Magánterület Egopolis határán

STIFTER MIHÁLY

A társadalomkritika bevonásával, a társadalom és a gyászoló személy közötti viszonyok boncolgatásán keresztül rámutat az újrakezdés, a megbékélés és a személyiségfejlődés lehetőségeire is. A somorjai At Home Galleryben megrendezett kiállítása vasárnapig látogatható. Zárásként holnap 19.30-tól a fiatal Munkácsy-díjas művész tart tárlatvezetést a somorjai zsinagógában.

Miért választottad a kiállítás helyszínéül a somorjai At Home Galleryt?

Somorja a szülővárosom, amelyhez a családom és a közösség miatt is erősen kötődöm, annak ellenére, hogy már tizenharmadik éve ingázom folyamatosan Budapest és Somorja között. Somorján először 2010-ben volt önálló bemutatkozásom, a református templomban. Nagyszerű, felejthetetlen élmény volt. Azóta is gyakran tervezem a munkáimat szakrális terekbe, ahol szokatlan párosításként egymást jól kiegészítve működik együtt a szakralitás és a köznapiság. Számomra a szakrális terek egyfajta biztonságot árasztanak, a fény és a nyugalom szigetei. Az At Home Galleryt is egy ilyen bensőséges térként élem meg, amelyhez érzelmileg is kötődöm. Elsősorban amiatt, mert tizenhét évesen itt vettem részt először egy diák workshopon, Lilianne Csuka svájci képzőművész vezetésével. Ez a pár nap nagy hatást gyakorolt rám, akkor döntöttem el, hogy a képzőművészettel szeretnék hosszú távon foglalkozni.

M ekkora időszakot ölel fel a pályádból ez a kiállítás?

Az aktuális kiállításom témáival 2011 óta foglalkozom egyfajta kutatásként, illetve terápiaként is. A kiállítás egyes részei önálló kiállításokként, különböző kontextusokban és installálási formációkban láthatók voltak már az Óbudai Társaskörben, a berlini Collegium Hungaricumban, Gyergyószentmiklóson, a skopjei Nemzeti Galériában, valamint a nagyszombati zsinagógában. Viszont így egészében, a három év anyagának összegzéseként most látható először az At Home Galleryben. Itt az erdőszerűen installált harminc darab jelzőtábla – melyek fényvisszaverő reflexfóliákra vannak kinyomtatva és sötét térben a fény hatására világítanak – kronologikus sorrendben szimbolizálja az útkeresést, az életutat.

Mit jelent a kiállítás címe: Magánterület Egopolis határán?

Vannak az életünkben bizonyos kérdések, traumák, melyek csak az egyénre tartoznak, mégis úgy gondolom, hogy ezeket az élményeket meg lehet osztani. Fontos számomra, hogy egyfajta interakciót teremtsek a nézőkkel, így serkentve a közönséget nyitottságra, elgondolkodásra, együttműködésre, toleranciára. Munkáimon keresztül próbálok segíteni, rávilágítani a fontos kérdésekre, legfőképpen olyan témák érintésével, feldolgozásával, melyekről nem szívesen gondolkodunk, beszélünk, pedig életünk szerves részei. Emiatt gyakran tabutémákat feszegetek. A Magánterület Egopolis határán című installációm egyes részeinél a gyászoló személy szemszögéből kiindulva, az intim magánterület és a fájdalmas élethelyzet ábrázolásával boncolgattam a gyászmunka témáját, a gyász feldolgozását. Azt hangsúlyoztam leginkább, miként lehetséges a megbékélés, az újrakezdés például egy elvesztett szerelem után. Miként lehetséges egy ilyen veszteség és trauma után egy új reményteli szerelem kialakítása, a bizalom újbóli megtalálása, egy egészséges meghitt és működő intim kapcsolat kialakítása.

Mit gondolsz a gyászról mint taburól?

A mai kultúránkban és társadalmunkban nem veszünk tudomást a halálról és a gyászról. Egyfajta hárítás és hallgatás övezi a témát, pedig életünk szerves része. Értelemszerűen nem szeretjük a megpróbáltatásokat, a kríziseket és a traumákat, melyeket hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni. Éppen ezért szerettem volna szembenézni a problémákkal és általánosabb érvényűvé formálni a mondanivalót. Az foglalkoztatott, miként vélekedik a társadalom a gyászolóról, hogyan bírálja a személyét. Milyen különbség van gyász és gyász között – ha például valaki családtagot, barátot, szülőt vagy szerelmet veszít el? Ezekben az esetekben milyen elvárásoknak kell megfelelnie a gyászolóknak a társadalomban? Az együttérző, a segítő és a támadó magatartást próbáltam érzékeltetni a gyászoló szemszögéből. Azt boncolgattam, hogyan viszonyul a halál és a veszteség témájához, az elmúláshoz a kollektív tudat. Ha nem tesszük fel a kérdést és nem foglalkozunk azzal, hogy hol van a vég, akkor honnan tudjuk, most hol vagyunk és merre tartunk? A sorozatomban nyomatékosan foglalkoztam a gyászmunka legvégső fázisával, az adaptációval és a megbékéléssel – azaz a gyógyulással és a megtisztulással –, amikor elfogadjuk a veszteséget, és a gyászoló képes lesz a megfelelő életvitelre. Az új egyensúlyi állapotban, a gyászfolyamat végén egyesek pszichésen gyengébbnek, sebezhetőbbnek érezhetik magukat, míg mások olyan tapasztalatokra tesznek szert, amelyek növelik én-erejüket, fejlesztik küzdőképességüket. Munkáimban erősen foglalkoztatott a poszttraumás növekedés, mellyel a pozitív pszichológia foglalkozik leginkább. Ha súlyos trauma éri az embert, két út lehetséges. Vagy összeroskad, vagy megerősödik. A bemutatott installációmban leginkább a gyógyulást és a megbékélést, a trauma pozitív feldolgozását próbáltam szemléltetni – a személyiségfejlődéssel, a melegebb, intimebb kapcsolatok átélésével, az élet szeretetével, amit a hit kapcsolatával és annak megerősödésével lehetséges igazán teljes egészében megélni.

Hogy viszonyult a közönség a kiállításodhoz?

Az otthoni környezetben való bemutatkozás mindig nagy kihívás. Senki sem lehet próféta a saját hazájában, szokták mondani. Ennek ellenére – nagy örömömre – mindkét somorjai kiállításomat rengetegen megnézték. Úgy érzem, a közönség nagyrészt azonosulni tudott a munkáimmal. Amit külön kiemelnék, hogy régi iskolámból, a Madách Imre Gimnáziumból tárlatvezetést tartottak a diákoknak. A szüleim pedig szinte napi rendszerességgel tartottak egy hónapon keresztül egyéni tárlatvezetéseket, amit szeretnék nekik ezúton is megköszönni. A kiállítás elérte a célját, úgy érzem, a jelzőtábláim Somorján most valóban otthonra találtak.