Megszabadulni az ideológiai kényszerzubbonytól

Ma olyan világban élünk, amely kénytelen újragondolni saját gazdasági, szociális paramétereit, a nagy ellátórendszerek problematikáját, a migrációból eredő kihívásokat. A hagyományos politikai gondolkodásmód válságban van. Mintha a tradicionális „baloldal” és „jobboldal” fogalmak kiürülnének, mindkét oldalra jellemző a koncepciótlanság. A rendszerváltás pillanatában a civilizációs gondolkodásmód került előtérbe. A globalizációs jelenségek és a megszokott értékrend válsága következtében a világ egy régi-új, vallási identitásformát próbál megtalálni. Még a hetvenes-nyolcvanas években a vallások lassú elhalását, visszaszorulását, eljelentéktelenedését írták le a társadalomtudósok, mára megváltozott a kép. Minden civilizáció mélyén a vallási attitűd, a vallási mentalitás dominál, s a vonatkozó civilizáció arculatát a mélyben húzódó, s az egész mentalitásra kiható vallási tényezők határozzák meg. Huntingtonnal élve, a kétpólusú világrend megszűntével ma a világ civilizatorikus törésvonalak mentén szerveződik. Másfelől a vallás több irányból is erőteljes válaszokat kínál a világ problémáival való szembenézésre. Szemben a korábbi évtizedek és évszázadok gyakorlatával, amikor különböző vallások feszültek egymásnak, ma a konfliktus a vallási és a szekuláris világ között feszül. A vallás a korábbi időszakokban kijelölte, ki a jó és mi a jó, illetve ki a rossz és mi a rossz a világban. A jó és a rossz vívta örök háborúját, melyben a rossz legyőzetik, a jó fennmarad. Mindez politikailag súlyos veszélyeket rejt magában. Plurális világban élünk, ahol a modern polgári demokráciák mindenki számára megadják a lelkiismereti és vallási szabadságuk megélésének lehetőségét és az azonos jogokat nemtől, vallástól, világnézettől, származástól függetlenül. Nemcsak saját vallásos hitedet tudod szabadon megélni, hanem ateista vagy agnosztikus világnézeted megélésére is jog és lehetőség van. A vallási attitűddel nem terhelt politika közvetlen kihívásokra keresi a maga válaszát, vitatkozva más politikai attitű?dökkel, elképzelésekkel. Ám amikor a politika szakrális alapokra helyeződik, két hatalmas veszély jelenik meg. Egyrészt a politikai ellenfél ellenséggé válik, hiszen nem a szociális vagy gazdasági problémákra kínál az enyémtől eltérő, alternatív megoldást, akivel szakmai-politikai vitát kell lefolytatnom, hanem ő a rossz, a gonosz, az ördög reinkarnációja, akit nem politikailag, a demokrácia kínálta keretek között kell legyőzni, mondjuk a demokratikus választások során, hanem el kell tiporni. Másrészt a modern polgári demokráciákban az állam és az egyház elválasztásából eredően mindenkinek az alkotmány és a törvények keretén belül alapvető emberi joga saját lelkiismereti szabadságának megélése. A törvényhozó nem ideológiai alapon alkotja meg a törvényeket, hanem megpróbálja megtalálni azt a közös általánost, amely egy polgári demokráciában mindenkire igaz, a kék szeműre és a barna szeműre, a soványra és a kövérre, az ilyen vallásúra és az olyan vallásúra, a hívőre és a nem hívőre. Ezzel szemben valamennyi vallás mélyén az az elképzelés húzódik, hogy az én hitem az egyetlen és igaz hit. Ezzel önmagában nincs baj, a hívő nyugodtan megélheti saját hitét mint az egyetlen és igaz hitet. De amint ez a gondolat politikai akcentust kap, megjelenik az a szándék és törekvés, hogy az én vallási elképzelésemet, hitvilágom értékrendjét transzponálva a politika szférájába, valamilyen módon, például a törvényalkotás keretei között normatívává tegyem. És ez már életveszélyes.

Mondana erre példát?

A katolikus egyháznak például joga van azt gondolni a művi terhesség-megszakításról, amit gondol. Joga és lehetősége van ennek hangot adni, elmondani saját híveinek. A hívőnek is joga és lehetősége van meggondolni, elfogadni saját egyháza tanítását, illetve más utat választani. Egyhez nincs joga az egyháznak: általános normatívává tenni a saját hitelveiből következő álláspontját. Az emberek ugyanis különbözőek. Demokratikus, plurális társadalomban élünk, hiszen ezt akartuk. Hitünkben is, világnézetünkben is, politikai felfogásunkban is, mindenben különbözünk egymástól. Akkor pedig nem emelhetem törvényerőre vallási értékrendemet. Mindenki maga döntse el, mit gondol az abortuszról, elutasítja vagy elfogadja, de az egész közösség számára kötelező, törvényerőre emelt normatívaként nem jelenhet meg a társadalomban egyetlen egyház, vallás vagy ideológia értékrendje.

Mennyire jellemző a mai társadalomra, hogy az egyház megpróbál hatni a politikára?

Ma az egész világon erősödik ez a tendencia, az amerikai elnökválasztást is komolyan befolyásolja. Arról az USA-ról beszélünk, ahol a történelem folyamán soha nem jöhetett létre összefonódás állam és egyház között, hiszen az amerikai alkotmány ezt már első kiegészítő cikkelyében kizárta. Ma viszont különböző neo-protestáns vagy fundamentalista egyházak, illetve a déli államokban a spanyol ajkú lakosság számának növekedése által befolyásossá vált katolikus egyház szellemisége meghatározza egy-egy elnökválasztás kimenetelét, miként történt Bush mindkét megválasztásakor. Vagy, hogy közelebbi példát mondjak, Franciaországot hetek óta lázban tartja egy vita, amelyet Nicolas Sarkozy két beszéde robbantott ki. Európa legszekulárisabb, leglaicizálódottabb államában az 1905-ös törvény szigorúan elválasztotta egymástól az államot és az egyházat. Ennek mintha csendes visszavételére tenne kísérletet Sarkozy. Márpedig a francia politikai élet szereplője, különösképpen a köztársasági elnök nem foglalhat állást vallási kérdésekben. Magánemberként lehet hívő, járhat templomba, de a köz embereként, azaz minden francia elnökeként nem mondhat olyat, hogy „minden ember szívében ott van Isten”. Egy ateista vagy egy buddhista francia polgár ezt nem így gondolja. Azt se mondhatta volna, hogy remény nélkül Franciaországnak nincs jövője, és az igazi remény vallásos remény. Ezzel megsértette azokat a tisztességes állampolgárokat, akik nem hívők ugyan, de reményük világi remény, amelynek ugyanolyan relevanciája van. Harmadik példa Spanyolország, ahol napjainkban kiélezett küzdelem folyik a Zapatero-kormány és a katolikus egyház között. Olaszországban a Prodi-kormány egyik első intézkedéseként azt fogalmazta meg, átgondolják a házassági törvényt, hogy lehetőséget adhassanak az azonos neműek legitim együttélésére annak minden jogi következményével (öröklés, özvegyi jogok stb.), diszkrimináció nélkül, hasonlóan a heteroszexuális házaspárokhoz. Ezért súlyosan támadta őket a jobboldal és a Vatikán, sőt sokak szerint részben ez okozta a Prodi-kormány bukását. Ezek a tendenciák nagyon erősek. Szerintem ma a szekuláris polgári demokrácia alapértékeinek csendes felülbírálása folyik.

Lát különbséget e tekintetben Kelet- és Nyugat-Európa országai között, főleg a rendszerváltás előtti negyven év fényében?

A rendszerváltó országokban külön probléma, hogy a diktatúra évtizedeiben a vallás szabad gyakorlását visszaszorították. Ennek mértéke országonként és évtizedenként változott. A rendszerváltás az emberek egy része számára saját lelkiismeretük mértékében szabadon választott hitük megtalálását is jelentette, és ez így van rendjén. Ezért míg a nyugati világban a templomok kiürülése jellemző, illetve az egyre komolyabb méreteket öltő pap- és lelkészhiány, addig a rendszerváltó országok – néhány évtizeddel, évszázaddal megkésve – felfedezték saját nemzeti létüket és önállóságukat, s az emberek rátaláltak a korábban tiltott gyümölcsre, az egyre szélesedő vallási kínálatra. A hagyományos nagy?egyházak mellett új kisegyházak jelentek meg, szélesítve a lelkek piacának kínálatát. Aligha véletlen a Vatikán szándéka, hogy épp ezeket az országokat – főként Lengyelországra gondolok – találják meg az új evangelizációs törekvésük terepeként. George Weigel amerikai filozófus, aki II. János Pál pápa közvetlen környezetéhez tartozott, azt írja egy helyütt: a politikusoknak az a szándéka, hogy egész Európából Brüsszelt csináljanak, nekünk – a Vatikánnak – az, hogy egész Európából Lengyelországot csináljunk. A vallási attitűd politikai felerősítése a cél, és Európa újraevangelizációjának bázisát épp a volt szocialista országok jelentik.

A Vatikán tehát úgy érzi, teret veszített, és ezt a teret szeretné visszanyerni?

Pontosan. Ha nagyon sarkosan fogalmazok, azt kell mondanom, az egyház a 19. századon végighúzódó kultúrharc után mintha most megint igyekezne visszaszerezni azokat a hatalmi, politikai és gazdasági pozíciókat, amelyeket a francia forradalom után elveszített.

Magyarországon jól látszódnak azok a folyamatok, amelyekről beszéltünk, nevezetesen, hogy az egyik politikai oldal kihasználja az egyház nézeteit, azonosságot vállal az egyházzal, sőt olyan demonstratív kilengések is előfordulnak, hogy a templomra kitűzik az Árpád-sávos zászlót.

Nálunk ma hihetetlenül zagyva a helyzet. Egyfelől a rendszerváltás után ezen a területen sem néztünk szembe tisztességesen a múlttal, mint ahogy az állambiztonsággal kapcsolatban is csak maszatol és hallgat a mindenkori politikai elit. Senki nem vonja kétségbe, hogy a diktatúra idején számtalan súlyos sérelem érte az egyházakat, megfosztották őket tulajdonaiktól satöbbi. Ám az elmúlt rendszerben nemcsak az egyházakat, hanem mindenkit megfosztottak valamitől. A jogaitól, a lehetőségeitől, a külföldi utazástól, munkavállalástól, a nyugati ösztöndíjaktól és tanulási lehetőségektől, a szólásszabadságtól és így tovább. Ahelyett, hogy a közteherviselés értelmében az egyházak ezt tudomásul vették volna, elsőként álltak be a sorba, visszakövetelve vagyonukat, ingatlanjaikat – amelyeket egyébként ők sem a Sínai-hegy tövében kaptak, hanem évszázadok során, a hatalomba beékelődve, mintegy a feudális hatalom pozíciójából szereztek meg vagy harácsoltak össze, s itt elsősorban a katolikus egyházra gondolok. Az első pillanattól érződött, hogy a jobbololdal az egyházakat, a vallási attitűdöt saját politikai PR-jának rendelte alá. Ahelyett, hogy elvszerű, egy köztársasági berendezkedés eszmeiségéhez méltó egyházpolitikát folytattak volna, különböző módon premizálták az egyházakat állami közpénzekből. Akik nekik tetsző módon viselkedtek, kaptak pénzt, akik kevésbé hajtották meg a fejüket előttük, azoktól elvontak, illetve diszkriminálták a kisebb egyházakat, kriminalizálták őket, destruktív szektáknak nevezve őket, és előnyben részesítették a „történelmieknek” becézett felekezeteket, ezzel súlyosan megsértve a felekezeti jogegyenlőség alaptételét. Az egyházak politikai-hatalmi ambícióihoz, hatalmi legitimációjához az 1998–2002-es időszakban a jobboldal maga járult hozzá, a hatalomból való részesedés lehetővé tételével. Ezt a preferenciát a legkülönbözőbb módokon igyekeztek egyértelmű?vé tenni, felelős politikusok templomlátogatási és -avatási kedvének vagy politikusgyermekek megkeresztelésének nyílt propagandisztikus megjelenítésével éppen úgy, mint a közszolgálati szférában történt titkos háttér-megállapodásokkal, avagy a kistelepüléseken élő lelkészek fizetésének felturbózásával közpénzekből.

Hogyan alakult a politikai baloldal és az egyház viszonya a rendszerváltás után?

A baloldalon sem volt jobb a helyzet. Ők saját, történelmileg rossz lelkiismeretüket próbálták valahogy rendbe rakni. A Horn-kormány kínosan próbált kompenzálni, és elfogadhatatlan engedményekkel kedveskedett az úgynevezett „történelmi” egyházaknak, különösen a római katolikusoknak. Tette ezt attól a hamis illúziótól vezérelve, hogy nagyvonalúságáért cserébe megszerezheti az egyház vezetőinek jóindulatát, megértését és lojális politikai partnerségét, amely a megfelelő pillanatban akár tényleges szavazatokban számszerűen is megnyilvánulhat. Ennek volt „köszönhető” az 1997-ben aláírt, röviden vatikáni megállapodásnak becézett egyezmény, amely alkotmányossági szempontból számos mérvadó alkotmányjogász szerint is több súlyos kérdést vet fel, s amely hosszú időre kijelölte és szentesítette az állam és az egyházak viszonyát. A szocialista-liberális koalíció által menedzselt megállapodás nemcsak az egyházi vezetők jóindulatát nem volt képes kiváltani – lásd az 1998-as választáson a jobboldal mellett nyíltan kampányoló egyházakat –, hanem annak hibái és elvtelenségei is egyre érzékelhetőbbekké váltak.

Milyen hibákra gondol?

Magyarországon sajnos beteljesedett az a politikai giccs, ami Nyugat-Európában ismeretlen. Politikai giccsen azt értem, hogy nálunk azt mondják, a tisztességes, becsületes, igaz magyar ember vallásos, a baloldali, liberális ember pedig egyházgyűlölő. Ilyen nincs. Sokféle egyház tevékenykedik ma Magyarországon, a hívek politikailag és világnézetileg rendkívül tarka összképéről árulkodó közösségeivel, amelyekben nagy létszámban vannak jelen a hitükhöz és vallási meggyőződésükhöz hű, ám egyházukhoz olykor éles kritikai attitűddel viszonyuló baloldali vagy liberális keresztények. A nagy egyházak a jobboldali politika szolgálatába szegődtek, elvtelenül visszaélve saját híveikkel és a vallási attitűddel. Kérdem én, mit tegyen a baloldali vagy liberális hívő? Szégyellnie kell magát a saját egyháza előtt? Szóval hihetetlenül kaotikus a helyzet, és ma már az egyházak afféle szakszervezetekként a különböző szociális és egyéb programok megvitatásába, a gázárak ügyébe szólnak bele, az egészségügyi reform kérdésében foglalnak állást, mintha értenének ilyesmikhez, s elhivatott gazdasági és szociálpolitikai szakértők lennének. Nem érthetnek hozzá, hogyan is érthetnének, hiszen nem ez az egyház dolga. Mégis a saját súlyukkal és kvázi-tekintélyükkel próbálják erőteljesen meghatározni a politikai és szociális viták kimenetelét. Politikai törekvéseiket sajátos vallási terminológiába, metaforákba burkolják, és nyíltan kampányolnak az egyik oldal mellett.

Ön szerint fokozódik ez a tendencia vagy normalizálódhat a helyzet?

Sajnos nincsenek jó előérzeteim. Ez szerintem fokozódni fog. Nagyon érdekes, sőt precedens értékű lesz a spanyolországi választások kimenetele, ahol ugyanaz a képlet, mint nálunk. Meglátjuk, mire megy egymással a baloldal és a vele szemben álló jobboldal, amelyet a katolikus egyház próbál erősíteni. Ne feledjük, hogy a Vatikán számos olyan állammal vitában áll, amelyek komolyan és eltökélten képviselik az állam és az egyház elválasztásának elvét. Zapatero kormányával szemben a katolikus egyház tömegdemonstrációt hirdetett, mert a spanyol miniszterelnök következetesen le kívánt számolni Franco tábornok és a katolikus egyház egykori intim frigyéből származó, a demokratikus berendezkedéssel homlokegyenest ellentétes rendelkezésekkel.

Magyarországon a történelem folyamán a klerikalizmus ugyanolyan elszánt ellensége volt a demokrácia kibontakozásának, mint a kommunizmus. Természetesen a klerikalizmus uralmáról és nem általában a vallásosságról van szó. Evidencia, mennyit köszönhet a vallásnak ez az ország. Azokat az embereket, akik megrendíthetetlen vallásos lelkiismereti meggyőződésükre támaszkodva szálltak szembe a klerikalizmussal, az egyház politikai törekvéseivel, mások lelkiismeretének politikai úton kikényszerített egyházi megerőszakolásával. A történelem jóval összetettebb annál, mintsem hogy a kommunisták-keresztények dichotómia alapján értelmezhetnénk, hiszen még maguk a keresztények is olykor egymással ellentétes pólusok mentén rendeződnek. Érdemes volna levetkezni ezt az ideológiai kényszerzubbonyt, amelybe mindkét politikai oldal – kifordítva-befordítva – boldog önfeledtséggel burkolózik.