és úgyis hiábavaló lett volna, mert Fehér Csabát az előző, magyar többségű megyei vezetés helyezte a posztjára. Ami mindenképp elgondolkodtató dolog, és nemcsak a mindenkori alkalmazottak kiszolgáltatottságára világít rá, hanem valamit sejtetni enged abból a bonyolult érdekszövetségből is amely nem magyar–szlovák vonalon, hanem sokkal inkább koma-sógor alapon működik. ĺgy eshet meg, hogy némely magyar vezetőkkel a magyarok a legkevésbé elégedettek, és végső kétségbeesésükben, vagy talán bosszúból, a cél szentesíti az eszközt, vagy a kisebbik rossz elve alapján ahhoz folyamodnak segítségért, akitől egyébként semmi jót nem várhatnak. A komáromi múzeumban alighanem ez történt, és hogy Fehér Csabával együtt esett a név, meg az eddigi státus is, az most senkit nem érdekel. A régi-új, egyelőre megbízott igazgató, Csütörtöky József szerint legalábbis nem a megnevezés a fontos, a múzeum már akkor is rengeteget tett a magyar kultúráért, amikor ez még nem szerepelt a nevében, és ezután is tenni fog. Ami igaz is, csak eléggé furcsán hangzik olyasvalaki szájából, aki 2002 júliusában – szintén igazgatóként – még azt nyilatkozta, hogy nem csak presztízsből harcoltak a névért, hanem azért, mert ennek alapján az emberek pontosabb képet kapnak a tevékenységükről, és a pályázatok benyújtása, a támogatók megnyerése szempontjából is fontosnak tartotta annak hangsúlyozását, hogy kiemelten foglalkoznak a magyar kultúrával.

Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy – Fehér Csabával vagy nélküle – a smeres többségű megyei közgyűlés valószínűleg nem hagyta volna sokáig érintetlenül a múzeum névtábláját. Megvan hozzá a szakmai indokuk is: a megye nem finanszírozhat országos hatáskörű kutató- és gyűjtőmunkát, főként ha Pozsonyban létezik a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma.

A muzeológusok hallgatnak

Csütörtöky József mindenesetre nem borúlátó, pályázni fog az igazgatói posztra, és komoly tervei vannak a múzeummal. Egyelőre Fehér Csaba örökségében próbál kiigazodni, ami egyáltalán nem könnyű feladat, lévén, hogy átadásra nem került sor. Csütörtökyt 2005-ben Fehér Csaba bocsátotta el a múzeumból, ő azóta az ügyészségen és az ombudsmannál is megtámadta a pályázatot, amelyen Fehér nyerte el az igazgatói posztot, de nem járt sikerrel. Mivel három évig be sem tette a lábát a múzeumba, szakmai szempontból nem tudja értékelni elődje munkáját, de azt mondja, amikor visszajött, az volt az érzése, hogy semmi nem változott. „Hiányoltam a szlovákiai magyar képzőművészek műveiből tervezett kiállítást, a természettudományi tárlatot, a hazai múzeumok vendégkiállításait. Kinevezésem után rögtön több szlovákiai múzeum vezetője is felhívott, és reményüket fejezték ki, hogy újra együttműködünk.” Konkrét tervekről és személyzeti kérdésekről Csütörtöky József még nem kívánt nyilatkozni, azt mondta, először tisztán kell látnia a múzeum helyzetét és lehetőségeit. „Az elődöm által felvett alkalmazottak közül ketten elmentek, és a munkafegyelem megsértése miatt valószínűleg az ő munkaviszonyát is megszünteti a fenntartó. De itt maradt utána 800 ezer korona értékű kifizetetlen közüzemi számla és ingatlanadó, egy befejezetlen per, melyben a múzeum vesztésre áll egy általa elbocsátott alkalmazottal szemben, és ami a legnagyobb baj, a 2002 előtti adatokhoz képest felére csökkent a múzeum látogatottsága” – panaszolja Csütörtöky József. Fehér Csaba viszont úgy látja a dolgot, hogy a közüzemi számlák és az adók rendezése a fenntartó dolga, ha utódja nem mondott volna fel a pozsonyi ügyvédi irodának, a pert megnyernék, a látogatottság pedig minden múzeumban csökken. Hogy melyikük jár közelebb az igazsághoz, azt csak az tudná eldönteni, aki az elmúlt két és fél évet vagy ennél is többet a múzeumban töltötte, és aki pontosan ismeri a történet minden szereplőjének indítékait. A múzeum színvonalát pedig igazán csak a szakemberek tudnák megítélni, de az általunk felhívott hat szlovákiai muzeológus közül egy sem kívánt Komárom kapcsán névvel nyilatkozni, ami szintén sokatmondó hozzáállás. Objektív szakmai értékelés hiányában csak azt lehet biztosan kijelenteni, hogy a mély nemzeti elhivatottság és küldetéstudat szép dolog ugyan, de egy intézmény sikeres vezetéséhez együttműködési készség és képesség is szükségeltetik. A többi majd kiderül a pénzügyi ellenőrzés és a bírósági per, vagy legkésőbb a következő megyei választások után. Szerencsére a nagyközönséget mindebből valóban csak az kell, hogy érdekelje: magyar jelzővel vagy anélkül mit kínál neki a múzeum.