Még mindig sok politikus esik mézcsapdába

A bibliai Delila, Mata Hari, vagy épp – legalábbis a népszerű pletyka szerint – Karády Katalin – a titkosszolgálatok és más hírszerző szervezetek már ősidők óta használják a női szexualitást és csáberőt információszerzésre. Ám gyakran nem csak erről van szó: a „honey-trap” módszer nemcsak hírszerzési, hanem gyakran zsarolási eszköz is, hiszen kompromittáló helyzetbe hozza a célszemélyt.
Szlovákiában főleg ez utóbbinak vannak hagyományai, és az utóbbi időben prominens célpontja is – igaz, a legutóbbi esetekben csak a módszer titkosszolgálati, a feltételezett megrendelő nem. Marián Kočner például előszeretettel és meglehetősen gyakran élt a trükkel, elég, ha csak Alena Zsuzsová tevékenységének célszemélyeire gondolunk, René Vaněk ügyészre, Martin Glváč volt házelnökhelyettesre, Andrej Dankóra, a parlament exelnökére, vagy épp Daniel Lipšic volt politikusra – többen részben vagy egészben be is dőltek Zsuzsovának, és nagyon érzékenyen érintette őket a dolog.

A mézescsupor aranykora

A kommunista Csehszlovákiában az ŠtB bevett módszere volt, hogy a célszemélyeket, vagy épp azokat az embereket, akikre nyomást akart gyakorolni, a szexualitás fegyverével vette célba, gyakran kifejezetten eredményesen. A módszer alkalmazása a rendszerváltás után visszaszorult, a szövetségi titkosszolgálat ritkán alkalmazta, ám miután az önálló Szlovákia miniszterelnöke Vladimír Mečiar lett, és újraépítették a hírszerzés és titkosszolgálat struktúráit, ismét bevett szokás lett az alkalmazása. Az Ivan Lexa és Jaroslav Svěchota fémjelezte SIS ismét elővette a fiókból a mézcsapda intézményét, és a feltételezések szerint kifejezetten gyakran be is vetették.

A társadalom szerkezete akkoriban rendkívül turbulensen alakult át, és volt is ki ellen alkalmazni: rengeteg új politikus, vagy az új rendszert kihasználó, hirtelen meggazdagodott és befolyásos ember jelent meg, megváltozott a „pozsonyi elit” szerkezete is. Az akkori mobilrendszerek még nagyon sérülékenyek voltak, könnyedén működött a lehallgatás, ráadásul ekkor főleg azoknak volt ilyen telefonjuk, akik gazdagok és befolyásosak voltak, így a Lexa vezette titkosszolgálat viszonylag gyorsan ki tudta alakítani a célszemélyek elsődleges körét. Ezeket az embereket aztán általában passzív módon figyelték meg, de voltak olyan politikusok, üzletemberek, akiket operatívan „hajszoltak” bizonyos élethelyzetekbe, és bevetették a honey-trap módszerét, hogy olyan dolgokat provokáljanak ki belőlük, amivel aztán befolyást szerezhettek felettük. Ilyenkor pedig nemcsak nőket alkalmaztak, hanem esetenként férfiakat is női célszemélyek, esetleg homoszexualitásukat titkoló férfiak manipulálására is. A titkosszolgálatnak viszonylag szabad keze volt a kifejezetten megengedő törvény miatt, a csúcspont pedig akkor következett be, mikor az úgynevezett „52-es osztály”, az ilyen operatív eljárásokat kezelő szervezeti egység tulajdonképpen önállósodott, és néha még az egyébként is nagyon szabad titkosszolgálati törvény határait is feszegette teljesen önkényes eljárásaival.

A 90-es évek ezzel kapcsolatos történeteit paradox módon épp az a Peter Tóth korábbi újságíró és SIS-ügynök foglalta össze egy könyvben, akinek köze volt Marián Kočner viselt ügyeihez is. A könyvben ír egyebek mellett arról is, hogyan csípett el a Mečiar-rezsim 52-es kommandójának kamerája néhány túl hangos ellenzéki politikust vagy üzletembert konspirációs lakásokban, pikáns helyzetekben. Ám Tóth arról is ír, hogy volt felvétel a Mečiar-kormány egyik miniszteréről is.

Változnak az idők

A politikai és technológiai változásoknak köszönhetően azonban ez a nyers módszer is átalakult egy idő után. Radovan Bránik biztonsági szakértő szerint a mobilok és az internet elterjedésével a honeytrapet már összehasonlíthatatlanul kevesebbszer használják az ilyen explicit kompromittáló anyagok beszerzésére, és leginkább a digitális kommunikációra szűkült a tér. Finomodott az eljárás is, a cél nem feltétlenül az, hogy lefilmezzék a célszemélyt, inkább valamilyen módon provokálni akarják: a virtuális térben az emberek ugyanis sokszor óvatlanabbak. Ezzel párhuzamosan a lehetőség könnyebbé vált azok számára is, akik nem rendelkeznek a titkosszolgálatok erőforrásaival: a közösségi oldalakon ugyanis bárki létre tud hozni kamuprofilt, álidentitást, amivel aztán befolyásos emberek közelébe férkőzhet. Valószínű tehát, hogy továbbra is rengeteg olyan prominens ember van az országban, akiről létezik valamiféle kompromittáló csevegés, esetleg fénykép, amivel zsarolni lehet, befolyásolni lehet – ez pedig azért potenciális veszélyforrás, mert ezekről a dolgokról nem szerzünk tudomást, ha az illető együttműködik a zsarolójával.

A Kollár-módszer

„Ha szép a nő, még le is fekszem vele” – jegyezte meg Boris Kollár házelnök, mikor arról kérdezték, nem tart-e attól, hogy ráállítottak valakit. A politikusról márpedig a múltban is kiderült, hogy megkörnyékezték – Alena Zsuzsovával például találkozott is. A parlament elnökén azonban technikai szempontból elég nehéz fogást találni, hiszen minden ilyen ügyét nyilvánosan vállalja, és mivel imidzsének szerves részét képezi promiszkuitása, a kísérletek nagy része egyelőre lepattan róla.

Bránik azonban figyelmeztet: a politikusok nagy része abszolút sebezhető. Az ilyen helyzetbe kerülő politikusoknak nehéz dolguk van, de a legjobb, amit tehetnek, ha a Közjogi Méltóságokat Védő Hivatalhoz fordulnak – ennek a szervezeti egységnek ugyanis kötelessége foglalkozni az ilyen esetekkel, és az eszköztáruk és törvényi jogosítványaik is megvannak a helyzet kezeléséhez. A legszerencsésebb ilyen esetben az, ha már a gyanús kommunikáció elején hallgat az érintett az ösztöneire, és a hivatalhoz fordul. „A baj az, hogy nagyon sok politikus szégyelli a dolgot és fél” – zárja Bránik.