Mintamókus

SZÁVAI ATTILA

Kell valami a nyugdíj mellé, hogy normális életnek lehessen nevezni, ami átzúg itt bennem és rajtam a következő évtizedekben. Talált is állást itt, a múzeumban, ahol csak ülni kell, néha sétálni, ha már nagyon zsibbad a vádli. Jó nagy a múzeum, beleférne a fél falu, plusz a téesz épületei. Annyi halott van itt, eleinte kicsit féltem, bevallom, többször eszembe jutott, mikor gyanús hangokat hallottam, hogy odavágom a kisszéket. Mindig tanul az ember. Később rájöttem, ha sporthíreket hallgatok az elemes rádión, nem félek annyira. A teniszeredmények tényleg nem olyan félelmetesek mostanában, mint egy kitömött bivaly az üvegszemeivel.

A legelső munkanapomon egész éjjel azon csodálkoztam, hogy milyen szép fényes a padló, le sem vettem a szemem a tükrösre suvickolt járólapokról, pedig nézhettem volna a vitrinbe rakott halottakat is. Ezen a padlón még az idő is megcsúszik, és úgy vágódik a szekrények mögé, csak úgy nyekken, ott meg beáll, mint kés a vajba, vagy hogy szokták mondani. Én nem tudom, mit tudnak bámulni azon a sok kancsón, fazékon, tálon, meg amiket még kiraktak az egyik ilyen üveges szekrénybe. A halottakat még megértem. Érdekesek, ahogy néznek mereven az üres szemeikkel, az emberek nagy kedvvel tudják nézni azokat, akiknek rosszabbul megy a pillanatnyi sors.

Én is elég rosszul megyek, mert feltörte a sarkam az új szolgálati cipő. Hát már ezért a cipőért megérte ide jönni, a szép látványért, ahogy megcsillan a neonfény a cipőorron. Ha kellően elkoptattam, hazaviszem majd, jó lesz templomba, aztán a kertbe kapálni, kukoricát törni, focizni az unokával. Kitaláltam, hogy a gyorsabb koptatás érdekében rendszeres túrákat teszek a múzeumban. Több útvonalat jelöltem ki magamnak éjszakára, ne legyen unalmas az őrzés. Az egyik ilyen útvonal a bronzkori kiállításnál kezdődik, elmegy a vécé előtt, egészen a vadászkiállításig, ott balra fordul és a múmiákon át tart a negyvennyolcas szabadságharcig, aztán lehet visszagyalogolni, szépen, hátratett kézzel. Közben megy a fütyüre, belső szotyizás a szájüregben (ezt a laktanyában fejlesztettem ki, őrségben, nem kiköpve a nyálas héjakat), vagy egyszerűen csak dalokat költeni a történelemről, mintamókus fent a fán, meg ilyesmiket. Néha azt érzem, minden valamirevaló dalt elköltöttek előlem, de mikor meglátom a vitrinekben tükröződő énemet a nyeles zseblámpával, ahogy szépen őrzöm a múltat, meg a jelent, tehát a jövőt is, hm, egyből megjön a fantáziám.

A zseblámpát a feleségemtől kaptam névnapomra. Szerinte minden rendes múzeumőrnek van ilyen nyeles zseblámpája. Szerintem meg túl sok amerikai filmet néz, akkora lámpával egy medvét is le lehetne ütni, pláne felvilágítani a telihold torokszakadtáig. Annyi elem van benne, talán egy hétig is menne róla otthon a háztartás, rádióstul, centrifugástul, az elektromosan kinyitható disznóólig bezárólag, plusz ami ezek között van még a jó falusi életvitelben. És a fogása is legalább olyan jó, mint egy szál lókolbásznak, ezzel is ugyanolyan jól lehetne mutogatni a konyhában, magyarázni a világpolitikát.

Felvételkor kérdezték, hogyan állok tapasztalat terén a szakmában. Hát hogy a múmiába ne volna tapasztalat, mondtam nekik, majd részletesen elmeséltem azt a két évet, mikor otthon a faluházat vigyáztam nyaranta, mint polgárőr. Az egyik a felvételisek közül, egy ilyen művészképű, azt kérdezte, milyen kapcsolatom van a múlttal. Hát, kezdtem, a múltkor elmentem a temetőbe, hogy vigyek műanyag virágot az anyós sírjára, mindkettő olyan időtlen (az anyós és a virág) és bizony akkor éreztem nagyon a múltat. És örültem, hogy ami elmúlt, elmúlt, annak kell örülni, ami van, előre kell nézni, nem rükvercbe.

És ami most van, az nagyon jó, például nagyon jó kis egyenruhát adtak itt nekem ezek a múzeumosok. Van olyan kis kalap is, mint a katonáknak. Első nap, mikor méretet vettek rólam, nagyon megörültem. Érdekes, mert később meg megijedtem a méredzkedéstől, azóta is sokszor ijedek, ha a méreteimre gondolok, főleg, mikor egyedül vagyok. Hiába, akkora itt a csend éjszakánként, hogy előbb-utóbb elkezd az ember foglalkozni az olyan dolgokkal, hogy halál. Eleinte azt hittem, a halálnak van olyan furcsa szaga, vagy a múltnak, ami itt annyira tömény, annyira sűrűre van rakva a szekrényekben, hogy már szaglik. De később kiderült: a takarítónő kever babonából rántást az éjszakai felmosóvízbe, kirántja, mint otthon az asszony szokta a bablevest. Szerinte ez távol tartja a rossz szellemeket. Mondjuk, az asszony bablevese is távol tart mindenkit, aki nem szokta a merész és gyakorlatlan dolgokat. Kész rontás a házra az a rántás.

Az a jó az egész napos csoportos múzeumlesésben, hogy miután végzett az ember, otthon is úgy lesi a törött kútgyűrűt a sóderkupac mellett, mint egy ókori szobrot, úgy szólnak rá az emberre, hogy menjen már a nyúltáppal, ne csak nézzen, mint múmia a szarkofágban. Ha kiraknám öregapám bányászbakancsát a vitrinbe, azt is percekig néznék, meg keresnék a katalógusban. Talán valami okostojás meg is mondaná a nézelődők közül, hogy a távoli múltban kié volt a két bakancs: hadvezér, feltaláló (ebben a bakancsban talált fel), híres hadiorvos, esetleg építész. Hiába, nem kis hatalom van azért a kezemben: vigyázom nyeles zseblámpával a múltat. Te, ha már ennyire elgondolósak vagyunk, csináljuk itten a filozófiát, akkor egyvalamit mondjál meg nekem, vagy gondold csak el: ha egy világító zseblámpával tartom kézben a múltat, rakom bele a fényt, akkor a benne lévő elemeket miknek nevezzük? Azokat hová rakod a filozófiában? Én, ha leragadok az elgondolásban és hirtelen üres lesz a szellem, belevilágítok jó közelről a két szembe egyenként a nyelessel. Ritkán látni olyan tömény, nehéz zöldet, ami ezután következik. Ilyenkor mindig leülök a kisszékemre, behunyom a szemem, nézem a figurákat, amik feltűnnek a zöldségben. Ha nagyon ijesztős a sok zöld, csak bekapcsolom a rádiót, és behunyt szemmel nézem a sporthíreket, és látom, hogy lesen volt, nem adták meg a gólt.