Milánó, kávéház, torz tükör

HORVÁTH GERGŐ

Nem is volt még olyan rég, amikor betértem egy milánói kávéházba, szórakozottan ülve le a hely legkisebb asztalához. A kávé forró volt, ahogy az időjárás is, bár a mélyvörösre mázolt téglákkal kirakott fal kellemesen hűsítő érintése feledtetni próbálta velem az itáliai június fülledtségét. Ahogy így ültem valamelyik odahaza frissen vásárolt Gogol-könyvvel a kezemben, megakadt a szemem egy a falra függesztett antik és meglehetősen torz tükrön. A mára már mattá lett, aranyozott, kétoldalt a keretbe ágyazott, egymásba omló kovácsolt levélmotívumok két fekvő szirénforma alakjában végződtek a tükör tetején. Káprázatos látvány egy ilyen apró kávéházban, mégsem ez volt a megkapó benne.

Bámulatosnak sokkal inkább az hatott, ahogy minden elékerülő, lehetett az turista, törzsvendég, férfi vagy nő, egy apró kávéscsésze vagy a csésze mellé helyezett fekete csokoládékocka teljesen torz képet mutatott magáról a tükörben. Végtére is minden, aminek a tükörképét megjelenítette, mintha véglegesen megváltozott volna, de legalábbis olyan állapotában látszódott, mint amely lényegét tekintve visszafordíthatatlanul meghibásodott.

Minden egész eltörött? (Hát persze, egy régi hazai idézet, vitán felüli ironikus ráérzéssel.)

Érdekes volt, hogy itt a Galleria Vittorio Emanuele II-től, ettől a többnyire eklektikus stílusban felépített, lényegében világmárkák központjává vedlett luxuslátványosságtól egy utcányira levő kávéházban ennyire otthoniasnak hatott ez a gondolat. De nem érdemes túlságosan eltávolodni. Szóval, ahogy azt a nem mindennapi tükröt bámultam, eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt láttam én már ehhez hasonlót – illetve akkor először volt ennyire szembetűnő – egy színházi premieren, melyen a sznob, színházhoz mit sem értő dilettáns többség – merthogy egyes helyeken nem titkolt státusszimbólum egy-egy premier-előadáson való részvétel – véresre tapsolja a tenyerét, mintegy hangot adva tetszésének, miután megvárta az első sorban ülő kritikusok éppenséggel pozitív reakcióját. Szóval itt is, ott is láttam, de pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy elképzeltem már egy ilyen tükröt, ám ennek az előadáshoz, teszem azt annak cselekményéhez, minőségéhez vagy úgy egyáltalán a lényegéhez szemernyi köze sem volt. Mindenesetre úgy tűnt, mintha az ember egyszeriben egy Josef Lada-karikatúrában találta volna magát anélkül, hogy tudatában lett volna, őt épp megrajzolják. És ha nem néz bele valaki a saját – nevezzük most így – milánói tükrébe, vagy mert figyelme elkerüli, vagy mert nem érdekli, vagy egyszerűen mert keresés híján alkalma sem nyílik rá, nem látja meg az őt ábrázoló karikatúrát. Sok mindenen ez azonban nem feltétlenül kell, hogy változtasson.

Ellenben így lehetett egyszeriben a színházból cirkusz azon az estén. Rá lehetne mindezt fogni a lustaság ama fajtájára, mely az önálló vélemény kialakításához, felvállalásához is fáradt vagy képtelen, és nagyon is aktuális volna ez a vád.

Goethe mondja egy helyütt: „És én, drága barátom, e kis ügy kapcsán megint rájöttem, hogy a félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság. E két utóbbi legalábbis feltétlenül ritkább.”

Nos hát visszakanyarodva a kávéházhoz, ahol ez az egész elkezdődött, hozzá kell tennem, amit amúgy is mindnyájan tudunk, hogy nem egyedülálló tükör volt az, amiért feltétlenül érdemes Milánót felkeresni. E tekintetben nincsenek kivételek, sem itthon, sem másutt.

Ott éppenséggel meg lehetett látni a Galleria Vittorio Emanuele II-ben a turisták felett lebegve, akik a kulturális kikapcsolódást a Prada cipőboltjaiban találták meg, vagy ugyanezt a via Montenapoleonén, vagy teljesen mindegy hogy hol.

Végül is, vae victis? Jaj a legyőzötteknek? Talán igen, hacsak nem magunkat győzzük le azzal, hogy a saját torz tükrünkbe végre úgy tudunk belenézni, hogy a magunk valós arcát látjuk meg benne, mert az a tükör egyszeriben többé már nem is torzít. Halkan jegyzem meg, volt már rá példa.