Mesterkedések hanggal, képpel, betűvel

Az első, legnagyobb terem csupa különös géppel van benépesítve, itt kaptak helyet Rokkó montázsszerű intermediális objektjei. A látogatónak akár az az érzése is támadhatna, hogy egy szokatlan műhelybe, valóságos laboratóriumba, alkimista dolgozószobába került-tévedt. Az itt álló gépekben rendre furának tűnő alkatrészek illeszkednek egymáshoz, első látásra (és talán másodikra is) szokatlan átmenetek, áttételek alkotnak egy-egy egységet.

Varrógéptetemek, régi hanglemezek, megbütykölt zenedobozok, hangszórók, tölcséres gramofonhangtestek, montírozott állványok, trombiták ezek, különféle ravaszul konstruált pózban. A szerkezetek mind önálló életet élnek, s ugyan már pusztán kinézetük is különös képzettársításokat idézhet fel, igazi énjük csak a néző aktív együttműködésével mutatkozik meg, tehát mint ahogyan az első gramofonok, zenegépek elindításához is aktív emberi közbeavatkozás kellett, azaz meg kellett tekerni vagy fel kellett húzni őket, hogy egyáltalán működjenek, így ezek a művek is akkor mutatják meg legizgalmasabb oldalukat, ha megtekintésükön túl a néző maga hozza mozgásba a szerkezeteket, és lesz egy-egy (mindig más) folyamat részese, elindítója, és végül újra befogadója, élvezője is.

(Szerintem) nem lehet nem észrevenni, mennyi élet rejlik mindegyikükben, igazi szerves anyagokként, sőt szervrendszerekként hatnak. Egyrészt azért, mert a külön-külön (és együtt is) antikvitásként ható, ma már ritkaságszámba menő gramofon- és varrógéprészek indaszerű állványaikkal, tekerőikkel, finom ívű hajlataikkal, virágszirmokra emlékeztető tölcséreikkel önmagukban is organikusan hatnak.

Ezen túl viszont mindegyikük egy-egy dinamikus folyamat – szinte szimbólum erejű – reprezentánsa, hiszen mintha összetett folyamatokat indukálnának, kapcsolatok, átívelések keletkeznek az egyes elemek között, a látogató a mű, de még inkább a folyamat részese, ő adja meg a kezdő lökést, indítja be a sorozatot, amely aztán dominószerűen, különféle módozatokban, áttételekkel mozgásba hozza a varrógép fejét, amely akár egy rovar, mozog föl-le, szabályosan zakatolva, vagy éppen a művész közbeavatkozásának köszönhetően egy tengely körül forogva. Eredeti funkciók változnak meg, és alakítanak további folyamatokat, míg a végén – hol elektromos szerkezetet beindítva, hangszóróhoz kapcsolódva, hol pedig pusztán a rezgést továbbtranszformálva – megszólal, felcsendül a hang vagy a hangfoszlány (némelyiknél kép is, hang is), minden masinánál más és más, valóságos mutáns hangok és dallamok; itt-ott kivehető az eredeti melódia, valahol csak zümmögés vagy éppen egy-egy kísérteties búgás, süvöltés hallható, attól függően, hogy mit akar, hogyan gondolkodik és cselekszik maga a mű, vagy éppen a szemlélő, merthogy némelyikkel még tovább lehet játszadozni, és a forgatás sebességét is lehet szabályozni, ami nemcsak a hanghatást, hanem az egész alkotás mozgását, dinamikáját is befolyásolja.

Azt ilyenkor el szokás mondani, hogy az alkotások erősen ready-made jellegűek, noha korántsem csak sokkoló erejük miatt, vagy éppen mert ízléseket és kontextusokat mozgatnak meg (kis erőszakoskodással a tubusból ecsettel vászonra festett képet is nevezhetnénk ready-made-nek), persze az itt nyilvánvaló, hogy eredetileg egyáltalán nem egymásnak szánt (összeillő) komponensek egyesülnek a műben, különféle talált (gyűjtött, vett, összeszerkesztett) tárgyak találkozása ez. Az viszont szintén látszik, hogy Rokkó szerzeményeinél igenis nagyon fontos az alakító, a művész szerepe, hiszen különösen összetett (mechanikailag és jelentésvilágukban is), nagyon érzékeny szerkentyűkről van szó, létrejöttükhöz egy aktív teremtő kellett, aki a művön belül kapcsolatokat, összefüggéseket hoz létre, tehát egyrészt a szó szoros értelmében hegeszt és ragaszt, másrészt pedig nagyon finom gondolati asszociációk, szimbolikus kapcsolatrendszerek jönnek létre. (Jan Tinguely önműködő szobrai jutnak eszembe, de még inkább Peter Fischli és Daniel Weiss híres videója, ahol előre sorrendbe helyezett banális, hétköznapi tárgyak egymást láncszerűen indukáló kapcsolata, akció-reakció sorozata szélesül ki nagyon szenzibilis, elvont, körkörössé záródó, kozmikus folyamattá.) Itt is különféle és hasonló anyagok érintkeznek egymással, anyag alakul hanggá, rezgés mozgássá, a kattogás egyidejűleg hat mozgásként és hangként is, ciripel, zörög, forgat és teker, indukál, beindít és fékez, együttesen hat, vagy éppen külön-külön – és így, szerves egységbe rendeződve, önmaguk teljességében jön létre a nekünk érdekes mű. Nekem rögtön az emberi fül jutott eszembe. Ott is arról van szó, hogy az, amit végső soron hallásnak nevezünk, hányféle fokozatból, külön kis fázisból, dobhártyából, hallójáratból, csigából, kengyelből, üllőből, kalapácsból, szilárd testből és folyadékból, idegből és érből áll, illetve mindezek összehangolt, finom, együttes funkciójából, folyton változó viszonyából. Rokkó munkái ezért szerintem (tudatosan egymásra talált, és így, ezáltal már korántsem olyan szokatlanul-váratlanul ható) gép-szimbiózisok.

Vegyük sorra a legérdekesebb kiállított tárgyakat: az alapverzió talán a Sing-er névre keresztelt mű lehetne, itt egy természetes pózban, a hozzá tartozó asztalkán álló varrógép (gyönyörű, klasszikus példány) illeszkedik egy körkörösen forgó lemezhez, varrótű helyett persze egy lemezjátszó ügyesen amputált fejével, a hangot pedig a varrógép fejéhez illesztett gramofontölcsér szolgáltatja. Ennek mintegy továbbfejlesztett típusa a Sztereó varrógép, itt már kell egy pici elektromosság, hogy teljes legyen a folyamat, de lényegében ugyanaz az alapállás, csak itt egyszerre két tölcsér ad ki hangot.

De mint ahogy minden élő szervezet más életkörülményekhez alkalmazkodott, és (érzék)szervei is másféle fejlődési szinten és módon alakultak ki, Rokkó masinái is különféle utakon és más pozíciók által járják körbe, tapogatják végig az intermedialitás lehetőségeit.

ĺgy például a Violinograph című alkotás egy hegedű húrjait pengeti, miközben éppen a gramofonládára erősített hegedű – valóságos kisplasztika – az objektum statikus, szenvedő része, a Fanfár-„sztereó” pedig egy falra függőlegesen elhelyezett képtér, és akárcsak egy önkiszolgáló automatában, ebből mered ki a néző felé két trombita, a hozzájuk kapcsolódó szedőfejek kánonszerűen, egymással fáziskülönbségben alakítják ugyanannak az alul forgó lemeznek a rezgéseit különös, sikolyszerű hangsorokká.

A „legállatibb” objektnek számomra a Triphone tűnik, mindegyik közül ő kattogott a legjobban, a három varrógép-mutáns itt függőleges pozícióban működik (pumpáló motorok, lüktető szívek), és egyszerre három (szép, klasszikus, aranyozott, szinte csápszerűen hajlított) szedőfej is rezgésben van, ide-oda cikáznak, három lemez jön mozgásba, így szüli meg az ő saját, egyedien süvítő hangját, persze hogy sajátját, hiszen végső soron minden szerkezet (lemeztől függetlenül) másféle hanganyaggá transzformálta az alá tálalt matériát, a kézzel fogható lemezt, attól függően, hogy mit tud, hogyan gondolkodik ő (tehát milyen kapcsolatrendszer a mozgatója, éppen milyen „evolúciós szinten” van a gép).

Aztán az is eszembe jutott, hogy milyen érdekes, lehet, hogy a többi szerkezet hallja is szomszédját, hiszen ki tudja, talán nem csak kifelé rezegnek azok a szecessziós hangulatú burák, elméletileg külső hangforrásra is reagál(hat)nának, és akkor ugyanaz történik, csak vissza, tehát rá a lemezre, nem tudom, de az biztos, hogy a szerkezetek kommunikálnak, vagy legalábbis sokkal izgalmasabbak így együtt, egymás mellett és mögött, akárcsak egy titokzatos állatkertben, mindenképpen erősítik egymást, rezonálnak a másikra.

A legtermetesebb masinéria, a Kiss me baby (látható része) a falon függ, a működési mechanizmus a falba rejtve, így a belső összefüggések itt ismeretlenek maradnak, hiszen ezúttal a kép(tér)en a hangsúly, ott annyit látni, hogy egy barokkos, megkopott aranyozású képkeretben, bordó színű bársony mezőbe két szokatlan tárgy van foglalva, süppedve, alul, egy kis képernyőn a Csók (The Kiss), a világ első, mozgóképes filmen látható csókjának (1895) tizenvalahány másodperce ismétlődik nosztalgikus egyszerűséggel, nagymama és nagypapa egymás mellett, észrevehetően kockákból összeálló képsor, felette, szintén a bársonyból kimeredve, egy gramofontölcsér, belőle egy, a filmhez később felvett dallam csörgedezik, tehát van itt minden, kép (amely ismét csak képszeletekből áll) a képben, felette egy régimódi hangforrás, amely ugyancsak képként (is) viselkedik.

A kép a képben, a médiumok közti átjárhatóság gondolatköre a második helyiségben érezhetőbb. A Hommage a Francis Barraud című részlegben Rokkó egy vitrinekbe foglalt tárgyakkal teli emlékszobát rendezett be, amelyben végig a His Master’s Voice márka legendás logójával, a gramofontölcsért szemlélő kiskutya alakjával találkozunk.

A művész maga is szenvedélyes gyűjtője, szakértője az olyan tárgyaknak, amelyeken az intermedialitás szimbólumává nőtt kiskutya motívuma felbukkan. ĺgy aztán Rokkó azt is elmagyarázza, hogy a logóként való levédetése után mekkora sikersztori lett a Francis Barraud francia festő által megálmodott kutyás-gramofonos kép. A teremnek ez a része igazi kis néprajzi adalékanyag lehetne, olyan ez, akár a bolhapiac, vagy inkább egy vándormotívummá vált, saját életet élő kommersz kép fejlődés- (és fertőzés-) történetének aprólékos feltérképezése, nyomon követése, valóságos kis múzeum. Szinte a Spurensicherung mítoszfeltáró mozgalmával lehetne rokonítani, annyi eltéréssel, hogy Rokkó itt nem saját fantáziája szülte-alkotta tárgyakat, emlékeket rekonstruál, hanem egy – számára igencsak érdekes és objektjeivel könnyen párosítható (gramofon, hang-kép, kutya mint befogadó stb.) – valós világot tár a látogatók elé.

A Barraud-féle eredeti festmény reprodukciója mellett így aztán kutyás (-gramofonos) naptár, kendő, nyakkendő, karóra, mindenféle méretű dobozka, eredeti lemez, katalógus, képeslap, többfajta tányér, pecsétnyomó, de még verkliszerű, lyukkártyás mini zenegép, sőt só- és borstartókészlet is látható. Kétoldalt az egész pszeudofeltárást stílusosan kiskutyás-gramofonos mintázatú függöny szegélyezi. A tárgyi anyag tehát remek példája annak, hogyan és mennyiféle alakban, változatban él tovább, alakul egy imágó, egy külön karriert élő, (Barraud-tól mint alkotótól) elidegenített tárgy, mindez ráadásul nem is mai (rohanó, piacorientált stb., stb.) jelenség, hanem a századelő szellemi terméke. Él viszont még ma is, szemléletesen bizonyítja ezt H. Nagy Péter színes képkockákkal illusztrált tablója (szintén a teremben), amelyen bemutatja, hogyan fedezte fel ugyanezt a motívumot Barry Sonnenfeld Vadiúj vadnyugat című steampunk filmjében.

A „múzeummal” szemben, azzal mintegy párbeszédet folytatva áll Rokkó legnagyobb szabású csodadoboza. A Hommage a Thomas Alva Edison című alkotás egyik feléről régi fekete-fehér mozgókép vetítődik a falra, melyen a nézővel szemben álló erőművész szoborszerű pózokban feszít, s míg az egyik oldalon a hústömeg néma, folyton ismétlődő nyújtózkodása pereg, a másik oldalon a századelőt idéző bájos dallam hallható, mégpedig egy, külön a művész tervei alapján megépített, hatalmas tölcsérből.

A „gépanyagot” szitanyomatok egészítik ki, amelyekben szintén Rokkó gépei vagy azok kiragadott, kiszínezett részletei köszönnek vissza, ismét csak más alakzatokban, ezúttal a papírlap felülete adta képgrafikai lehetőséget is kihasználva.

A kiállítás másik része a His master’s letters nevet kapta, az anyag csak lazán – címében – kapcsolódik az előbbiekhez, maga a master szó pedig itt Mózesre mint a tízparancsolat kézbesítőjére utal. Ezekben a domborműszerű asszamblázsokban ismét megmutatkozik Rokkó érdeklődése a betűk mint képalkotó elemek iránt, egyfajta 3D képversek (?), amelyek a tízparancsolat törvényeit dolgozzák és tárják fel új megközelítésből, mindegyiket egy-egy táblán, egymás mellé helyezve láthatjuk, mellettük, egyfajta összegzésként, diptichonszerűen egymásba illesztve a két mózesi törvénytábla. Mindegyiken fából faragott, a kép síkjából kiemelkedő, különféle alakú és nagyságú betűk (szövegként értelmetlenek), amelyek leheletfinom formában, egymáshoz való viszonyukban, alakjuk, elhelyezkedésük és tudatos elnevezésük (vagy éppen nevük hiánya) által közelítenek a témához, a rendszerbe foglalt értékhez.

A kiállított anyag sokfélesége (de legalább kétfélesége) is azt mutatja, hogy Rokkó szívesen – és nagyon ügyesen – mozog, egyensúlyozgat amúgy sokszor egymástól élesen elhatárolt(nak tartott) műfajok közt, amellett, hogy több kötete jelent meg már (kép)verseivel, költeményeivel, nem egy emlékezetes performenszének köszönhetően nemzetközileg is jegyzik, a Fluxus körének számos tagjával kapcsolatban áll, ragaszt, hegeszt, szerel és szerkeszt, sőt egy ideje fényképez is, mindig éppen azon dolgozik, ami érdekli (Ha majd arra lesz kedvem, ki tudja, lehet, hogy balettozni fogok – mondja nekem) és amit éppen fontosnak, tehát izgalmasnak tart. Akárcsak egy alkimista, aki az arany kiművelésének érdekében a legveszélyesebb kísérletre is képes, minden mechanizmust megmozgat és megszerel, nem sajnál se pénzt, se fáradságot a ritka hozzávalók megszerzéséhez és kinyeréséhez, folyamatokban gondolkodik, és ha a végén nem sikerül is aranyat kapnia, azért ezek közben felfedez egypár nagy dolgot. Gyógyszert, orvosságot, új elemet, anyagot.

Tessék hát meglátogatni a gépeket, mozgásba hozni a teremben lakó szerzeményeket (megsimogatni nem tudom, lehet-e, szabad-e őket), mindenképpen izgalmas a velük való találkozás, s ha előbb nem, hát a tárlat zárónapján, szeptember 8-án, szombaton a 13 órakor kezdődő akcióra mindenképpen érdemes Újvárba látogatni, Rokkó aznapra tervez még egy-két meglepetést.