Monográfiát helyettesítő enciklopédia?

Az Escorial avagy a Cs-tartomány című tanulmánygyűjtemény előszava szerint „monográfiát helyettesítő-enciklopédia”. (Ráadásul a könyv elrendezésében is a Kalligram Tegnap és Ma sorozatát idézheti, hiszen a címbelsőn a költő egész oldalas portréja díszlik, a könyv végén pedig a szerző életéből vett fontosabb, fényképeken megörökített események „tegnapésmás” tárháza található, a borítóra kiemelt idézet is hasonlóképpen szimptomatikus lehet.)

Pomogáts Béla elfogult könyvet állított össze, s ezzel észrevétlenül ártott is az összképnek, vagy metaforájával élve hiányos enciklopédiát tett elénk, lyukacsosat, melynek alapján aligha írható meg a vágyott (és szerencsére be is harangozott!) monográfia: kimaradtak a Cselényi-költészet problematikusságát tárgyaló jelentékeny írások, mint például Németh Zoltán kiváló szakmai színvonalon megírt (más olvasati lehetőségeket egyáltalán nem kizáró!) esszékritikája vagy például az Irodalmi Szemle 7x1x7 rovatának leleményes reflexiói. Ezek a hangok csak árnyalták volna Cselényi figyelemre méltó költészetének karakterét, s jótékony, elmélyült vitára ingereltek volna, szemben a publicisztikai természetű, közhelyek egész sorát elpufogtató zsurnálkritikai, triumfáló, szívet melengető mannával. Cselényi László munkássága igenis van annyira életerős, hogy „megbírja” az ilyen terheléspróbát, vajon miért féltette ettől Pomogáts? Az antológia szerzőit a szerkesztő szerint a „mögöttünk lévő évtizedek legtekintélyesebb magyarországi és szlovákiai kritikusai és irodalomtörténet-írói” teszik ki Fábry Zoltántól, Koncsolon, Görömbein, Tőzséren, Esterházyn át mondjuk Bohár Andrásig vagy Mekis D. Jánosig.

A történeti folytonosságot képviselő tanulmánysorozatot soron kívül Rákos Sándor — a költőnek dedikált — verse nyitja, majd olyan értelmezéskísérletek következnek, melyek ma már csak kordokumentumok: a korai Cselényi-kötetek értelmezői (Fábry, Turczel) például mai szemmel nézve, elválaszthatatlanul a kontextuális beágyazottságoktól és tendenciózusságtól, sajnos, nem tudtak maradandó és potens értékekre rávilágítani. Fábry (csonkán közölt írásában) az illyési ihletésű kisebbségi messianizmust ötvözi valamiféle furcsa antifasiszta-szocialista kontextushangsúlyos retorikával, meglelve Cselényiben a (mi mást is?) „szocialista tudattal” történő indulást. Turczel Lajos írása sokkal invenciózusabb, ám Cselényi-idézetei hasonlóan gyengék és érdektelenek, álljon itt egy példa: „Az élet rossz, a sors gonosz, de az ember, a fejlett állat, / azért lobbant föld sarából fénnyé, ésszé, azért von vállat, / istenre is, mert van hite megváltoztatni a világot!” Ezek után talán nem túl meglepő, ha nem fogjuk fölütni Cselényi korai köteteit, de az sem bizonyos, hogy emlegetett értelmezőit a továbbiakban komolyan tudjuk venni. Izgalmasabb, impozánsabb és érdekesebb, ami ezután következik!

Az immár „klasszikusan” avantgárdnak elkönyvelt, jelentős életművet megalkotó Cselényi Lászlóról a legjobb írásokat alighanem Esterházy Péter, Zalabai Zsigmond, Koncsol László és Mekis D. János írták. Koncsol értő, a jótékony didaxis pátoszával áthatott verselemzése mindmáig izgalmas olvasmány, Zalabai Zsigmondnak a Krétakorhoz írt értelmező-utószavát tartom a kötet írásai közül Mekis D. munkái mellett a szakmailag legmegalapozottabbaknak: ezek a munkák már a szöveg felől közelítenek Cselényihez, olvasatok lehetséges variánsait készítik el, s kivált Mekis D. kínál maradéktalanul hasznosítható egyetemes támpontokat, neki végre sikerül kivergődnie a szlovákiai magyar irodalom (paradox módon póktalan, épp ezért kényelmes!) pókhálójából. Nem örvendez a belterjes hierarchia megkonstruálásának vagy korrigálásának sem, mint oly sokan máig, és nem akarja a közönséget sem mindenáron megtéríteni. Esterházy ragyog, sziporkázik, mindössze azt sajnálom, hogy írása végeredményben torzóként került a kötetbe, ráadásul — ezt talán a filológusi alaptisztesség is megkövetelte volna — a címlapra (kínos) emblémaként kiemelt Esterházy-idézet nem ilyen (!) módon szerepel az Esterházy-műben! A címlapra egy montázs került, annak jelzése nélkül, ráadásul a montázsnak csak az utolsó mondata található meg a kötetbe beszabott esszében. Túlzás ez is: egyrészt a szerkesztő egyszerűen megcsonkította a belső mondatot, illetőleg pontatlanul idézi azt. Nesze neked, Esterházy, átszabnak, ízlés szerint darabolnak, majd a szerkesztő megmondja, hová tedd a pontodat. Nem tudom elképzelni, hogy a beharangozott monográfus e szerint a szövegkiadás szerint dolgozzon! Hasonló furcsaság például, hogy Tőzsér Az irodalom határai (Kalligram — MKKI, 1998) című nagyobb munkájának kötetbe iktatott része (mely az Escorial címet kapta) ezúttal a lábjegyzetek teljes mellőzésével jelent meg.

Cselényi László sokkal többet érdemelt volna: először is nagyobb odafigyelést, több filológiai pontosságot, hiszen recepciója az itt demonstráltnál változatosabbnak tetszik. Kíváncsian várjuk a monográfiát! (Madách-Posonium — Lilium Aurum, Pozsony 2002)

Csehy Zoltán