(Most) öt egyetem a pácban?

Augusztus végén, egyelőre az első 22 egyetemet érintve, nyilvánosságra hozta vizsgá- lódásainak eredményeit a szlovák kormány tanácsadói szerveként jegyzett Akkredi- tációs Bizottság. E minősíté- sekről és a hazai egyetemek szakmai-társadalmi tekin- télyéről Komzsik Attilával, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának dékánjával beszélgettünk.

Ön kis híján két évtizede, 1997 óta oktat itt Nyitrán, 2008-tól pedig a közbeszédben csak nemes egyszerűséggel közép-európainak becézett kar dékánja. Miként látja: egyetemük miért került 2009 után másodszor is azok közé az intézmények közé, amelyek az Akkreditációs Bizottságtól „intőt” kaptak?

Ha jogos, akkor nem a kritikát nehezményezem, hanem ahogyan az a közvélemény előtt, de általában a sajtóban is tálalják. Mert nem fedi a valóságot, hogy a Konstantin Filozófus Egyetemen akadozna vagy akár hiányos lenne a tudományos tevékenység. Ugyanis hat éve sem ez utóbbi volt az „intő” oka, hanem hogy nem stimmelt – legalábbis a számszerűen előírt kritériumok szerint – a tanárok és a diákok aránya. Jelenleg pedig abban vétettünk, hogy egyetemünk baccalaureatusi és magiszteri tudományos fokozatot nyújtó tudományterületein nem garantáltuk a szabványszerűen 60 százalékban megszabott doktori programokat. Megjegyzem, mind a 2009-es értékelésnél, mind most csak a vizsgálandó időszak utolsó évében tették közzé az egyetemünket elmarasztaló végső kritériumokat. Ha ez Angliában történik, az első egyetem az ilyen eljárást sérelmezve rögtön bírósághoz fordul! Ami viszont megnyugtató, hogy az Akkreditációs Bizottság egyetemünket érintő helytelenítését a kiszabott határidőben bizonyosan orvosolni tudjuk.

Az „intőt” kapott és az annál is gyöngébb hírű egyetemekkel szemben az oktatási miniszter szigorú kíván lenni: Juraj Draxler szerint az egyetemeket nem a hallgatók és azok tudása érdekli, hanem a diákokért járó fejpénz. Önnek mi a véleménye erről?

Az, hogy a politikum könnyen elintézheti, ne ez legyen az egyetemek életét jelentősen befolyásoló szempontok egyike. Elvégre a politika – akár külföldi minták alapján – a különböző felsőoktatási intézményekre, sőt még szakokra is lebontva meghatározhatja: hová hány új hallgatót lehet fölvenni. Szlovákiában azonban nincs ehhez elegendő erő és akarat. Ráadásul a miniszter úr önmaga is kijelentette, hogy jelenleg az egyetemek költségvetésének fele a hallgatóik létszáma alapján alakul, amihez három további koefficiens társul. Ezért is mondtam, hogy nem kedvelem az általánosító megállapításokat.

Kerülve a dolgok összemosását: nálunk hol és melyik a jó egyetem?

Szlovákiában nincs olyan egyetem, amely az általa képviselt összes tudományterületen – csak országos viszonylatban – a legjobb volna. Ezt ki merem jelenteni. Például a pozsonyi Komenský Egyetem Természettudományi, illetve Matematika–Fizika Kara külön-külön nagy valószínűséggel Szlovákiában a legeslegjobb; de ennek a patinás múltú egyetemnek azért más karai is vannak!

Ha az Akkreditációs Bizottság hatévente egy-két napra ellátogat egy-egy egyetemre, ott akkor olyan a hangulat, mint Gogol híres színművének végén, amikor az igazi revizor várja a helyi notabilitásokat a városka nagy fogadójában?

Az értékelés alapjául szolgáló anyagokat az egyetemeknek kell benyújtaniuk az előírt határidőben. A helyszíni szemlére érkező bizottság tagjai aztán kiegészítésképpen belehallgatnak néhány tanítási órába, elbeszélgetnek a diákokkal, feltérképezik az oktatás menetét, belelapoznak az egyetem nevével fémjelzett publikációkba, tájékozódnak a szakfelelősöknél és az intézetek vezetőinél, megtekintik az egyetem infrastruktúráját.

Az akkreditációs eljárás tényleg hiteles fokmérője egyetemeink nívójának, illetve igazi tükre a valóságnak? Hiszen már Shakespeare szállóigévé lett mondata is figyelmeztet: Ne a tükröt szidd, ha képed görbe...

Nem tartozom azok közé, akik a tükröt szokták szidni. Ugyanakkor, szerintem, a minősítésről minősítésre változó kritériumok szerint működő akkreditációs bizottságok munkájában a szubjektivitásnak is szerepe van. Sokan, sokat, sokáig dolgoznak az értékeléseken, hiszen a most közzétett minősítésekhez szükséges terjedelmes anyagok benyújtási határideje még tavaly július eleje volt. Természetesen a bizottság értékelését különösebb fenntartások nélkül elfogadom. Inkább az a dilemmám, vajon rendre becsülettel megnézzük-e az értékelések summás megállapításai mögött rejlő részleteket? Azaz, a hétköznapokban ki és miképpen foglalkozik majd a tudományterületeken felmutatott valós eredményekkel.

Fullánkos, ha a sajtó szintén foglalkozik vele?

Nem. Az a sértő, ha nem objektívan, pusztán a felszínt kapargatva teszi.

Akkor ássunk még mélyebbre. Milyenek a kapcsolatok az akkreditált intézmények és azok képviselői, illetve az akkreditálók között? Kölcsönösen előzékeny vagy inkább távolságtartó?

Alapvetően úgy látom, hogy korrekt, és a feladat komolyságához illően tényleg távolságtartó. Ahogy az is érthető, hogy amíg az értékelés zajlik, a bizottság tagjai nem közölnek háttérinformációkat. Bár akad, aki mindenki fölött állónak érzi magát, vele nyilván nehezebb; és van, aki egyéb lekötöttségei révén talán kevésbé lát bele a dolgok mélységeibe.

Felzúdulást keltő felvetés rákérdezni, hogy nálunk a felsőoktatást annak legtekintélyesebb szakértői minősítik-e?

Ezt megítélni nem az én tisztem. És nem is hinném, hogy ezzel bármi gond lenne. Inkább úgy vélem, hogy magát az akkreditálási rendszert, a minősítés folyamatait volna érdemes újragondolni. Például az Akkreditációs Bizottságnak nagyobb függetlenséget adva közelíteni az egyetemeket szakmailag értékelő európai szervezetek rangjához és tevékenységéhez. Ugyanis egyelőre az Egyetemek Európai Minőségbiztosítási Ügynöksége elutasította a szlovák Akkreditációs Bizottság felvételi kérelmét.

Számos fórumon és talán nem is alaptalanul vitatott kérdés, hogy Szlovákiában nem a kevesebb egyetem lenne-e több.

A különböző számokat tekintve bármin lehet elmélkedni. Azon is, hogy mi a sok, és mennyi a kevés. Az egyetemek ugrásszerű szaporodása nálunk akkor kezdődött, amikor még a Mečiar-érában minden felsőoktatási intézmény egyetlen tollvonással egyetemmé avanzsált. Azóta mindenki a saját státuszát védi, meg hát visszacsinálni valamit körülményesebb. Hacsak nem politikai döntéssel. Az ezredforduló táján, tehát úgy 2000-ben a hazai egyetemi szintű képzést egy újabb lökés érte, amikor az ország minden felsőoktatási intézménye azt az utasítást kapta, hogy minél több diákot tessék fölvenni – mert az Európai Unióba igyekvő Szlovákiának a felsőfokú végzettségben is mielőbb el kell érnie az uniós átlagot. Viszont az Akkreditációs Bizottság által tételesen vizsgált feltételek egyike éppen az egyetemi oktatók és a hallgatók hivatalosan megszabott aránya! És ez csak egyetlen kiragadott példa a mindennapok gondjai és a központi minősítések során is mérlegelt gyakorlati szempontok közül. Őszintén szólva, az oktatásügy – így a felsőoktatás is – nem egy motorcsónak a tengeren, ahol tekerek egyet a volánon, és máris más irányba tarthatok. Szlovákiában azonban úgy tapasztalom, hogy bizony eléggé gyakran rángatják erre-arra a kormányt, így nemigen látni az irányt, merre is akarunk menni. Például a közoktatásban 2008-ban léptek életbe az új tantervek, és most, amikor 2015-ben még egyetlen korosztály sem futotta vele végig a kilenc évet, már minden komolyabb értékelés nélkül elkészültek az újabb tantervek. Folyamatosan ez történik, s akkor még nem beszéltünk a kisebbségi oktatásügy sajátosságairól.

Ön szerint mikor tartható igazán színvonalasnak egy egyetem?

Úgy gondolom, ha a kutatásaiban olyan eredményeket képes felmutatni, amelyeket rajta kívül kevesen. A hallgatók és az oktatás szempontjából pedig akkor, ha a tudomány és az oktatás között természetes az átjárhatóság. Nem egymástól elzárkózva él a kitűnő kutató és az érdeklődő egyetemista. Ez utóbbi elvárásnak egyik fontos előfeltétele – még ha ezt kevesen emlegetik is –, hogy az egyetem már az első évfolyamban rávezesse hallgatóit az eredményes tanulás módjára. Ennek később, az élet gyors változásaiban is hasznát veszi. Egyes fölmérések szerint például az Amerikai Egyesült Államokban a jelenlegi munkahelyi pozíciók és beosztások 40 százaléka öt évvel ezelőtt még nem is létezett. Erre kell felkészülni! És talán azzal sem mondok újat, hogy lehetőleg már a középiskolától.

Mit gondolt a Közép-európai Tanulmányok Karának dékánja, amikor 2012-ben az akkori tárcavezető, Dušan Čaplovič kijelentette: Szlovákiában csak kilenc egyetem lesz, punktum!

Azt, hogy ilyesmit értelemszerűen nem lehet kinyilatkoztatni. Vannak ugyanis olyan tudományterületek, amelyeket nálunk az akkor általa megnevezett „topegyetemeken” kívül, tehát másutt oktatnak a legjobban. A tudománynak azon szakterületeit Szlovákiából ily módon száműztük volna?! A jelenlegi miniszternek, Draxler úrnak viszont abban igaza van, hogy mind a mai napig nem világos: mit várunk el, mit is akarunk az egyetemeinktől. Erről nem folyik társadalmi vita, legföljebb arról szól némi füstölgés, hogy az országban túl sok az egyetemista. Arról viszont már nincs diskurzus, hogy mi lenne ezekkel a fiatalokkal, ha az egyetemek nem kínálnák nekik a továbbtanulás lehetőségét, természetesen a tudományágak szerint. Mert az irracionális, hogy a fiatalok zöme csakis fizikus legyen. Vagy, mondjuk, gépészmérnök. Elvégre a Szlovákiába települt autógyárak terjeszkedése sem lesz örök!

Régebben rengetegen, a bizonyítható tudás helyett, pusztán a „papírra” hajtottak. Ez még ma is módi?

Sajnos, Szlovákiában egyelőre tartja magát a társadalmat láthatóan befolyásoló uram-bátyám viszony. A közszférában, a magánszektorban és számos egyéb területen is tapasztalható, hogy a végzettség fokát vagy az egyetemi diplomát kiadó intézmény hírnevét és nívóját fölülírja, hogy ki kinek a kicsodája... De igazságtalan volnék, ha elhallgatnám a munkaerő-piaci elvárások pozitív irányú elmozdulását is. Azt, hogy bővül azon cégek, nagyvállalkozók és egyéb intézmények köre, ahol feltételül szabják: aki náluk kíván alkalmazásba lépni, az tudjon csoportban dolgozni, beszéljen idegen nyelveket, jártas legyen az informatikában, legyen igénye a folyamatos továbbképzésre.

Végül, visszatérve az Akkreditációs Bizottság minősítéseihez, mi lesz az „intőt” kapott, s így pácba került egyetemekkel?

Ha hivatalosan is kézbesítik a bizottság értékelő véleményét, lényegében attól az időponttól számítandó az a kerek esztendő, mely alatt kiküszöbölhetők az elmarasztaló észrevételek. Meggyőződésem, hogy a Konstantin Filozófus Egyetem semmiképpen sem marad a pácban. A megoldás ugyanis kézenfekvő: vagy egy új tudományterületet kell doktori programmal akkreditálnunk, vagy a baccalaureatusi és magiszteri tanulmányi programjaink egyikét lesz szükséges „leadni”. És akkor teljesíthetjük az Akkreditációs Bizottság által az egyetemünkkel szemben támasztott szakmai elvárásokat.