Múltkataszter

Magyarságtörténeti szempontú problémakataszter — így jellemzi a Lilium Aurum kiadónál A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918—1944 címmel idén megjelent kötetét Fedinec Csilla történész, a budapesti Teleki László Intézet Közép-európai Tanulmányok Központjának tudományos munkatársa. A könyv valóban problémakataszter (is), mert az időrendiség elvét követve érdekes, további kutatásra késztető mozaikokat mutat be az 1918-tól 1938-ig Podkarpatszka Rusz néven Csehszlovákiához, 1939 és 1944 közt pedig Magyarországhoz tartozó Kárpátalja múltjából. A szerző szerint a munka azért fogható fel a korabeli társadalmi problémák nyilvántartásaként (is), mert a tárgyalt időszakról hiányoznak a terület önálló gazdaság-, művelődés-, politika- és magyarságtörténeti monográfiái. Fedinec Csilla könyve azonban több problémakataszternél: egyszerre kronológia és lexikon (alapos intézményi, személynév-, helynév- és tárgymutatóval), s tekinthetjük egyfajta interaktív történelmi olvasókönyvnek is, amely a politikán kívül a tágabb közéletből és a mindennapokból is sok mindent villant fel — gyakran a korabeli sajtó idézésével.

A kutató a múlt tükördarabjait tartja a jelennek: ha beléjük pillantunk, gyakran döbbenünk meg, borzadunk el és/vagy ismerünk magunkra. Csak néhány olyan példa, amely többé-kevésbé, így vagy úgy a szlovákiai magyarság 1945 utáni múltjában, sőt, akár a jelenében is felbukkan: Trianon után először 1924-ben lehet Magyarországra telefonálni, akkor is csak Budapestre s kizárólag kereskedelmi ügyekben; az első magyarországi napilapot hivatalosan csupán 1925-ben hozhatják be Szlovenszkóra és Kárpátaljára; 1932 novemberétől kedvezményes vasúti jeggyel és vízum nélkül utazhat Magyarországra mindenki, aki megveszi a Čedok utazási iroda „Három nap Budapesten” jegyfüzetét; a népiskolákból 1933-ban miniszteri rendeletre eltávolítják „az olyan térképeket, melyeken a helységeket nem hivatalos nevükön jelölték meg, hanem régi nevükön szerepelnek, vagy a mai határokat helytelenül tüntetik fel”; minisztériumi rendelet alapján 1928 októberétől a Magyarországon szerzett diplomákat Csehszlovákiában nem honosítják; a pozsonyi iskolaügyi felügyelőség az ungvári püspöki vikariátusnak 1929 augusztusában megtiltja, hogy a lelkészek Szent István napját nyilvánosan megünnepeljék. „Múltkataszter” ez a kötet, amely felett nemcsak azt hümmöghetjük, hogy lám, ez akkor így volt, hanem azt is: lám, ez már akkor így volt, ez még most is így van. S Fedinec könyve ettől még érdekesebb, még tanulságosabb lehet — ha ugyan tanulhatunk a történelemből.

A számos múltbeli mozzanat mellett van egy, az egész időszakot végigkísérő, tehát a kronológiában is gyakran megjelenő problémakör: Kárpátalja Csehszlovákián belüli autonómiájának kérdése. Prága húsz éven keresztül önrendelkezést ígér Kárpátaljának, azzal, hogy a terület lakosságán múlik, mikor érik meg az autonómiára. Jól jellemzi az elodázás taktikáját, hogy Eduard Beneš köztársasági elnök még az 1936-os karácsonyi rádióbeszédében is csak ködösen fogalmaz: „Podkarpatszka Rusz autonómiája bevezetés előtt áll. 1937-ben ott is eleget fogunk tenni a kívánalmaknak”.

Kárpátalján 1918 és 1938 közt valós autonómia helyett lényegében csak az autonómia tudata, igénye létezett. Ám úgy tűnik, ez is elegendő volt ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarság részéről az említett időszakban „az intézményesülést, a politizálást a szlovákiai magyarságtól való elkülönülés szándéka vezérelte”. Fedinec hangsúlyozza, hogy „…a kárpátaljai magyarok önálló pártpolitikát folytattak, külön pénzügyi támogatást kaptak Magyarországról, (…) külön társadalmi egyesületi szervezetet, színi kerületet, labdarúgó-szövetséget stb., saját egyházat akartak”. A szerző szerint a „kárpátaljai magyar” gondolat a maga közegében az „erdélyi magyar” gondolathoz hasonlított, „azzal a különbséggel, hogy az előbbi esetében a többségi nem magyar lakosokkal szemben nem élt ellenségkép, megvolt a hallgatólagos őslakos egység”.

A szlovákiai és a kárpátaljai magyarság egymás közti viszonyát hasznos volna alaposabban is megvizsgálni. Fedinec Csilla könyve bevezetőjében azt írja, hogy a kárpátaljaiak „nem kívántak közösködni semmiben a felvidékiekkel, noha az utóbbiak retorikájában a Felvidékről szóló közbeszéd magában hordozta a kárpátaljaiakról való gondolkodást is, de ebben előfordult a disszonáns lekicsinylő viszonyulás”. Ezt a „disszonáns lekicsinylő viszonyulást” kellene górcső alá venni, hogy megtudjuk: a mai szlovákiai magyar közélet és közbeszéd miként gondol a közép- és kelet-szlovákiai magyarságra, amikor például „keleti végeket” emleget. Korpás Árpád