Művészet az utcán (és a rádióban)

SZALON-ISMERTETŐ

A szerencsének köszönhetem, hogy olykor módomban áll hallgatni a szlovák rádió néhány csatornáját is. Így akadtam rá a közelmúltban a Művészet az utcán című műsorra, mely Hushegyi Gábor Németh Ilonáról szóló könyvét mutatta be.

A szlovák rádió Devín adójának e szombat reggeli, Rubikon című félórás műsorában készítője, Ivica Ruttkayová a monográfia szerzőjét, a művészettörténész Hushegyi Gábort és a Kalligram által tavaly kiadott remek kötet alanyát, Németh Ilona képzőművészt egyaránt megszólaltatta.

A kiállításaimat úgy rendezem, hogy a bennük szereplő installációkat maga a néző fejezze be, szellemi és fizikai értelemben is. Ha meg public art kiállításról van szó, tehát olyanról, ahol a művészet nyilvános helyen jelenik meg, még közvetlenebbek a befogadók reakciói, hiszen ezekben az esetekben az objektum vagy a művészi alkotás a nézőre az ő természetes közegében hat, az utcán például, ahol véletlenül találkozhat vele, nem pedig egy mesterséges, zárt, eleve művészinek elgondolt helyen, amilyen a galéria – kezdte Németh Ilona.

Akiről a műsorvezető elmondta, a monográfia néhány megállapítását parafrazálva, hogy nem romantikus szemléletű alkat, ellenkezőleg, erős szociális-társadalmi irányultság és kritika jellemzi alkotásait. A róla szóló monográfia – ezt már szerzője, Hushegyi Gábor tette hozzá – a második összegző munka a művész Németh Ilonáról, s részben az elsőt, a 2001-ben kiadottat fogalmazza át, másrészt az azóta eltelt művészeti időszakát vizsgálja.

A jól szerkesztett műsor során, mintegy a friss, aktuális album bemutatása örvén a hallgató mind Hushegyi Gábor, mind Németh Ilona művészi habitusát, felfogását is megismerhette. A könyv szerzője szerint nagyjából a rendszerváltás idejére térségünkben olyan művek is születtek, melyek meghaladták a korábbi, egynemű értelmezési beszédmódot. A művészetteoretikusok és a műkritika csak a kilencvenes évek végén zárkózott föl a képzőművészethez, de máig nem hozta be lépésveszteségét. Épp ezért – mondja Hushegyi Gábor – éreztem szükségét annak, hogy helyenként a magam korábbi értelmezési szempontjait is felülbíráljam, hiszen az idő távlatából azt kellett látnom, hogy Németh Ilona tágabban értelmezte a kilencvenes évekbeli műveit, mint azt akkor, így a róla készült első könyvben gondoltam. Éppen a mai alkotásaiból, a public artokból látszik jól, hogy például az akkori műveiben meghatározó nőiségnek is mennyire szélesebb kontextusa volt, egyebek közt szociológiai, társadalmi, aktuális közéleti kritikai irányultsága. Németh Ilona olyan szerepeket vállal, melyek többek szerint nem a művészeknek vannak fönntartva, sőt az ő műveinek kifejezetten felhívó jellegük van, innen nézve érthető, hogy konfliktusok vagy kritikák forrásai.

A kérdésre válaszolva, hogy egy ennyire sajátos arcélű művész, aki a nemzetközi porondon is hírnevet vívott ki magának, mennyiben tekinthető egyedi vagy tipikus jelenségnek, Hushegyi az úttörő szerepet tulajdonította Németh Ilonának, mondván, az elsők közt mosta el a nemzetek (és államok) közti, a művészetben egyébként sem létező határokat, s ennyiben természetesen nemcsak a művészet szabadságáról van szó, hanem a személyiség szabadságáról is.

Hangsúlyosabban érintette a műsor a Kapszulák sorozatot, melynek első részét maga a környezet, a kiállításnak később helyet biztosító spanyol város hívta életre: Németh Ilona az ott látott számos hajléktalan élménye alatt hozta létre ezeket az objektumait. Melyek hasonlítanak a pályaudvarokról ismerős csomagmegőrző automatákhoz, csak épp nagyobbak és komfortosabbak. S rászorulók számára készültek. A szociális kontextus a műnek nemcsak az előhívásában s valós használatba vételében volt meghatározó, hanem utóéletében is – a budapesti Moszkva téren például (ahogy a Hushegyi-monográfia fogalmaz) „spontán privatizáció” áldozata lett, használói a magyar valósághoz igazították. Vagyis ebben az esetben a mű, mondja Hushegyi, akkor és azzal válik művé, amikor és ahogy a befogadóiból reakciót vált ki, akár a művész eredeti elképzelései közt nem szereplő reakciót. A kortárs művészetnek éppen ez, a kommunikációs készsége és képessége a legjellemzőbb vonása.

A másik nagyobb teret kapó Németh Ilona-alkotás a DS Public Art 2006 és folytatása, a BP Public Art 2007 című projektumok voltak – a képzőművészet mint a szociológiai kutatás értelmezése és mint művészeti támadás. Ezekben az együttélés és a tolerancia (egyébként szociológiailag vizsgált) kérdései kerültek nagy táblákra, Dunaszerdahely forgalmas utcáján, egy évvel később pedig (más, ahhoz a helységhez képest adekvátabb kérdésekkel) Budapesten. Ez utóbbit betiltották, pontosabban a táblákat nagyon gyorsan eltávolíttatták. Monográfiájában (akárcsak itt, e rádióbeszélgetésben is) Hushegyi Gábor megemlíti, hogy ez a reakció ideológiailag egyfajta felsőbbrendűség-érzet meglétét mutatja, amely „minden valós kérdésfelvetést elhárít, sőt sértésként kommunikál, ha az kívülről érkezik”. Hasonlóra mutatott rá a közelmúltban H. Nagy Péter a Bárka online kiadásában, amikor leírja esetét, melyben érvelését és kritikáját úgy hárították, hogy személyét ismeretlenként (vagyis idegenként, érthetetlenként, kívülállóként, halottként, nem kompetensként, provokátorként stb., a sor folytatható) aposztrofálták. Lényegében a véleményalkotás jogának korlátozásáról van tehát szó.

Vajon miként fogadja ezeket a reakciókat a művész – kérdezi a műsorvezető –, sértik ezek a meg nem értések, félreértelmezések, elutasítások, vagy úgy tekint rájuk, mint a visszhang természetes részére. Németh Ilona szerint a public art esetében eleve számolni kell az ilyen reakciókkal is. Talán a budapesti elutasítás lepett meg, igazából természetesen az, hogy nem tették lehetővé a projektumnak a nézőkkel való konfrontációját sem. A teljes elutasításra nem számítottam – mondja a művész.

De ez is a művészeti alkotás része. A műalkotásnak ez is része.

A szlovák nyelvű beszélgetés a nevezett csatorna internetes archívumából letölthető s teljes terjedelmében meghallgatható.

(Csanda Gábor)