Mesét mondasz, valóságost

Az utóbbi másfél évtizedben a magyar könyvpiac drámai átrendeződésének lehettünk szemtanúi. Ez fokozottan érvényes az angolszászok által non fictionnak becézett tényirodalomra, amely a legkönnyebben adaptálható a hazai viszonyokra. Különösen amiatt, mivel a mindent a szemnek elv alapján a színes alányomás gazdag illusztrációinak alapanyagát csak át kell venni az eredeti kiadótól, a különben is takarékos magyarázó szöveget pedig egy gyakorlott fordító napok alatt képes átültetni édes anyanyelvünkre. Miközben elárasztják a könyvesboltokat a képekkel gazdagon illusztrált, magukat kellető, exkluzív és ennek megfelelő árú külföldi ismeretterjesztő munkák, amelyek nem egy esetben alig nyújtanak igazán használható új ismereteket, könyvkiadóink sziszifuszi igyekezettel próbálják a víz felszínén tartani a hazai ismeretterjesztő műfajt. Szemfülességüket dicséri, hogy nem eredménytelenül. Ehhez viszont az olvasóval való „társadalmi szerződésre” van szükség, amelynek lényege, hogy amit elveszt a látvány révén, az megnyerje a tudás vámján. E kissé nyakatekert jellemzés magyarán azt jelenti, hogy kisebbségi körülmények között egyszerűen lehetetlen versenyre kelni a nagy nyugati kiadók által nyújtott pazar képanyaggal, viszont az elmélyült, elemző gondolatok igazi szellemi kalandot nyújthatnak a műfaj szerelmeseinek. Annál is inkább szükség van az olvasó ez irányú megértésére, mivel a hazai vonatkozású ismeretterjesztés aligha várható el az idegen nyelvű szerzőktől. Mint annyi mást, a történelmi ismeretterjesztést is a kényszer szülte tájainkon: évtizedekig szinte bűnnek számított őseink cselekedeteinek iskolai tárgyalása. Az Árpád-házhoz egyébként több szállal kapcsolódó cseh királyokat szinte személyes ismerősként illett ismerni diákjainknak, miközben a magyar történelem sorsfordító alakjairól alig tudtak valamit.

A rendszerváltozás ebben a tekintetben gyökeresen új helyzetet teremtett: lehetővé vált a több évtizedes lemaradás pótlása. Ezzel szemben hatott a korábbi könyvpiac látványos összeomlása, ami alig nyújtott lehetőséget arra, hogy egy nagyobb lélegzetű munka napvilágot lásson, így az egyetlen járható útként cikksorozat megjelentetése kínálkozott. Az iskolások lapja, a Tábortűz szerkesztőbizottsága igyekezett a sokéves lemaradás pótlására. ĺgy született meg a Királyok, fejedelmek, kormányzók és a Híres családok és neves személyek című százrészes cikksorozat, amelynek elsöprő sikerére jellemző, hogy az alapiskola felső tagozatos diákjai tömegesen ollózták ki a lapból és ragasztották füzeteikbe, mintegy megelőlegezvén a későbbi kötetet. Azt a kötetet, amely a közelmúltban a Lilium Aurum gondozásában látott napvilágot.

Minden ismeretterjesztő munka egyedi és a maga módján izgalmas. Annál is inkább, mivel a közvélekedéssel ellentétben ez a műfaj ugyanúgy szubjektív, mint a szépirodalom: a témaválasztás, a feldolgozás módja, a súlypontok elhelyezése mind a szerző szándékát, gondolatvilágát, világlátását tükrözi. Annál érdekesebb, ha egy természettudományos műveltségű szerző, gyakorló tanár foglalkozik történelmünk kulcsfiguráival.

Mondhatnók, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. De ki a suszter, és milyen a kaptafa? Számomra már iskolás koromban gyanús és elégé visszataszító volt, hogy történelemtanítás címén az uralkodók rémtetteit ismertették: ki mikor kit ölt meg, gyilkoltatott le, melyik csatában mennyien véreztek el a vágóhídra tereltek közül. Mindezen borzalmakat ráadásul a dicsőség sztanioljába csomagolták. Időnként ugyan felvillant az is, hogy itt-ott született némi műalkotás, sőt valami műszaki találmány is, de ezek teljesen a perifériára szorultak. A történelmi szempontról nem is beszélve: ifjúkoromban a tömegek határozták meg, alakították, formálták az emberiség életét. Az iskolai szadizmus netovábbjaként élte meg az eseményekben logikát kereső ember, hogy ezernyi adat, dátum memorizálása volt a jó érdemjegy feltétele. Pedig az ok-okozat viszony figyelmen kívül hagyása nem épp ildomos még e szubjektív tudományág keretén belül sem. A kilencvenes évek elején a történelemtudomány művelőinek nagy része — a laikusok által olykor nem kis szarkazmussal említett „ezután minden másként volt” elv keretén belül — a tengernyi tévedés, ideológiai jellegű ráhatás torzszüleményeinek kiirtását tűzte ki célul. Ami legfőképp a történelemkönyvek átírását jelentette. A nézőpont változását alig követte szemléletbeli változás: a korábbi hősök és árulók csupán szerepet cseréltek. Annál felemelőbb, üdítőbb volt — a siker alapján a diákok is így gondolták — Csicsay Alajos fent említett két sorozata kitekintést nyújtott eleink életének egyéb fontos mozzanataira is: a sajtó, a tudomány, a technika történetére, a kultúra egyes ágainak fejlődésére is. Az olvasói visszajelzés eleve megelőlegezte, hogy előbb-utóbb kötetben is napvilágot lássanak e kis történelmi novellák. Nem véletlen e műfaji meghatározás: Csicsay Alajos pontosan tudja, hogyan keltse fel olvasója érdeklődését egy hatásos indítással, miként tartsa fenn figyelmét, és gondja van a csattanóra is az írás végén.

Ahogy az tájainkon szokásos, egy sikeres cikksorozat csak alapja a későbbi könyvnek: az újság szűkre szabott terjedelme nem teszi lehetővé az elmefuttatást, ráadásul sok kulcsfiguráról sokszor nincs lehetőség megemlékezni, tekintve, hogy egy-két év múltán — különösen iskolai korú fiatalok esetében — szinte teljesen kicserélődik az olvasóközönség. Ezért a szerző számára egyszerre lehetőség és kihívás, hogy az eredeti anyagot átformálja, kibővítse. Megállapítható, hogy a szerző sikeresen vette a kötetté formálás akadályait.

Tökéletes könyv nem létezik, sajtóhibák és elírások mindig voltak és lesznek is. E tekintetben ez a mű sem lóg ki a sorból. Ennél sokkal fontosabb, hogy Csicsay Alajos válogatása, írásainak hangvétele és stílusa olyan értékrendet tükröz, amely üdítőleg hat: nem jellemzi őt az egysíkú történelemszemlélet, amely szerint a hatalmi harc, háborúk, torzsalkodások és a tengernyi szörnyűség a történelem meghatározó elemei. Számomra annál is üdítőbb élmény volt sorait olvasni, mivel már régóta meggyőződésem, hogy egy idegen civilizáció azzal tudná legjobban az övéinek érzékeltetni, hogy e sárgolyó lakói mekkora alávalóságokra képesek, ha történelemkönyveinket lefordítaná a saját nyelvükre. Elég csak arra gondolni, hogy milyen barbár módon pusztította el egy magát civilizáltnak mondó világ a maja, az azték vagy az inka kultúra egyedi, pótolhatatlan kincseit, e szörnyűségeket a haladás mérföldköveiként beállítva.

Természetesen Csicsay Alajos sem kerülheti meg a gazemberségeket, erre utal a könyv címe is: Híres és hírhedt személyek a magyar történelemben. Mert mi sem vagyunk kivételek: voltak szép számmal szörnyetegek is eleink között. De voltak felemelő egyéniségek, akik nemcsak hogy megérdemlik az utókor tiszteletét, hanem egyben példaképül is szolgálhatnak számunkra és maradékaink számára is. Távolról sem csak politikusok, fejedelmek és uralkodók, de nyomdászok, írók, hitszónokok, tudósok, várvédő kapitányok, zenészek, művészek és a műszaki haladás úttörői kaptak helyet e kötetben. A munka legfőbb érdeme e nagyon széles palettán való mozgás. Ez természetesen hiányérzetet is kelt: szükségszerűen nem adhat teljes képet írásainak témájáról. Ez akár elmarasztalásnak is vehető. Viszont tudomásul kell venni, egyetlen ismeretterjesztő mű sem vállalkozhat a teljességre. Csupán a célba vett olvasóközönség kíváncsiságát elégítheti ki. Esetünkben elsősorban a tizenéves tanulóifjúság érdeklődésére számíthat a leginkább, bár minden korosztály számára érdekes olvasmányt nyújt. Annál is inkább, mivel a legutóbbi fél évszázadban soha nem kaphattunk átfogó képet eleink legjelentősebb tetteiről. Terjedelmi okok, a szerző érdeklődési köre, ismeretanyaga minden esetben meghatározza munkájának határait. Ez természetes. Az lenne a baj, ha egy ilyen jellegű munka nem serkentene továbbgondolkodásra, további hasonló jellegű, esetleg elmélyültebb alkotások tanulmányozására. Csicsay Alajos vállalt feladatának egyértelműen sikeresen tett eleget: felkelti olvasója érdeklődését a téma iránt, egy sor információt közöl vele, miközben szinte ösztönzi arra, hogy nézzen utána a leírtaknak, más forrásokból bővítse ismeretanyagát. Munkáját akár szép, kerek, igaz meséknek is jellemezhetném. Ez esetben viszont csak annyit ajánlhatok mindenkinek — akár hiszi, akár nem —, járjon utána. Megéri.

Ozogány Ernő