Masaryk szolgálója volt

„Ez a legkedvesebb fotóm. Masaryk úr a családjával a kedvenc helyén, a fűzfa alatt. A prezident kedves sorokkal ajánlotta nekem a fényképet.”– Nincs itt olyan lakos, aki ne ismerné. Zsófikánk már kilencvenhat éves, de nagyon jól tartja magát. – közli az első férfi, akit az utcán megszólítok. A csengetésre sokkal fiatalabb hölgy jön ki a kertes ház kapujához. – Én vagyok Zsófika szomszédja és gondozója.

Odabenn idős asszony topog elénk: – Az agyam még jól működik, de a lábam már nehezebben fogad szót, a látásom meg nagyon megromlott. Már csak ezért is nyugodtan szólíthatlak fiamnak. Jó erős kávét főzettem. Tudom, hogy ezt szeretik a magyarok. Dobjál vagy három cukrot nekem is, mert én nem találnék a csészébe. Esetleg körbedobálnám az asztalt – teszi hozzá hahotázva. Egy ideig szótlanul kavargatja az italt, csak aztán válaszol a régmúlt időket firtató kérdésemre: – Régóta élünk Lányban. Az épület ősrégi bútordarabja vagyunk. Már a nagyapám is itt szolgált. Ő mesélte, hogy a takaros kastélyt még valamikor a tizenhetedik század elején II. Rudolf császár építtette, mert nagyon szeretett erre vadászni. A huszadik század elején Fürstenberg hercegé lett az erdők övezte épület. Apám nála gondozta a lovakat. Az államfordulat után nagyon megtetszett Masaryk elnök úrnak a kastély, amelyet az ő kérelmére a csehszlovák állam huszonötmillió koronáért vásárolt meg az osztrák főúrtól. Az elnök legszívesebben itt tartózkodott. Egy órányi út volt ide autóval a Hradzsin, könnyen eljuthatott oda vagy éppen vissza. Kezdetben Olga leányának a komornája voltam. Aztán beosztottak az államfő közvetlen személyzetéhez. Takarítottam, olykor segítettem felszolgálni a reggelit, vacsorát.

Amikor az elnök kedvenc ételeiről kérdem, legyint egyet: – Nem volt válogatós, alig csipegetett valamit. Reggelire rendszerint zabpelyhet kért, vacsorára meg gyümölcsöt. Sört talán csak karácsonykor ivott, szilveszterkor meg egy-két korty pezsgőt. Az volt ám a szép nap, mert a palackban maradt habzó itallal aztán kivirradtig mi koccintgattunk! – kacag fel.

– Milyen ember volt Masaryk? – faggatom tovább. Két történettel válaszol: – Egyszer Prága fele autózott, amikor észrevette, hogy az útkaparónak lyukas a cipője. Megállíttatta a kocsit, elbeszélgetett a férfival, majd pénzt adott neki új lábbelire. A várból meg felhívatta azt a céget, amely az illetőt alkalmazta és megdorgálta az igazgatót, hogy nem törődik a beosztottjaival. Mondok még cifrább esetet. A harmincas évek elején a kommunista lapok feltűnő részletességgel tálalták mindazt, ami Lányban történik. Elég pontosan tudták, hogy ki járt ott, miről beszéltek. Vizslatni kezdtek a detektívek és nemsokára leleplezték az informátort, aki éppen az egyik váltótársam volt. Ki akarták rúgni, de az elnök nem engedte. Csak áthelyeztette a konyhába.

– Hányan őrizték az elnököt? – érdeklődöm. – Nem lébecoltak annyian körülötte, mint a mai fejesek körül! – csattan fel a hangja. – Mindössze négy személy vigyázta őt, általában csak ketten voltak szolgálatban. Két személyi titkára és ugyanennyi titkárnője volt. Egyébként ki nem állhatta a testőröket. Ha csak egy kis szabad ideje akadt, vagy fáradt, esetleg dühös volt, felpattant kedvenc lovára, a Hektorra, és elvágtatott. A detektívek meg frászt kaptak, mert nem tudták követni.

A fiáról Jan Masarykról is szeretnék minél többet megtudni. – Okos ember volt, de gyerekesen viselkedett. Akkor örült, ha sikerült összeugrasztani a személyzetet. Egyébként sokat is ivott az egykori külügyminiszter. Olyan rossz szokása is volt, hogy részegen kiült az ablakba, s onnan rikácsolt. Nem biztos, hogy negyvennyolcban kilökték őt a prágai épületből, netán öngyilkos lett, ahogyan mindmáig feltételezik. Szerintem nem elképzelhetetlen, hogy részegen egyszerűen kizuhant az ablakból.

Erre nincs mit válaszolni, ezért másfele terelem a beszélgetést. – A magyarokról szólt-e Masaryk a kastélyban? – érdeklődöm. – Ha jól emlékszem, kétszer hallottam őt róluk beszélni. Egyszer, amikor a vacsorát szolgáltuk fel, valami olyasmit mondott szlovákiai vendégeinek, hogy megérti az ottani magyarok fájdalmát, hiszen új országban találták magukat. Ezért mindent meg kell tenni, hogy jól érezzék magukat, ha már ez lett a sorsuk. Aztán a harmincas évek legelején, amikor az elnök úr nyolcvanadik születésnapja alkalmából húszmillió koronát kapott a kormánytól, s a politikusokkal arról tanakodott, hogy kik között osszák fel ezt a hatalmas összeget, ugyancsak tálalás közben hallottam, hogy a magyaroknak egymilliót szánt, valamilyen akadémiára.

– A prezidentről egyetlen szomorú emléket őrzök. Harminchét elején szélütés érte, szeptemberben pedig nagyon rosszra fordult a helyzet. Ezrek jöttek az egész országból, itt virrasztottak a kastély körül. – Haldoklik a tatyícsek, (apóka – a szerző megj.) zokogták az emberek. Évtizedek során majdnem mindenki így becézte őt. Odabenn orvosok, politikusok sürögtek, mi napokig valamelyik széken hunytuk le csak percekre a szemünket, mert a cselédszobákban is hivatalos emberek szálltak meg. Szeptember tizennegyedikén éjjel hirtelen csend lett. A polgármester meghúzta lélekharangot. Elment a tatyícsek. Ember volt, csupa nagy betűvel.

Hallgatunk egy ideig, aztán a többi cseh államfőről kérdezem. – Beneš rideg és mogorva volt. Ritkán járt ide, ő inkább a családi birtokán pihent. Emil Háchát kezdetben sokan szerették, ha jól tudom, sok éven át a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt. Harmincnyolcban ezért választották a tisztségéről lemondott Beneš utódjává. Nemsokára széthullott Csehszlovákia, nálunk is a németek lettek az urak, nem engedték őt lemondani. Hácha úr marcangolta magát, nem akart meghalni, maradt a tisztségében. Iszonyúan félt Hitler embereitől. Ha megjelent Lányban a német helytartó vagy valamelyik gestapós vezér, remegni kezdett. Talán már elmondhatom, többször megesett az is, hogy ijedtében becsinált. Beteg, összetört ember lett belőle. Negyvenötben rabszállító autóban vitték el, néhány hónap múlva meghalt a börtönben. Bennünket is kihallgattak a titkosok, nem bántottak, de mindenkit elbocsátottak. A negyvennyolcas kommunista fordulat után teljesen új személyzetet hoztak ide. Azóta nem jártam a kastélyban, de a szomszédoktól mindig tudom, mi történik ott. Hallottam, hogy az úgynevezett munkáselnökök nagy tivornyákat rendeztek az épületben. A hetvenes évektől meg mindig tudtuk, mikor érkezik Gustáv Husák. Mert akkor a helyi általános iskolásokat, köztük a dédunokáimat is, kivezényelték az útra, hogy zászlócskákkal integessenek neki. Szerencsére ez csak négyszer vagy ötször történt meg évente.

Felvidulva folytatja: – A rendszerváltás után valóságos csodának számított, amikor Václav Havel farmerban kijött a kastélyból és az itteni Narpa kocsmában sörözött, meg állítólag néhány felest is behajított. Azt mesélték, hogy mindenben Masarykra akart hasonlítani, ezért még lovagolni is szeretett volna. Csak hát a szegény pára nem volt tekintélytisztelő – teszi hozzá harsány kacaj kíséretében. Václav Klaus sportember, hétvégeken gyakran kerekezik a faluban, tucatnyi testőr gyűrűjében. Mindenhol járt, csak abban a kocsmában nem, ahol Havel sörözgetett. Nemrég elment a helyi tűzoltóbálba, hatalmas tapsot kapott, amikor átadta a helyi parancsnoknak az egyik amerikai bajtársának a védősisakját, amelyet a New-York-i ikertornyok elleni terrortámadás mentési munkálatainál használt.

– Döntsd el, fiam, hogy szuperál az emlékezetem – fejezi be Zsófika és kihörpinti a kávéját. Búcsúzáskor ismét felkacag: – Tudod, tartanom kell a formámat, mert négy év múlva száz leszek, a legkisebb fiam meg hatvan. Nemrég megígértem neki, hogy azon a dupla születésnapon felkérhet egy keringőre!