„Maradok egyszer, Francois Villon”

A tehetség nagyszerű adomány, de önmagánban véve nem elég. A sikerhez elengedhentetlenül kell kitartás is, a tehetséget lehető legnagyobb mértékben kamatoztatni kell, s meg kell ragadni a tehetségből és a képességekből fakadó minden lehetőséget is. Ha mindehhez adunk még egy csipetnyi szerencsét is, a siker garantált. Tényleg így van ez?

Erre a kérdésre nagy valószínűséggel olyan valaki tudna hiteles választ adni, aki sem a tehetségnek, sem a kitartásnak nincs híján, ráadásul volt szerencséje a megfelelő időben a megfelelő helyen lenni, és zenészi adottságait, nemkülönben gitárvirtuózi szerepét manapság igényes hallgatóság előtt teszi próbára. Csakhogy az az út, melyen Emmer Péter — merthogy róla, erről a komáromi fiatalemberről van szó — a tizenöt esztendősen fogott első akkordoktól a harmincadik életéve küszöbén kiadott szólólemezéig eljutott, korántsem volt ennyire egyenes és eszményi. Bár a kemény munka és az önfegyelem meg a legkülönbözőbb zenekarokban „leszolgált” évek meghozták az áhított gyümölcsüket. Nem is akármilyen elismerések formájában. 1998-ban megnyerte a Guitar Fest nemzetközi versenyt Prágában, négy évvel később pedig Pozsonyban a legendás Billy Sheehannel — a Mr. Big, a Niacin, s Steve Vai Band és a Dave Lee Roth Band együttesek tagjával — lépett fel. És folytathatnám a további ismert és befolyásos személyekkel való kapcsolataival, hiszen nyilván éppen ezek alapozták meg mai intenzív együttzenéléseit. A névsorból Henry Tóthot és Alapi Istvánt kiemelni, mivel ők vendégként a szóban forgó lemezen is közreműködnek (négy szám erejéig), rajtuk kívül még Rácz Csaba (gordonka) és Laco „Culo” Nagy (vokál). A főszerep természetesen Emmer Péteré, aki a lemezt három minőségben is jegyzi: gitárosként, zeneszerzőként és producerként. Valamint Jozef „Donkie” Dluhošsal együtt magára vállalta a stúdiófelvétel elkészítésének műszaki terheit is.

S végre elérkezettnek látom feltenni a kérdést, mit is rejt tulajdonképpen az ötletesen kivitelezett borító, vagyis hogy mivel hat rám Emmer Péter előadói stílusa, miként válthat ki egy tisztán instrumentális lemez maximális zenei élményt dal nélkül, pusztán azoknak a lehetőségeknek többszörös kiaknázásával, amelyeket a szólóhangszerként szerephez jutó gitár kínál. A bravúros játékhoz további, szintén fontos tényezők járulnak: a szenvedély és az érzelmek ereje, a muzsikus forró szíve, kézügyessége és improvizációs készsége. Egyszóval mindaz, ami a jó zenéhez hozzátartozik, s amiről a kommersz bűvkörébe került zenészek többsége meg szokott feledkezni.

A lemezen a rock, a dzsessz és a latin stílus elemei keresztezik egymást, találkoznak és egybefolynak, de ezek a társulások semmiben sem zavarják a mű egészének tömörségét, mindennek megvan a maga ideje és helye — a kísérleti helyzetek dacára is. A ritmikus kompozíciókat nyugodtabb, lassúbb tónusok váltják; a lírai hangolású darabok között magától értetődően jut hely a dinamikusabb, keményebb számoknak.

Persze ezer szó sem helyettesítheti a zenehallgatás élményét, ezért azt ajánlom, hogy a fent leírtakról győződjön meg ki-ki a saját szakállára (vagy a fülére?). Ehhez egyébként két út is kínálkozik: az első ehhez a cédéhez vezet (Music Net Kiadó, Komárom), a másodikhoz nem kell egyéb, csak ellátogatni az Emmer Band valamelyik koncertjére, melyen Emmer Péteren kívül Benkó Ákos (ütők) és Dömötör Ede (basszusgitár) is hallható.

Rožňo Jitka

Villon, a francia költészet fenegyereke minndig is a kedvenceim közé tartozott a szónkimondásával, halálőrületével, konvenciókat felrúgó, lázadó viselkedésével. Mindig egyetemesnek éreztem, nemcsak nyelven, országon, hanem időn túlinak is. Villon nem ragadt benne a középkorban, Villon olyan, mintha most élne, most írná sorait.

A Faludy György-féle Villon-fordítás (-ferdítés) nem szoros értelemben vett nyelvi átültetés. Az eredetihez egyáltalán nem szolgai módon ragaszkodó mester úgy fordította le Villon sorait, hogy belerakta önmagát is, a maga keserveit, lázadásait, és ettől — talán paradox módon — a francia költő még villonibb lett, hitelesebb, érthetőbb, emberközelibb. Bár a profi fordítók mindig is a hajukat tépték, ha a Faludy-átirat szóba került, Villon mester épp neki köszönheti magyarországi népszerűségét.

Ezek után nem csoda, ha Gál Tamás, egyik legjobb hazai színészünk is ezt a szövegverziót választotta önálló műsora és ennek rögzítéseképp CD-je anyagául.

Azt gondolhatnánk, Villon és Faludy zsenialitásához már hozzátenni úgysem lehet. Elég azonban egyszer végighallgatni a hanghordozót, hogy meggyőződjünk az állítás ellenkezőjéről. Gál Tamás is beletette saját énjét a két költő soraiba, és újra valami új minőség jött létre.

Az első többlete a CD-nek maga a válogatás és az összeállítás. A majdnem teljes Testamentum adja a vázat, ezt bátran, ha kell, akár versszak közben szakítják félbe a balladák. A Testamentum így, Faludy-féle átköltésben sokkal többet árul el a költő sorsáról, életéről, mint amennyit Villon valaha is leírt róla. Voltaképp nem is gúnyos hagyatéki rendelkezés, hanem versbe szedett, regényes életrajz. Ehhez a vezérfonálhoz úgy csatlakoznak a kiválasztott balladák, mint egy-egy testamentumi részlet bővebb kifejtései, magyarázatai. Ez a szövegszerkesztés azt hiteti el velünk, hogy rábukkantunk, Villon melyik versét milyen körülmények között írta, milyen események befolyásolták úgy életét, hogy éppen azt az adott balladát vetette papírra. Hogy mindez fikció csupán, el is felejthetjük, nemcsak az egységes egésszé váló Villon-portré miatt, hanem a remek előadás miatt is.

Háromnegyed órán keresztül hallgatni Villon verseit fárasztóvá is válhatna. De semmiképp sem válhat azzá, ha a műsor előadója Gál Tamás. Nemcsak tiszta, érthető szövegkiejtése folytán, ha nem azért is, mert azonosulni tud Villonnal. Elhisszük keserveit, mosolygunk gyerekes fenyegetőzésén, elérzékenyülünk sorsa gubancain. A hang, melyen Villon megszólal, annyit képes változtatni hangszínén, hogy minden egyes kimondott szó lélekig hatol. Nincs itt egyetlen hamisság sem, nincs mesterkéltség, ahogy Gál Tamás a szöveget mondja, az belülről jön, minden rezzenésében hiteles. A balladákat, mint valószínűleg eredetileg is zenés műfajt, énekli az előadó. Egész zenekarnyi hangszer kíséri tiszta, jól csengő énekét. Pedig a sok ódon hangszer megszólaltatása két ember műve csupán, Kováts Marcellé és Sallai Istváné. Pengetős és fúvós hangszerek, dob adja a kíséretet. A balladák dallamvilága a reneszánszhoz kapcsolódik, de őriz valamit a középkori vágáns énekek és chansonok motívumaiból is.

Nem vagyok zenetörténész, így a zene és szöveg együtthatását pusztán laikusként értékelhetem. Az egyedüli dallam, amit nem tartok nagyon szerencsésnek, A haláltánc-ballada dallama. Számomra nem adja vissza teljesen a haláltánc sodrását és őrületét. Hozzá kell tennem azt is, hogy nagyon nehezen megzenésíthető versről van szó, mivel sok benne az áthajlás, de ezt az akadályt Gál Tamás ének és beszéd váltogatásával szerencsésen leküzdötte. A dallam azonban az én fülemnek nem elég halálos és félelmetes. Jó érzékkel alkalmazzák viszont a zenészek és az énekes is a hangerőt, A haláltánc-ballada különböző szereplőinek karakteréhez igazodva.

Hangulatilag nagyon találó a Nyári ballada szegény Lovise-ról és a Chanson a párizsi szépaszszonyokról. Az előbbi finom és szomorkás, az utóbbi kissé pajzán dallam, tökéletesen illeszkedik a szöveghez. A kövér Margot-ról szóló ballada a dobkíséret miatt vásári komédiás jelleget kapott, itt kisebb zenei apparátussal dolgoznak a zenészek, egyszerre csak egy furulyaféle szól, aláfestve dobbal és csörgővel. Itt az előadón múlik minden, az ő egyéniségére, színészi eszközeire épít ennek a balladának a feldolgozása. Természetes, hogy nem hiába, Gál Tamás ezt a nem könnyű feladatot is játszva oldja meg, pontosan olyan strici, amilyet a szöveg megkíván.

A CD-n szereplő hat balladából a Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri az egyedüli zenét nélkülöző vers. Vádbeszédként peregnek a szavak, kihangosítva, visszhangossá téve — az ünnepi beszéd „műszaki kellékeinek” alkalmazása ironikus töltettel látja el az amúgy sem könnyed vagy szalonképes szöveget. A felhevült, haragos Villont azonban újra a higgadt elbeszélő váltja fel, a Testamentum odaillő újabb részleteivel, és ezek a hangulati, zenei és színészi váltások csak fokozzák a hatást.

Ahogy a Testamentum az összeállítás vezérfonala, a Ballada a senki fiáról a műsor kerete. Bátran félbeszakítva két versszak a bevezető, kettő a befejező szakaszba jutott, és ettől nemcsak élvezetessé, kerekké is válik az előadás.

Gál Tamás és zenész barátai Villon és Faludy méltó társai, a produkció megalkotásában és előadásában egyaránt. Mikor kezembe került ez a lemez, attól féltem, nem lesz igazi, hiszen lemaradok a látványról, egyedül a zenébe és az előadó hangjába kapaszkodhatom majd. De nem maradtam le semmiről. Gál Tamás tehetsége elég ahhoz, hogy láthatóvá, kézzelfoghatóvá tegye nemcsak a Villon-előadást, hanem életre keltse magát az akasztófavirág költőt is. Kozsár Zsuzsanna