Minotaurus lakcíme

Mizser Attila költészetének van egynéhány konstans, makacs, permanens vonása, ami — félreértés ne essék — nem valamiféle romantikus specifikum, mely a mizseriség tettenérhetoségét, a szerzoi én látványos integritását lenne hivatott megjeleníteni. Ezek az alapvonások értelmezéskísérletemben egy labirintus architektúráját hozzák létre, mely a globális „össznépi”, totálkulturális szövegelés terét osztja fel. Ilyen térkiszakítás például a szonettesítés eljárása a kötetben. A szonett itt nem pusztán forma vagy egyféle kulturális gyakorlatra és történeti beszédmódra utaló gesztus: a szonett itt egy „eroszakos” eljárás következménye, a tájékozódás céljaira felosztott labirintusrész: mintha egy négyzethálón vagy számítógépes szimuláció révén jelölnénk ki az egész résztereit, határoznánk meg az orientációs pontokat. A szonett körül is éppoly nyüzsgo szövegélet van, mint magában a szonettben. A téma sokszor csak egy megállíthatatlannak tetszo szövegfolyam megfékezése és mederbe terelése.

Minden elbizonytalanító effektus és felszámolás alatt álló vagy már felszámolt autoreferenciális gesztus ellenére a mélyben mégis lehetséges attitudként bukkan fel a látványosan megkonstruált kocsmakölto léha profilja („nem lesz háklis kocsmaszagra”); egy könnyu kezu, rapperbe oltott szövegelo lehetne, aki bravúros rímösszecsengetéseivel (szótag — fórt ad, átcsajoz — daidalosz, mint bambi oz — klavírhoz dizoz, vigyél — robgrijé stb.) és zérómorfémás szöveggeneráló eljárásaival (pl. az idegen pálya címu szonett) tovább konzerválja a kilencvenes évek oly jellegzetes textusait. A rímlánc a labirintus Ariadné fonalaként funkcionál: a szöveg önnön magát nemzi, partenogenezissel szaporodik.

A mottóként funkcionáló eloszonett igazából mértékegység-választás: egy szonettnyit ragadunk ki a nagy szövegbol, mely rendíthetetlenül tarol és értelmezhetetlenül foly körbe mindent. A szonett anatómiájához a romantikus és posztnyugatos és neoszentimentális beszédmód destruálása csatlakozik „tizennégy sor és száznegyven szótag / minden bizonnyal ennyi fórt ad / ha hagyod majd a formára bízni // bazi nagy szíved”. Az önmaga narcisztikus leírásával kitöltött és a metaszonett létrejöttének dokumentálását összekacsoló vers a kilencvenes években olyannyira felértékelodött mesterségbeli tudás effektusát tematizálja újra, miközben egyszersmind megalkotja a captatio benevolentiae retorikai alakzatának inszinuatív hatásmechanizmusaira épülo szövegegységeit is. A kezdovers (címe folytatás) a mottó utáni tárgymegnevezés feladatát látja el, ugyanakkor a kezdés és folytatás mozzanatait egyenrangúsítva mintegy rámutat a szöveg örökkévalóságára is: a szöveg öröktol fogva árad és özönli el a kozmoszt, változatos nyelvekbe rendezodik, változatos diskurzusokat alakít ki, és elmossa azokat. A vers igazából kiragadás és rituális felmutatás az itt-ott potensnek és hatékonynak látszó tudásból. A kötet tárgya szegrol-végrol ez a szövegszerzés: a szöveg meghódítása egyfajta örökös kamaszos lendülettel és szenvedéllyel. A szöveg szigorúsága (= „ír egy nap szigorú szonettet”) tehát se nem a költo kreátori pózából, se nem vátesz-médium szerepébol következik, sokkal inkább a szöveg kezelhetetlenségét minduntalan érzo versíró hétköznapi kísérleteibol.

A szonett olykor episztolikus természetet ölt (magától, hangadás kedvesemnek), és ennek az interperszonális viszony következtében mintegy meg is képzodik az elozmény, illetve az utózmány (esetleges válasz) zérómorféma-szeru hiánya. A Labirintus c. ciklus nem-szonettjeit is akarva-akaratlanul kiegészítjük, illetve kurtítjuk, mert érezzük a labirintus ritmusát, mert vezet Ariadné fonala, mert ki vagyunk éhezve a küzdelemre.

A szonett viszont a legtöbbször puzzle: heterogenitások toborzója és tobzódása, melyeket a mégiscsak kibomló (inkább textuális természetu) történés rendez értelmezhetové.

A szonett néha alkalmi regiszterbe szorított reflexió (pl. ki meghívót kapván tépelodik és azt gondolja hogy…). Mizser verseinek eme rétege a legmeglepobb, már ami a szerzoi funkció identitásválságait illeti: Mizser mintha több versében is a megváltozott költoszerep/szereptelenség gondjaival küzdene meg. Számtalan helyen merül fel e szerepdevalvációkból adódó konfliktus: egy-egy sikeresen kialakított persona nála a „létben tartó szervizek” funkcióját tölti be, vagy a rigmusként szavalható kanonizálásproblematizálás is ellentmond a mizseri szövegszövés bevett gyakorlatának: „nem emel be már senki sem / nem vesznek szóba se számba / a magamfajta mit tegyen / hogy legyen kanonizálva”. A „jauss derrida nem szakaszt” humoros gesztusa mintegy befülleszti a szövegregenerálódás nála megszokott mechanizmusait, és — noha nyilván a tréfa szellemében — mégiscsak továbbkonstruálja a mottóban ügyetlenkedo lírai ént, sot konkretizálva kárhozatja áldozatszerepre. Mindezen, persze, az olvasó derül, és veszi a lapot.

A papírra írás szinte (ez a szinte pl. a rómaiak viasztábláira vonatkozik) osinek veheto aspektusait (fogadjunk, hogy legalább negyvenen tematizálták versben a papír fehér terével szembeülo, tollát rágó poétát), vagyis az íróaura-toposz változatait a számítógépes író alakja váltja fel: nincs végül is autográf, nincs primer materiális dimenzió, van viszont restart, kurzor, vírus, lefagyás, fölülírás, mentés. Ebben az aurában vajon kibontható-e egy, a közvélekedés közhelyeivé nemesítheto költoimidzs?

Az intertextuális játékok olykor, a legtöbbször, interdiszciplináris játékokká terebélyesednek: nemcsak a szövegekbol fakadó zeneiség révén, hanem a motivikus hidak megalkotásában is (ezek általában a film, a reklám, a számítógépes nyelv regisztereibe kötnek át). Érdemes-e felfedni, belehallgatni a mélybe? Nem nyugöz-e le valósággal a sokat mondóan fecsego „felszín”? A tavaly szindbád marienbadban címu szonett nyilván kiterjeszti párbeszédigényét Krúdyra, Az ezeregyéjszakára de talán még inkább Szocs Gézára. Eszem ágában sincs mikrofilológiai furkálásokba bocsátkozni, hiszen Mizser szövegeinek olvasási stratégiáit e visszanyomozói és utómegvilágítói gesztusnál talán jobban meghatározza a textuális asszociativitás: a fonetika vagy a retorika tárháza, melyet az átláthatatlan mnemotechnika muködtet. Az emlékezés attitudjébol megírt szonett idoiségét mintegy karakterizálja maga a nyelv, az emlék ugyanakkor nyomozás is, vissza-élés és visszaélés a tradícióval, mely már megtapasztalt jelenlétében is múltként tételezodik. A versre — Mizser alapján (is) úgy tunik — nem lehet többet bízni, mint önnön szövegét, az olvasóra is csak önnön szövegét. Ebben a konstellációban van némi monotonitás (a labirintus hasonló falai), viszont ez a monotonitás formálja az egyéni teret, ez adja az írás gyakorlásának ritmusát.

A sportmetaforika is alkotásesztétikai allegóriák sokaságát veti felszínre: „személyünk adta ócska partvonal”, „foltokból akár lasztit összevarr”. Míg az elso az én határainak (mert vele játszunk) kodifikálhatóságát vizslatja, a másik idézet magát a versgenerálást kódolja.

A cím — szakmai gyakorlat külföldön — egyszerre játszik el a versírás gyakorlatjellegével, mely a mesterségbeli tudás felértékelodését naturalizálja, másrészt a magyar irodalmi kánonok felé (a föl nem vállalt ún. határon túli irodalomár szerepbol fakadó) allegorikus lépéseket magyarázza, illetoleg a szöveguniverzum heroikus Thészeuszának „külföldi”, azaz krétai (immár rutinos) költo-héroszi szerepvállalását jelzi a szöveglabirintusban.

A kréta és toll címu szonett is a szójelentés ambivalenciáinak kiélezésében érdekelt, ki is lehetne más „szonettünk hose”, mint Ikarosz, aki ugyanúgy bukik el, mint a címlapon vagy Jacopo Sannazzaro Ikarus címu — szintén — szonettjében (a vers alighanem e klasszikus opus felülírásaként is értelmezheto lehetne). Mégis azon a ponton tud radikálisan potens hozadékkal csatlakozni e nagy ívu ismételten interdiszciplináris párbeszédbe, hogy a textus nemcsak reszituál és destruál, hanem magát az alapanyagul használt szót is folytonosan kiszolgáltatja mozgó jelentéseinek (pl. kréta, toll).

Mizser szöveglabirintusában bolyongva tudatosul bennünk, hogy a Minotaurus nem más, mint Ariadné: a nyelv metamorfózisának egyik lehetséges jelölovariánsa. (Kalligram, Pozsony 2003)

Csehy Zoltán