Megszűnnek filléres gondjaink

Mi a fenének jöttem ide, zúgolódok magamban, miközben a szupermarket polcán az ízléstelen papírbetlehem tovább rontja amúgy sem rózsás hangulatomat. A múltkor

a vásárban kerámiából láttam, sokkal szebbet. Amaz túl drága volt, ez túl giccses. A kompromisszum: nem veszek betlehemet, s miközben ezt eldöntöm, arra gondolok, a behemót kosarakkal tülekedők közül vajon hányan gondolnak arra, hogy az igazi Betlehemet, a várost – már majdnem egybeépült Jeruzsálemmel – megint szétlőhetik. Nemrég az izraeliek ismét behatoltak e palesztin területre, bekvártélyozták magukat a legszebb szállodába, a palesztinok pedig rájuk gyújtották, leégett sok környező ház is. Szóval, abban a Betlehemben az idén sem lesz karácsony, igaz, már tavaly sem volt, már akkor is ott dühöngött az őrület. Engem meg a gördülő bevásárlókosár kerget az őrületbe, akkora mint egy fél lovasszekér, mindig a legrosszabb pillanatban önállósítja magát. Mások úgy cikáznak vele a polcok között, mintha jogsijuk lenne hozzá, én meg automatikusan mormolom a bocsánatkéréseket, miközben továbbormótlankodom vele. Valójában magamra vagyok mérges, szüntelen elbámészkodom, pedig azért engedtem a rábeszélésnek, mert reméltem, hogy itt, az ácsorgások közben majd lesz időm átgondolni a témát. Külpolitikai karácsonyi tárcát kell írnom, a feladat egyszerű: szellemes indítás, megható közép, csattanó poén a végére – otthon már csak gépbeverem, és kész. De fia poén sem jut eszembe, hiába zongorázom végig gondolatban az egész afganisztáni háborút, a New York-i ikertoronytól bin Ladenen át Kandahárig, csupa klisé lesz, ha leírom, hogy itt meg ünnepi asztal, csillagszóró, megbékélés. Némi iróniával arra gondolok, aki önszántából vállalkozott arra, hogy háromszor is körbefurikázza ezt

a munkacsarnokszerű szörnyűséget karácsonyi bevásárlás címén, az maga adta fel minden illúzióját, és meg sem érdemli a békés, boldog karácsonyt. Valahol középtájt, a tengeri herkentyűk birodalmában rájövök, hogy megint elvesztettek engem, hiába ágaskodom, az ismerős piros kabát úgy felszívódott az árukínálatban, mint szürke szamár a ködben. Megint egy rossz pont –

a javamra. Mert közben nézegethetem a mélytengeri csodákat, bár akkor se tálalnám fel őket az ünnepi asztalon, ha a pénzt, amibe kerülnek, nekem adnák, de ahogy a kígyózó sort nézem, azért fogy belőlük rendesen. Igaz, a lazac, messziről felismerem a kanadai természetfilmekből, gusztusos, együtt leszünk a gyerekekkel, s ha mindenkire szép nagy szeleteket számítok, akkor hány darab is kellene? Már ez is jó a karácsonyban, a kiszámíthatóság, az, hogy lehet pontosan tervezni. A karácsony az a nap, amit nem szoktak lemondani. Szabadságszerető, lezser fiúk, egyre ritkábban jönnek, de karácsonykor menetrendszerűen megérkeznek. Nő a pocakod, mondják, én meg megkérdem, mikor nősülnek már meg, közben szorgalmasan nyitogatom a vörösbort, ők megkérdezik, akarok-e unokát, én meg huszadszor is elsütöm a viccet: ha nekem unoka kell, majd csinálok magamnak, ők meglapogatják a hátamat, öreg, te nem javulsz, vigyorgunk, enyém a dicsőség, semmit sem változtam, épp úgy csípem a humort, mint azelőtt.

Végre az italospolcok közé jutottam, valamivel otthonosabban mozgok, tudok tájékozódni is, az előbb, a női fehérneműk közé keveredtem, s a rusnya szekérnek is pont akkor kezdett el nyikorogni valamelyik kereke, szinte lesírt rólam, hogy nem odavaló vagyok, gondolhatták, hogy ez a pacák biztos nem azért jött ide, mert vásárolni akar. De a jó vörösbor, az szent dolog, van vagy harmincféle, abból húsznak az ára szentségtelen. Itt még egy poén is eszembe jut, valahová be kell majd építenem: vége a szegényes karácsonyoknak, ezentúl nem lesznek filléres gondjaink – a jegybank ugyanis meg akarja szüntetni a filléres pénzérméket. Sokba kerül az előállításuk, a kezelésük, a könyvelés is egyszerűbbé válik. Milliókat lehet megtakarítani, ha kivonják őket a forgalomból, de arra már nem emlékszem, pontosan hány milliót mondott a bank szakértője. Bár a fene megeszi, mert ez sem külpolitikai poén, csak amolyan poénka, amilyen egy üveg Jim Beamről eszébe juthat az embernek. Szívesen elfogadnám ajándékba, igaz, én ilyet nem veszek a kölkeimnek, senki se mondhassa, hogy az apjuk szoktatja őket alkoholizálásra. Mást kell kitalálnom, ha valamit venni akarok nekik, márpedig akarok. Nehéz eset mind a kettő, csupa szőrmók – arcszesz, borotvapenge számításba sem jöhet náluk, nem úgy mint nálam. Csak vigyorognak, hogy én akkor is borotválkozom, ha nem megyek sehova, légy már kicsit lezserebb, biztatnak, amikor kiselőadást tartok arról, hogy a génjeimbe van kódolva: a karácsonyi vacsorához nyakkendő dukál. Otthon úgy tanultam, azért van az embernek a hétköznapi mellett ünneplőruhája, hogy ünnepkor felvehesse. Az ünnep hétköznapi ruhában nem volt ünnep, hanem szentségtörés, amelynél nagyobb talán csak az lett volna, ha az ember hétköznap ünneplőben parádézik. Mondom, a frissen borotvált arc, a vasalt ing tartást ad, nem ereszti el magát az ember, szerintük viszont néhány fekvőtámasztól lenne jobb a tartásom, kinyúlt trikóban is. Ennél a pontnál általában figyelemelterelő pohártöltögetés kezdődik. S most nekem is valahol itt kellene kiagyalnom a befejezést, gondolatban végigfutom a világatlaszt, hol mindenütt háborúznak, éheznek, nyomorognak szenteste is, de megint csak Betlehem jut eszembe. Betlehem, eszenciája a világ kórképének, a további részletek fölöslegesek, nehezen emészthetők a nagyérdemű számára. Úgy van ez, mint a beteg emberrel. Ha valakire azt mondják, daganata van és meg kell műteni, rögtön tudja mindenki, mi a lényeg. De hogy hány daganata van, az igazából csak a sebész számára érdekes. És ez így van jól.