Mindig a színvonalat képviselte

Én egyáltalán nem vallom azt, hogy Szíjjártó nehéz ember lett volna, sőt nagyon barátságos ember volt, jóllehet, nem mindenki számára elfogadható. Nagyon precíz volt. Nagy tudással rendelkezett és a pontosságot – a kotta hűséges tolmácsolását is beleértve – mindenkitől megkövetelte.

És volt, akinek ez nem tetszett?

Már hogy a csudába tetszett volna!? Hiszen abban a korban is sokféle embertípus volt, köztük olyanok is, akiknek természetes volt az, hogy trehányul végezzék a munkájukat, azaz úgy gondolkodjanak, hogy majd csak betanítom valahogy, aztán énekeljék, ahogy tudják, ha itt-ott fals hanggal is, az a fő, hogy megvan. No ez volt az, amit Szíjjártó nem szeretett. Különösen nem szerette, ha olyan emberekről volt szó, akiknek a munkáját honorálták vagy akiknek ez volt az élethivatásuk, vagy ha az a munka feljátszásra került. Olyankor aztán kegyetlenül megkövetelte a precizitást mindenkitől. Amikor a tanítók énekkara kórusműveket játszott fel a rádióban, nagyon szigorú volt, haragudtak is rá, mert sokat és sokszor kellett ismételni. Ennek az eredménye, hogy még ma is csodálják azokat a felvételeket. Zenei szerkesztőként a Csehszlovák Rádió egyik legmegbecsültebb embere volt. Még akkor is, ha alapossága miatt sokan haragudtak rá. De az igazán nagyok, Suchoň, Németh-Šamorínsky értékelni tudták az igényességét. Mindenkinek a kéziratában előfordulhatnak hibák. Nagy embereknél is, de náluk ez nem volt gond, ők megköszönték Jenőnek, hogy észrevette a tévedést, csak a középszerű tehetségek és a kis emberek csináltak ilyesmiből problémát. Meg a túllihegők. Ez volt Jenő problémája a Csemadokban is. A túllihegők nem akarták tudomásul venni, hogy a szakma az szakma, a kiváló minőség az kiváló minőség, amely minősíti azt a testületet is, amely a nevét adja hozzá.

Ennek a tökéletességre megszállottan törekvő, maximalista embernek alaposan megkeseríthette az életét a kisszerű környezet.

Figyelembe kell venni, hogy nemzetiségi sorsról beszélünk. A nemzetiségi sors adta lehetőségek aránytalanul kisebbek a nemzet adta lehetőségeknél. És ő ezt a nemzetiségi sorsot vállalta. Tudatosan vállalta. Ha módosítja a nemzetiségét, ragyogó pályát futhatott volna be, de akkor önmagát, a lelkét kellett volna módosítania, és erre nem volt hajlandó. Ezért az a bizonyos megkeseredettség. Én ezt valahogy úgy magyarázom, hogy rengeteg energiát kellett fordítania arra, hogy a megszületett gondolatok és művek közönség elé kerüljenek. Ahhoz, hogy gyermek- és vegyes karra írt szerzeménye, a Békét akarunk megszólalhasson, először tíz meg tíz énekkart kellett felhozni a megfelelő színvonalra. Rengeteg energiát kellett befektetni, hogy végül úgy hallhassa a saját művét, ahogy elképzelte. Vagy a másik dolog: 1951 júliusában lett a Csehszlovák Rádió pozsonyi szerkesztőségének zenei rendezője, amit élethivatásának tekintett, és 1953-ban kérték fel, hogy vállalja el a Népes, a hivatásos csehszlovákiai magyar népművészeti együttes karnagyi, később művészeti vezetői posztját. Hónapokig vívódott, feladja-e a rádiós állását, amely olyan volt, mintha egy védett burokban lett volna. Végül igent mondott, tehát 1954 márciusában egy megindult karriert hagyott ott, és alig egy évet volt a Népesben, megszüntették az együttest.

Miért?

Hiába írtam könyvet a Népesről, a mai napig nem derült ki, miért kellett megszűnnie. Szerintem azért, mert túlságosan jó volt, túl nagy konkurenciát jelentett más együtteseknek. De nemcsak erről volt szó, hanem arról is, hogy olyan buzdító, toborzó, öntudatra ébresztő erővel bírt, amely abban a korban nagyon veszélyesnek mutatkozott. Nem kellett mást csinálni, csak megvonni tőle a költségvetési támogatást.

Talán nem is mutatkozott veszélyesnek, csak annak gondolták.

Higgye el nekem, hogy mutatkozott is, amikor 3–4 ezer ember elment egy bemutatóra, és azt követően nagy beszélgetések voltak. 1954-ben még tízezer számra voltak a reszlovakizáltak a magyarok között. És akkor jön egy együttes, amely magyarságában fényesen tündököl, természetes, hogy ebben veszélyt látott a hatalom. A megszüntetése után Szíjjártó felvállalt egy robotmunkát, népművelési, szervezési, szakmai vezető lett. Egyszer csak rádöbbent arra, hogy ő tanítója akar lenni az ország karnagyainak. És akkor – ismét a kor adta lehetőségeken belül – a Népművészeti Központ, később a Népművelési Intézet segítségével ő volt az egyik nagy szervezője a karnagyképző tanfolyamoknak. Bekapcsolódott a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának megszervezésébe. Ő volt a kezdeményező. Két-három évvel később a precizitása konfliktushoz vezetett, és ő is, a vele együtt dolgozók is úgy gondolták, hasznosabb, ha kintről segíti a munkát. Ettől függetlenül dolgozott, tett az énekkarért. El kell mondani, hogy ez a hallatlanul igényes ember tudott elnéző is lenni, ha látta az igyekezetet. Ilyen esetben még a hangtisztaság kérdésében is hajlandó volt engedékenységet mutatni.

Elvesztek azok a Szíjjártó-művek, amelyek a Népművelési Intézetbe kerültek. Sok embert megkérdeztem, mind azt mondták, kár nyomozni, bizonyára elkallódtak, vagy meg lettek semmisítve.

Sokan vagyunk így. A Csemadok is, ahányszor vándorolt, anynyiszor karcsúsodott az irattára. A néptáncgyűjtések eredeti felvételeit átadtuk a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének, hogy megfelelő körülmények között, megfelelő kezelésben legyenek. Ha nem kerülnek oda, ma nem volnának meg. Kaptunk vissza egy-egy kópiát, azokat és az eredeti anyagot Quittner János őrizte. Miután távozott az országból, a rendőrség lepecsételte a lakását, aztán többször feltörték, mire odakerültünk, az anyag eltűnt. Olyan felvételek is, amelyekről még nem készültek kópiák. A nemzetiségi sorsnak ez is velejárója. Jenő ezt is nagyon fájlalta. Ha nem született volna meg Somorján a Fórum Intézet, akkor még mindig kóborolnának ezek az értékes anyagok. A Népesnek is hol az anyaga? Amikor a minisztérium megszüntette, az ingóságát átadta a Csemadoknak. De az ingó vagyonhoz hozzátartozott a dokumentáció is. Hol van? Egy együttes alapvető dokumentuma a fellépési napló. De hiába kerestem, nem találtam. És az alapítólevelet meg a megszüntetését elrendelő levelet sem.

Ez kinek a lelkén szárad?

Azok a lelkek már valahol a túlvilágon vannak. Nem tudom konkrétan azt mondani, hogy X. vagy Y. lelkén szárad, mert ilyen volt a kor, ilyenek voltak a körülmények. 1949-től – akkor alakult meg a Csemadok – tudományos intézeteket, dokumentációs központot szerettünk volna létrehozni. Sikerült? Sok minden olyan volt, mint a népmesében: volt is meg nem is. Létezett egy-két évet, aztán átszervezték, feloszlatták. 1950–1951 között a Csemadok égisze alatt működött a Szépirodalmi Magyar Könyvkiadó. Utána átminősítették, és húsz évnek kellett eltelnie, amíg újra önálló magyar kiadó születhetett. Hová lettek a régi kéziratok?

Szíjjártó egy késői interjúban arról panaszkodott, hogy nincs kinek komponálnia.

A szlovák együttesek nem Szíjjártó magyar népdalfeldolgozásaira vártak, a magyarországi mozgalom se nagyon vette figyelembe. Egy-két műve megjelent Magyarországon is, de nem rendeltek tőle. Az Ifjú Szivek és a tanítók énekkarán kívül legfeljebb egy-két vidéki kórus fogadott el tőle különböző évfordulókra készült kompozíciókat. Egy alkotó ember nem dolgozhat csak a fiókja számára. Ezek voltak azok az okok, amelyek miatt másoknak úgy tűnhetett, hogy megkeseredett. De nem. Tudott, nagyon tudott örülni minden alkotásának, minden kis eredménynek. Bennem él, amikor 1961-ben megszerveztük az első szlovákiai magyar énekkari fesztivált, és a zselízi park szabadtéri színpadán annyi énekes gyűlt össze, hogy összedőlt alattuk a színpad. Épp a Békét akarunk című művét gyakorolta a több száz énekes. De másnapra megvolt a színpad, és megvolt a nagy bemutató, amely akkora örömet jelentett számára. És ilyen örömben több alkalommal is volt része.

Szíjjártó Jenő (1919–1986)

A háború utáni korszak szlovákiai magyar zenei életének legmarkánsabb alakja, a pozsonyi Csehszlovák Rádió zenei rendezőjeként nyomot hagyott a szlovák zenei életben is. Mint karnagy, zeneszerző, népdalgyűjtő, kórusszervező, pedagógus és szaktanácsadó tevékenykedett, nevéhez fűződik a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának életre hívása, tevékeny részt vállalt a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes (NÉPES) és az Ifjú Szivek Dal- és Táncegyüttes létrehozásában.

Gölnicbányán született, tízgyermekes családban. Zenei tehetsége korán megnyilvánult. 1941-től a pozsonyi Állami Konzervatóriumban zeneszerzést tanult Alexander Moyzesnél, 1943-tól a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol Ditrói Csiba József (zongora) és Viski János (zeneszerzés) tanítványa volt, közben rendszeresen hallgatta Kodály Zoltán népzenei előadásait. A háborús események és megromlott egészségi állapota miatt 1945-ben visszatért Szlovákiába, a pozsonyi konzervatóriumban fejezte be zenei tanulmányait. 1948-ban Nyitrán emlékezetes Bach-hangversenyt rendezett és dirigált kiváló szlovák előadóművészek közreműködésével. Alkotó munkássága gerincét kórusművek és népdalfeldolgozások alkotják. Több mint 500 népdalt gyűjtött és dolgozott fel, s mintegy 60 opust – a cappella, ének-zenekari és zenekari művet – komponált.

Zeneszerzők a vasfüggöny mögött

-Szíjjártó Jenő nem munkálkodott teljesen légüres közegben, voltak pályatársai. Németh-Šamorínsky István, bár idősebb volt Szíjjártónál, még 1945 után is működött, komponált is az Ifjú Szivek számára. Meg kell említeni Schleicher Lászlót, aki jelentős szervezőmunkát végzett, többek között a pozsonyi Liszt Társaság megalakítása fűződik a nevéhez. Rendkívüli sokoldalúság jellemezte, egy személyben volt zeneszerző, pedagógus, karnagy, kamaramuzsikus, a két világháború közti időszak egyházi és világi kórusmozgalmának kulcsfigurája. Műveit alig ismerik. Miséit ma is éneklik ugyan a pozsonyi Szentháromság templomban, mivel valamikor ott volt kórusa, de nincs összefüggő kép az életművéről, munkásságáról, arról, hogy hosszú élete alatt mit adott az itteni magyarságnak. Nem olyan rég távozott közülünk Zahovay Ernő. Sokoldalú muzsikus volt, operetteket, dalokat írt, feldolgozta Párkány két világháború közötti zenei életét. Szinte csak szűkebb pátriájában ismerik, akik még ismerik. Sajnálatos módon ennek a generációnak – és ez nemcsak a szlovákiai magyarok vonatkozásában érvényes – nem adatott meg, hogy felül tudjon emelkedni egy bizonyos szinten, és részt vehessen egy nagyobb folyamatban. A vasfüggöny nem tette lehetővé a nyitást tágabb horizontok felé, és ez rányomta a bélyegét a munkásságukra, egész sorsukra, holott képességeik, tehetségük többre predesztinálta őket. Szíjjártó Jenőnek, miután egyik felvétele egy nemzetközi seregszemlén nagydíjat nyert, a bécsi rádió felajánlotta a zenei rendezői posztot. Ha elfogadta volna, Bécsben megnyílik előtte a világ. Talán még ifjúkori álma is megvalósul, hogy egy szimfonikus zenekar karmestere legyen. De elsősorban zeneszerzőként lett volna számára ez rendkívül fontos: egy teljesen más zenei közegbe kerülve ösztönző, új impulzusokkal gazdagodhatott volna

Dr. Duka-Zólyomi Emese, muzikológus

Minden áldozatra képes volt

Mi, úgy mondanám, a padlóról álltunk fel a háború utáni leverésünk után, és ez rányomta a bélyegét az egész közösségre. Ha nem lettek volna olyan lelkes, önzetlen, nagyszerű emberek, mint Szíjjártó, akkor nem állnánk ott, ahol jelenleg. Szíjjártó minden áldozathozatalra képes volt azért, hogy közössége kulturális életét előbbre vigye, pedig ebből semmi anyagi haszna nem volt. Az a szomorú, hogy épp ezek az emberek a meg nem értések és az oktalan bántások fájdalmával halnak meg. Hogy nem jut nekik annyi öröm az életben, mint amennyit megérdemelnének. Valakinek végre meg kellene írni, ki is volt Szíjjártó Jenő, és mit jelentett a szlovákiai magyar kulturális élet számára. Akkor kialakulna egy teljes kép, kiderülne személyiségének pótolhatatlansága és nélkülözhetetlensége.

Mács József, író