Miért érdemes restaurál(tat)ni?

MIKLÓSI PÉTER

A restaurátorokról inkább csak hallgat a mély, mintsem fecseg a felszín. Neked életed ez a munka, nem érzed hát a mellőzést igazságtalannak? Illetve mennyiben művész és mennyiben mesterember a restaurátor?

Ez egy végtelen és nem is új keletű dilemma. Tény, hogy a régebbi időkben főként foglalkozásnak tekintették, még ha egy-egy megkopott festmény vagy letöredezett szobor kiegészítését szaktudósnak tekintett képzőművészekre bízták is. Ahogy az sem véletlen, hogy a második világháború után Közép-Kelet-Európában a restaurátorképzés alapjait egyetemi szinten a képzőművész-akadémiák tan- és műtermeiben sikerült lerakni. Napjaink globalizált világában ellenben az a szemlélet van felülkerekedőben, hogy talán kevesebb művészetet és több műszaki tudást igénylő pálya a miénk. Számos országban jobbára már ebben a felfogásban képzik a restaurátorokat, akik képzőművészi vénával megáldva ugyan, de elsősorban technikai szaktudással végzik el a műemlékek állagmegóvását, felújítását. A közvélemény pedig? Szó ami szó, nem érdeklődik különösebben a restaurátorok személye és munkánk szakmai kérdései iránt, többnyire csupán a felújított vagy az elhanyagolt műemlék közötti különbséget látja fontosnak.

Társadalmilag milyen pozíciói vannak nálunk manapság a műemlékvédelemnek, a műkincsállomány fenntartásának?

Őszintén szólva, kényeztetésről aligha beszélhetünk. Az anyagi források tekintetében európai viszonylatokban okvetlenül, de még a négy visegrádi tagország között is Szlovákiában legmostohábbak a körülmények. Másutt nemhogy első kézből többet fordítanak az ilyen célokra, hanem az állam akár tételesen is állja a jelentősebb felújítások tetemes összköltségét. Nálunk jobbára csupán a kulturális minisztérium erre vonatkozó célprogramja, az „Obnovme si svoj dom” keretében lehet a nyilvántartott műemlékek restaurálására pályázni; az erre a célra fordítható uniós támogatásokat pedig gyéren hasznosítja az ország.

Ez a nemtörődömség a hatóságok hozzáállásából vagy inkább pusztán a következetlenségeikből ered?

Ezen valóban érdemes eltűnődni. A restaurátori munka politikai-társadalmi befolyása – szakmaként és művészetként, illetve kamaránk tekintélyének szemszögéből is – jócskán eltörpül a hatalmas építőipari lobbi ereje mellett. Többnyire így nem a felújítások, a meglévő értékek fenntartásának szándéka kerül nálunk előtérbe. Ahogy azt szintén hiba volna véka alá rejteni, hogy a döntéshozók fejében – a kulturális önfelismerés hiányában, illetve az utódállami filozófia értelmében – nemegyszer ott motoszkál az a tudat, hogy hiszen ez az örökség nem is a miénk, elvégre ezt még a németek, még a magyarok építették... Ha pedig mégis rászánják magukat egy nagyobb felújításra, miként történt ez például a pozsonyi vár esetében, akkor az elvégzendő munkálatok fő kivitelezője egy, a műemlékvédelemmel korábban érdemben ugyan sohasem foglalkozó, ám felsőbb szintekről protezsált nagyvállalat.

Szakmai tekintetben mi a garanciája az értékőrző munka megbízható és jó színvonalának?

A manapság már kizárólag pályázatokon elnyert megbízások gyakorlati kivitelezése előzetes kutatásokon nyugvó és precízen kidolgozott felújítási terv szerint zajlik. Ennek szakmai felügyeletét a Műemlékvédelmi Hivatal és annak regionális szervei látják el. De legalább ennyire fontos a restaurátori becsület is, hiszen a növekvő konkurencia révén azért eléggé odafigyelünk egymás munkájának eredményeire.

Éppen ötven esztendeje, 1964-ben született a Velencei Karta, a műemlékek felújításának okiratban rögzített nemzetközi szabályrendszere. Azóta ez az alapokmány mennyiben állta ki az idők próbáját?

Megbízhatóan, noha tételszerűen nem szerepelnek benne szakmai és restaurátori kötelezvények. Ez a dokumentum tehát nem szakmai „sorvezető”, hanem inkább egy, az állagmegóvásról szóló műemléki és műemlékvédelmi elvi alapokmány. Manapság legföljebb abban a tekintetben csorbulnak néha a benne foglalt ajánlások, hogy a második világháborút követő nagyszabású újjáépítés, illetve a városok arculatának változása jelentősebb kompromisszumokat is magával vont; nem pedig mindig és mindenütt a szó eredeti értelmében értendő restaurálást igényelte. Persze, a Velencei Karta lényege és üzenete mindmáig irányadó, s arra ösztönzi a restaurátorokat, hogy a felújítás mindenképp a korhű értékőrzést szolgálja. Tehát legyen a restaurálás bármennyire igényes vagy akár körülményes is, a műkincs a lehető legteljesebb mértékben őrizze meg eredeti részeit, a szükséges kiegészítések pedig stílusukban, kivitelezésükben ne zavarják azt. Egy további szempont, hogy restaurátorként más-más szemmel kell tekinteni, mondjuk, egy-egy köztéri szoborra, mint például egy felújítandó homlokzatra. Ugyanis az épületek a múló századok folyamán többnyire különböző átalakításokon mentek át. Például ha egy barokk épület felújítása közben addig eltakart középkori ablakra lelünk, akkor a barokk stílus megőrzése mellett megmentjük a szóban forgó épület középkori maradványait is. Sőt, akár kiemeljük azok eredeti funkcionalitását. Így a ránk maradt örökség egyes elemeinek „lemorzsolódása” helyett az értékmentésen van a hangsúly. Ellenkező tendenciák esetén a kár sok esetben jóvátehetetlen lenne.

Újságírói cinizmus, ha erre azt mondom: mi másért érdemes, mi több, egyszerűen kell is restaurálni?

Nekünk ez a dolgunk. A restaurálás nem más, mint értékeink megőrzése, illetve a korábbi évszázadok során dolgozó mesterek keze által elkészített műtárgyak és műkincseink minél eredetibb állapotának visszaállítása. Ehhez fűződően a kulturális hagyaték megközelítésében, akár követelményként, beszélni kell a tudományosságról is. Ezért lenne hát roppant fontos, hogy az örökségvédelem a köztudat részévé váljon. Ideje lenne elérni, hogy a jelenlegi elég nagy csend helyett az emberek és persze a tulajdonosok, ám legfőképpen az állam tényleges értékként tekintsen az örökség gondozásához kapcsolódó közérdekre.

A hétköznapi ember észjárásával tehát a gazdaszellem erősítése lenne kívánatos?

Inkább azt mondanám, hogy számos más országhoz hasonlóan nálunk is polgárbarát örökségvédelem kellene. Olyan közösségi klíma, amely képes a szigorú szakmai és művészi szempontokat közérthetően továbbítani a társadalomba, a közéletbe. Hozzáteszem, ez jórészt nemcsak pénz, hanem legalább ilyen arányban szemléletmód kérdése is. És így egyben fontos támasza az örökségvédelemnek, de része a tudománypolitikának, az oktatáspolitikának, a foglalkozáspolitikának is.

A laikusok kíváncsiságával érdeklődve vajon mi a restaurátori feladatok legmeghatározóbb eleme? A hitelesség? Hogy első blikkre elhiggyem, az elém került műkincs, köztéri szobor, római kori kőszarkofág vagy épített emlék tényleg ilyen volt?

Számos vonatkozásban ma már nehéz egészen precíz, szinte szolgai hitelességről beszélni. Ez talán már a historizmus korszakában sem volt könnyű dolog, amikor a műemlékvédelemben a purizmus, azaz a stílus teljes tisztaságára való törekvés uralta a közízlést. Napjainkban – s egyúttal épp a Velencei Karta szellemében – alapvető feltételként inkább a tudományosság kerül előtérbe. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy némi képzettársítással a restaurálás egy picit játék, egy kicsit színház...

Merthogy?

Mert például egy-egy műemléket vagy épülethomlokzatot már csupán a környezetének urbanisztikai megváltozása miatt sem lehet annak valamennyi vonatkozásában őseredeti állapotában visszaállítani. Ha ugyanis kifejezetten purista stílusban tesszük azt, azzal könnyen megbonthatjuk a környék időközben kialakult városrendezési arculatát. Hasonlóképpen sok esetben okoz gondot a fölújított falak színének helyes megválasztása, mert a korábbi időkben történt kisebb-nagyobb átalakítások során réges-régen leverték az eredeti vakolatrétegeket, s így a valamikori színezés szintén eltűnt. Ilyen helyzetekben különböző tanulmányokból, a leginkább ésszerűnek látszó következtetésekből ajánlatos kiindulni. Ha például egy jezsuita templomról van szó – mondjuk Komáromban a Szent András-templomról –, akkor a fehér szín valószínűsíthető, hiszen ennek a szerénységre törekvő rendnek a templomait eredetileg is inkább csak fehérre volt szabad festeni.

A restaurátornak ott kell megálljt parancsolnia önmagának, ahol már a hipotézisek mezejére sodródna?

Különböző szakmai dilemmák esetén többnyire nem egyedül, önhatalmúlag dönt, hanem a műemlékvédelmi felügyelettel együttműködve, azok metodikusaival konzultálva határoz. Vitás kérdésekben általában a kompromisszumokkal kialakított végső álláspont mérvadó. A szó eredeti értelmében igazán hitelesen egy-egy kép, beltéri szobor vagy freskó restaurálását lehet elvégezni.

Előfordul, hogy a dolgok körülményessége miatt neki sem fogsz egy munkának? Hogy a restaurátor föltett kézzel megadja magát?...

Nehéz világban élünk, nem könnyű megbízásokhoz jutni, manapság nemigen válogatunk. Ha szükséges, hát inkább hozzáolvas, ötvenöt éves fejjel is hozzátanul az ember, hogy ne végezzen kontármunkát.

Kísérletezni lehet? Vagy csupán azt szabad újraalkotni, amiben restaurátorként biztos vagy? Magyarán: ami „benne van” a szoborban, egyéb műkincsben?

A becsületes munkára törekvő restaurátornak háttérbe kell szorítania egyéni kifejezési kényszerét, saját ötleteit. Egyszerűen alkalmazkodni köteles az egykori mester eredeti elképzeléséhez. Ezt a párhuzamot talán a költő és az előadóművész kölcsönös viszonya szemlélteti a legtalálóbban. Hiszen a színész sem a saját szövegét szavalja, viszont kifejezően értelmezve a mű üzenetét, önmagát adja közben. Hasonlóképpen értelmezhető a restaurátor munkája, aki ugyan sohasem gondolkodhat már az eredeti alkotó agyával, nem ismerheti annak akkori lelkületét és alkotói fortélyait, de megfelelő szakértelemmel következtethet arra, hogy emberileg milyen habitusú teremtés volt az illető. És akkor, művészi tekintetben, számos mesterfogásának nyitját is megfejtheti.

Restaurálás közben milyen érdekkonfliktusokkal muszáj megküzdeni? Mert valaki így akarhatja, másvalaki meg amúgy...

Egy köztéri szobor vagy egy templom homlokzatának felújításába nem szól bele a tulajdonos. Viszont ahol csak társrestaurátorok vagyunk, ott már előfordulnak nézetütközések. Főként a nagyobb építészeti helyreállításoknál – ahol több a pénz s így az érdek is – történhet, hogy a megrendelő nem mindig fogadja el a mi kutatásaink megállapításait. Az efféle vitás kérdésekben szakmai zsűri segítségével lehet dűlőre jutni, a felelősség pedig nem pusztán a restaurátoré; feltéve, ha már előzőleg nem mondott le a szóban forgó munkáról, mert szakmailag a gyomra egyszerűen nem vette be a kívánt torzításokat...

Olyan munka a tiéd, mint a balesetmentés: észen kell lenni, de nagyon?!

Ez közkedvelt párhuzam, de korosodó fejjel mégis amondó vagyok, hogy az emberélet az, ami valóban pótolhatatlan. Viszont ha régi zsidó temetőkben ledől egy-egy sírkő, akkor az úgy marad. Ez a természet rendje, nem biztos hát, hogy mindig, mindent, mindenáron meg kell menteni.

Ha befejezel egy munkát, leválik rólad, nincs többé közöd hozzá?

A kötődés nem szűnik meg. Ha arra járok, megsimogatom a tekintetemmel. És utólag esetleg azon dohogok, hogy a szobor kézfejének kisujját még gondosabban is helyrepofozhattam volna...