Milan Nič: nem éri meg bezárkózni

* Az EU néhány napja egyezett meg Törökországgal arról, hogy Ankara nem engedi át az Európába tartó menekülteket. Valóban megoldottuk ezzel a menekültválságot, ünnepelhetünk? 
Pezsgőbontásra nincs okunk. A Törökországgal kötött egyezség azt mutatja, hogy az EU-nak fél évig tartott, amíg eljutott a kérdés rendszerszintű kezeléséhez és egy olyan közös megoldáshoz, amely hosszú távon is működhet. Ennek magas ára van. Három milliárd eurót adunk Ankarának, hogy az ország területén tartsa azt a kétmillió szíriai menekültet, akik már most különböző törökországi táborok lakói. 

* Ezenkívül Ankara ígéretet kapott a vízumkötelesség fokozatos eltörlésére. 

A török állampolgárok szempontjából ez volt a legfontosabb momentum. Persze, ez egy olyan folyamat lesz, amely menet közben bármikor leállítható. Az egyezmény tartalmazza továbbá, hogy újraindulnak Ankarával a befagyasztott csatlakozási tárgyalások. A Törökországgal megkötött megállapodás egyfajta kísérletnek is tekinthető, amely ha beválik, más országokra is alkalmazható lenne – elsősorban Libanonra és Jordániára, ahol további körülbelül 4 millió menekültet voltak kénytelenek befogadni. 

* Képes lesz Ankara valóban visszatartani az EU-ba igyekvő tömegeket? 

Törökország egy rendőrállam. Ha tényleg fel akar lépni az embercsempészet ellen azon a kis határszakaszon, amely a legközelebb esik Európához, megteszi. Csak néhány órával az egyezség megszületése után érkezett a hír, hogy a török partoknál 1300 bevándorlót és embercsempészeket fogtak el, ami nyilván nem véletlen. Ankarának tehát megvannak a kellő eszközei, erős titkosszolgálattal rendelkezik, mindezek bevetésével gátat tud szabni a migránshullámnak. 

* Hosszú távon is működhet ez a megoldás? 

Ez majd kiderül. Ami közvetlenül érezteti majd a hatását, az az Európába érkező menekültáradat megállítása. Ezzel egyidejűleg zajlik a határok lezárása Bajorországtól egészen Macedóniáig, ahol már csak a háborús zónákból érkezőket engedik át. Tudni kell, hogy Szíria körül jelenleg körülbelül hatmillió menekült halmozódott fel, akiket már különféle táborokban helyeztek el, Szírián belül pedig több millióan vannak olyanok, akik a háború folytán menekülni kényszerültek otthonukból. Ha ekkora tömegek érkeznének az EU-ba rövid időn belül, azzal Európa nem tudna megbirkózni. A jelenlegi mérleg az idei évre mintegy 880 ezer ember, ami négyszeres növekedést jelent a múlt évhez képest. Ez a trend várhatóan jövőre is folytatódik, ám a határok már nem lesznek annyira nyitottak. 

* Mi Európában tulajdonképpen csak nyár óta észleljük, hogy van valamiféle menekültválság. Valójában melyik fázisában vagyunk most? 

Valahol a félidőben. Azzal még el se kezdtünk foglalkozni, mi legyen a már itt lévő embertömegekkel. Igazából két ország van, amely a legnagyobb terhet vette a vállára, Németország és Svédország, s ezek mára megteltek. Most az a nagy feladat áll előttünk, hogy eldöntsük, mit kezdünk ezzel a helyzettel. Az egyik megoldás a kvótarendszer, ami azonban nem mindenki számára elfogadható. Nyilvánvaló azonban, hogy nem maradhat az összes ember két országban, tehát valamilyen megoldást találni kell. 

* A V4-es országok láthatóan megtalálták a megoldást, mondván, nem a mi gondunk, oldjátok meg magatok. Mi lesz ennek a következménye? 

A V4-es országok vezetői nagyban hozzájárultak a menekültellenes hisztéria fokozásához, miközben nem tettek semmilyen szolidáris gesztust. Ez a hozzáállás tovább gyengíti az EU-n belül a közös megoldások keresése iránti készséget. Ennek az erős migránsellenes álláspontnak a leghangosabb szószólója a magyar miniszterelnök, aki most azzal henceg, hogy Magyarország már hónapokkal előbb megtalálta a megoldást, amit most más országok is átvesznek. Arról azonban ne feledkezzünk meg, hogy az Angela Merkel által szeptember 4-én meghirdetett nyitás közvetlen kiváltó oka éppen a budapesti Keleti pályaudvaron kialakult tarthatatlan helyzet volt, ami a magyar hatóságok hozzáállása miatt fajult el. Egy biztos, Németország még sokáig emlékezni fog erre, aminek az egyik jele, hogy felmerült, a szolidaritást vállalni nem akaró országok esetében vizsgálják felül a különféle EU-s pénzek elosztását. 

* Bizonyos vélemények szerint a V4-es országok hozzáállásukkal bizonyították, nem értek meg az európaisághoz. 

Az ilyesfajta moralizálással óvatos lennék. Igaz, hogy az országok vezetői egyhangúlag léptek fel, azonban ha a társadalmakat nézzük, más a helyzet. Nálunk is érezhető a szolidaritás, amit például Andrej Kiska köztársasági elnök vagy a civil szféra képvisel, de ide sorolhatnék számos értelmiségi tekintélyt vagy akár a katolikus egyházat is. Látnunk kell, hogy ez a régió az elmúlt húsz évben sokkal több változáson esett át, mint Nyugat-Európa. Ugyanakkor az az elképzelés, hogy képesek vagyunk teljes mértékben elzárkózni anem kívánt külső hatásoktól, illúzió. Ha elővesszük a térképet, látjuk, hogy a gazdag és biztonságos Európa perifériáján helyezkedünk el, így nem tudjuk magunkat hermetikusan elzárni a külvilág elől. Az embereknek el kell magyarázni, hogy nincs szó teljes határnyitásról, de ez nem jelenti azt, hogy a szolidaritás jegyében ne fogadhatnánk be néhány embert. A polgárok tele vannak félelmekkel, s Orbán és Fico nem tettek mást, mint hogy tudatosan meglovagolják ezt. Ha megnézzük a két politikus népszerűségi adatait, világos a helyzet. Ez a politika azonban nem vezethet sikerre – nem tudunk elzárkózni, azért sem, mert itt van Schengen, amit mindenki meg szeretne őrizni. A schengeni rendszer azonban összeegyeztethetetlen azzal a politikával, hogy senkit sem akarunk befogadni. Sokkal jobb lenne, ha lenne egy átgondolt integrációs politikánk, amely a hozzánk érkezők beilleszkedését segítené. 

* Ezen a téren van mire építenünk? 

Sajnos kevés a tapasztalatunk, Szlovákia például az elmúlt évben 16 embernek adta meg a menekültstátuszt. És itt van a megoldatlan romaprobléma is. A gond az, hogy hiányzik az előretekintés, pedig már most látható, hogy mind Szlovákia, mind Magyarország esetében már 10–20évmúlvagondokmerülnekfel a munkaerőpiacon, miközben az EUn belül egyre több lesz a menekült. Ez persze összeurópai probléma, amit csak közösen lehet megoldani. Nem látok más utat, mint összehangolt, jól átgondolt integrációs politikákkal elébe menni a ránk váró kihívásoknak. Nagyon fontos, hogy minél előbb elkezdjük, hogy felkészültek legyünk, amikor sokkal többen lesznek nálunk a menekültek. 

* Az utóbbi években egy érdekes jelenségnek lehettünk a tanúi: Robert Fico és Orbán Viktor, az ősellenségek, szövetségesekké váltak, a magyar-szlovák konfliktus mintha eltűnt volna. Miért? 

A fordulópontot szerintem a 2010es év jelentette, amikor az államnyelvtörvény elfogadása után fagypontra jutott a szlovák-magyar viszony. Orbán Viktor válasza erre a Trianonról szóló törvény volt. Ekkor jött a fordulat – a Radičovákormány mérsékelt reakciója, melyben kulcsfontosságú szerepe volt a Hídnak és Mikuláš Dzurinda akkori külügyminiszternek. (A szóban forgó időszakban Milan Nič a külügyminisztérium munkatársa volt. – A szerző megj.) Ezt a hozzáállást Fico akkor ellenzékből élesen bírálta, ám a választások után maga is átvette. 

* Miért? 

Mert más problémákkal kellett megküzdenie. Itt volt a gazdasági válság, ami mindkét részről fegyverszünetet hozott a konfliktusban. Szlovákiának aránylag jól sikerült kievickélnie a válságból, amire az akkor a csőd szélén álló Magyarország is felfigyelt. És az sem mellékes, hogy a Fico-kormány – bármit is gondoljunk róla – erőt sugároz, amire a hasonlóképpen gondolkodó Orbán Viktor rendkívül fogékony. Ez a kölcsönös szimpátia látható volt már az első találkozójukon, amelyen mindketten miniszterelnökként vettek részt. Az alapállás azonban megmaradt Fico retorikájában – most is külső ellenség ellen kell megvédeni Szlovákiát, csak Orbán és a magyarok helyett most itt vannak a menekültek. A legnagyobb gond ezzel a hozzáállással az – s ez valamennyi V4-es országra érvényes – hogy azt a retorikát emeli a közbeszédbe – s ezzel legitimizálja is –, ami idáig a szélsőséges erők sajátja volt. 

* A V4-ek elszigetelődésének ki lehet a legnagyobb vesztese? 

Attól tartok, pont Szlovákia lesz az. Az Orbán vezette Magyarország eleve büntetőpadon volt az EU-n belül. Csehország álláspontja európai kérdésekben hosszú távon felemás – az országban mindig is erős volt az EUellenes hang, korábban Klaus, most pedig Zeman elnök személyében. Az új lengyel kormány sem éppen EUbarát, így a V4-ek közül egyedül Szlovákia számított Brüsszel számára megbízható partnernek, ami számos téren előnyhöz juttatta az országot. Egészen mostanáig. 

* Milyennek kellene lennie az új kormány Európa-politikájának? 

Elsősorban elő kell állnia egy tervvel, miként tud Szlovákia hozzájárulni a nagy európai problémák megoldásához, melyek közt a menekültválság kiemelkedő helyen található. Másrészt, komoly erőfeszítéseket kell tennie a belső integráció irányába, hogy segítse a már itt lévő és a várhatóan hozzánk érkező külföldiek beilleszkedését. Ez egyébként szorosan összefügg az ország modernizációjával – gondoljuk csak el, mivel fogadjuk mondjuk a Jaguar ide érkező topmenedzserét, aki adott esetben indiai vagy színes bőrű. Ne felejtsük el, hogy alig áll fel az új kormány, máris kezdődik a szlovák EU-elnökség. Ebből a pozícióból Pozsony már nem engedheti meg magának, hogy mindenféle közös megoldásnak a kerékkötője legyen, anélkül, hogy bármilyen konstruktív javaslattal állna elő. 

* A jelenlegi felfokozott idegenellenes hangulatban elképzelhető, hogy a kormánypárt a választások után hirtelen szembefordul addigi önmagával? 

Ezt nehezen tudom elképzelni, mégis ezt kellene tennie. Az egész régióban erősödik a szociális konzervativizmus, annak az érzése, hogy mi mások, különlegesek vagyunk, s ezért a saját utunkat kell járnunk. Ezzel együtt jár a bezárkózás. Mindez azonban nehezen összeegyeztethető a fejlődéssel, mind társadalmi, mind gazdasági értelemben. Ha tetszik, ha nem, egy globalizálódó világnak vagyunk a részei, s vagy számolunk ezzel, vagy ignoráljuk, de annak meg is kell innunk a levét. Például olyan formában is, hogy a szakképzett, progresszíven gondolkodó emberek még nagyobb mértékben fogják elhagyni a régiót. A migránsválságot ezért is tekinthetjük egyfajta katalizátornak, amely rámutat az előttünk álló legnagyobb kihívásokra, s arra kényszerít minket, hogy állást foglaljunk. Mindennek ellenére meggyőződésem, hogy Közép-Európának óriási a potenciálja, hogy megtalálja a megfelelő válaszokat. Ez persze hosszú távú folyamat lesz, ne 1-2 évben gondolkodjunk. Még mindig nagyon sok itt a tehetséges, nyitott gondolkodású ember, akik megértették, hogy a bezárkózás nem old meg semmit. A migránsválságot így vehetjük afféle szakítópróbának is, amiből akár megerősödve is kijöhetünk.