Macsovszky Péter beszélgetése Iványi Péterrel

Az V. Bejáró nevű pesti bárban ülünk a Pipa utcában, közvetlen a Vásárcsarnok szomszédságában. A báros Diana Krall Live in Paris lemezét teszi fel. Drehert iszunk.

Akkor bekapcsolom, jó?

— Indul a felvétel? Beszélhetek?

Persze. Ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy kérdéseket tegyek fel, nyugodtan beszéljen.

— Elnézést, tényleg türelmetlen vagyok. Tehát: az első kérdés?

Annyi mindent kérdeztem már anynyi mindenkitől, hogy most nem is tudom, mit is kéne öntől megkérdeznem. Ha olyasmire kérdeznék rá, ami engem érdekel, egy idő után talán felállna s elmenne, mert nem akarná rám vesztegetni az idejét. Ha arra kérdeznék rá, amiről azt gondolom, hogy az olvasókat érdekelheti, alighanem elunnám. De egyáltalán honnan veszem a bátorságot, hogy feltételezzem, mi érdekelheti az olvasót?

— Éppen feltette az első kérdést.

Magamnak tettem fel.

— Nem baj, nyugodtan megválaszolhatom én. Majd fecsegéssel fogom húzni az időt, s közben tán eszébe jutnak eredetibb kérdések is. Szóval, hogy mi érdekelheti az olvasókat? Erre aligha válaszolhatok, mert verseket írok. S aki versírással foglalkozik, azzal, hogy verseket ír, többé-kevésbé nyíltan az olvasó tudomására hozza, hogy nem érdekli őt a véleménye. A költő sosem fog slágerlistákat ostromolni, ez, azt hiszem, világos. Persze, bizonyos költők egész jól eladhatók, főként a halott költők. Prévert, Villon, a magyarok közül Weöres Sándor, Pilinszky, Nagy László. S azért akad élő is, aki a média szerint is nagyon népszerű, s elvből nem visel zoknit: Faludy György. Azt hiszem, ő tűrhetően képes magát láthatóvá tenni és eladni. Noha már, ha nem tévedek, kilencvenéves is elmúlt. Néhány évvel ezelőtt nősült, a felesége tán még harminc sincs. Azt hiszi, pletykálok? Dehogy! Faludy nem rejtegeti a magánéletét, a bulvárlapok havonta hoznak róla valamit színes fényképekkel gazdagon körítve. De nemcsak a képes magazinok címoldalán szerepel gyakran, hanem a tévé közszolgálati és kereskedelmi csatornáin is. Hozzá kell tenni, ez a csinnadratta nem válik a kárára, jó költőről van szó ugyanis.

De nem épp az ön ízlése szerint való, ugye?

— Hát, nem. A kortársak közül Kukorellyt jobban szeretem. Nem a legjobban, de jobban. Másokat is, de őt említem elsőként, mert Kukorelly Endre afféle híd a média által pártolt irodalom és a kísérleti irodalom között. Verseire jellemző, hogy erősen hajlanak a próza felé. Fontos számára a történet, a bonyolultság, s kínosan ügyel az események elbeszélésének mesterkéletlenségére. Nála tulajdonképpen az elbeszélés módja válik történetté. A mondatokat szándékosan infantilizálja, mondhatni, primitivizálja, redukálja az eleganciájukat. A közlés, melyet közvetíteni akar, világos és érthető, olvasmányos, és mégis megköveteli, hogy a „kukorellys” mondatfűzésből figyelmesen és óvatosan kihámozzuk. A legjobb Kukorelly-versekben mindig ott rejtőzik egy történet. Ennek ellenére nem állta meg, hogy regényt ne írjon. Állítólag kilenc évig dolgozott rajta. Ezzel a regényével Magyarországon nagyon népszerűvé vált, TündérVölgy a címe, s már a harmadik kiadásánál tart. Az első kiadástól csak a második tér el, mert az átdolgozás: egy évvel a megjelenése után átdolgozta a regény szövegét — ez olyan luxus, amit rendszeresen megenged magának. Ez jellemző rá. Meglehet, másokra is jellemző lehet, de nála a legláthatóbb. Nem rossz regény ez a TöndérVölgy. Kukorelly határozottan nem szolgálja ki az olvasót, ugyanazokat az eljárásokat alkalmazza benne, mint amilyeneket a költészetében is, mégis nagyon jól fogy ez a könyve. Hiába, ő el tudja magát adni, tudja, hogyan kell az intézményes vizekben ügyesen evickélni. Irigylésre méltó képesség, s egyáltalán nem kárhoztatnám ezért őt. Egyszer Grendel Lajosnak fejtegettem, hogy Kukorelly az a költő, aki abból él, hogy prózaíró. S nem volt ebben egy csepp rosszindulat sem.

Ha már Grendelt említette: milyen a visszhangja Magyarországon a Szlovákiában élő magyar írók műveinek?

— Úgy gondolom, egész kedvező. Persze, a szlovákiai magyar írók közül Grendel Lajos a legnépszerűbb és legolvasottabb. Olvastam a legújabb, Mátyás király New Hontban című regényét. Igencsak ösztönző, üde, helyenként meg eléggé borús hangulatú darab. Remélem, hamarosan olvasható lesz szlovákul is. És ami a további szlovákiai magyar alkotókat illeti, nagyon szeretem Németh Zoltán verseit. Farnbauer Gábor szövegei is izgalmas olvasmányt jelentettek, kár, hogy Gábor felhagyott az írással. Figyelemre méltó Barak László, legutóbbi kötete, a Retúr a pokolba mintha maffiának írt költészet volna. Ezek a versek a maffiózók szókincséből épülnek fel, olyan témákból, melyek a maffiózókat és a csicskásaikat izgathatják. Barak verseivel kapcsolatban ötlik fel bennem, vajon nem éppen ez-e a járható út, a jövő költészetének lehetősége: a szókincs, a hangnem, a kód és a téma hozzáigazítása azoknak az ízléséhez, akik a csúcson vannak. Persze Barak elkeseredett, ironikus és kritikus, valahol titokban tán némileg moralizáló is, tehát a költészetével határozottan nem a szervezett bűnözés buldogjainak a kedvében szeretne járni. A szlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos a jelenleg Budapesten élő Tóth László munkássága is, aki, mint észrevettem, nagyon élénken érdeklődik a szlovákiai irodalmi történések iránt, s fáradhatatlanul tolmácsolja szlovák szerzők műveit a magyar irodalmi folyóiratok hasábjain. Nagyon tetszett például fordításában az Epeállapotban című kompozíció, szerzőjének, annak a szlovák költőnek a nevére nem emlékszem pontosan: Ondráš vagy Ondriáš vagy Ondresz...

Ján Ondruš.

— Igen, Ondruš. A szlovákiai magyar költők közül kivételes jelentőségű Hizsnyai Zoltán, Csehy Zoltán meg — és természetesen nem utolsósorban, hanem éppen ellenkezőleg, elsősorban — Tőzsér Árpád. De a prózaírók is nagyon jelentősek. Grendelen kívül az 1996-ban tragikusan elhunyt Talamon Alfonzot említhetem. A közelmúltban György Norbert Klára című regényét olvastam. Nagyon fontos mű. Sem a szlovákok, sem a magyarok egyelőre nem tudatosították még, milyen szolgálatot tett ezzel György Norbert Szlovákiának meg a magyaroknak is. Ráadásul sokkal elegánsabb módon, mint mondjuk Závada a Jadviga párnájával. A következőkben Gazdag József novelláskötetét szeretném elolvasni. Minden jel arra vall, hogy kivételes tehetséggel állunk szemben.

A kortárs magyar költők közül — Kukorellyn kívül — kiket érez magához közelállónak?

— Hát igen, Kukorelly. Mondtam neki, hogy a TündérVölgy című regénye egyáltalán nem rossz, de rövidebb is lehetett volna. Tudja, én szeretem Kukorelly szálkás mondatait, de csak mértékkel. A TündérVölgy mintegy 370 oldal, miközben az, amiről szól, elmondható ötven vagy hetven oldalon is. Hallottam, hogy készül a szlovák fordítása, valamilyen Jitka fordítja.

Rožňo.

— Igen, ő. Helyes. És természetesen kellemes, hogy a jelenkor magyar irodalmát szlovákra vagy más nyelvre fordítják. Csak épp azt nem tudom, hogy éppen ez a Kukorelly-kötet mit nyújthat a szlovák olvasónak. A regény a szerző családjáról szól, családi és történelmi hányattatásokról. Főként a történelmi hányattatásokról gondolom, hogy a mai szlovák olvasó számára nem sokat jelenthetnek. Továbbá a regényben rengeteg a budapesti miliőből származó valóságelem, melyeket Kukorelly túlontúl hosszasan és fölösleges aprólékossággal tárgyal. Meglehet, ezek a részletek Budapest határain túl esetleg senkinek semmit nem mondanak. Mindenesetre Kukorelly mestere az önreklámozásnak, s nincs ezzel semmi gond, joga van hozzá, ugyan ki más reklámozná őt helyette? Tudja, hogy ma a keserédes, ironikus-játékos családregény a menő, az eladható. Ezt a tényt ötvözte kísérleti nyelvével, s ennek az lett az eredménye, hogy a kísérleti nyelvű próza kezd népszerűvé válni, s eladható, mert az emberek rájöttek, hogy az ilyesmi egyáltalán nem unalmas vagy szörnyű, hanem ellenkezőleg...

Családregény. Ez olyan műfaj, melynek Magyarországon, számomra érthetetlen okokból, hirtelen nagy a keletje. Esterházy Péter például az írói egzisztenciáját alapozta rá...

— ĺgy igaz. Esterházy most Németországban kezd nagyon népszerű lenni. Németországban eddig mindenféle ösztöndíjakon olyan nagyágyúk éltek és alkottak, mint Kukorelly, Kertész Imre vagy Nádas Péter. Nem értem, hogy a fordítások alapján mit érthet meg Esterházyból a német olvasó. Bizonyára van ennek valamilyen nem mindennapi magyarázata. Esterházy nem mindennapi szerző, nem mindennapi nyelvezettel, nem mindennapi beállítással és objektívvel. Na és mindezekért együttesen számomra bonyolult. De bonyolult a magyar olvasóközönség számára is, ezért nem tudom, milyen lehet a külföldi fogadtatása. Nézze, nekem tetszenek az első szövegei, például a Fancsikó és Pinta, de később is írt néhány jó, főként rövidebb dolgot, ilyen például az Egy nő... A Harmonia caelestist azonban végképp nincs kedvem olvasni.

Térjünk vissza a költészethez...

— Rendben, térjünk rá vissza. Jó volna, ha említenék még néhány költőt Kukorellyn kívül is, ugye? Nézze, ha a kortárs magyar költészetről beszélek, bizonyos tájékozódási pontokhoz kell magamat tartanom. Ezek pedig számomra Erdély Miklós, Tandori Dezső, Oravecz Imre, Nagy László — és Kukorelly is. Erdély nem volt író, s nem is hagyott az utókorra sok szöveget, ennek ellenére döntő jelentősége van a magyar posztmodern próza és líra arculatára. Az ő munkássága nélkül még tán Kukorelly stílusáról sem beszélhetnénk, sem pedig Estreházy stilisztikai tornamutatványairól. Itt és most nem szeretném Erdély jelentőségét túlértékelni, de annyi bizonyosan állítható, hogy a keserves kádári nyolcvanas években a magyar neoavantgárd zsongás központi alakjának számított. Olyan képzőművészekkel tartotta a kapcsolatot, mint Wahorn András, Lugossy László vagy Győrffy Sándor, tehát lényegében a szentendrei iskolával. Visszatérve a költészethez: a kortárs magyar lírát én tehát bizonyos Erdély Miklós-i szemszögből látom. Az ő művészi üzenetének perspektívájából fogadom vagy utasítom el a jelenkori írók alkotásait. S ezen belül, mondhatni az erdélyi perspektívát magamra szabva, a fiatalok verseiben az érdekel, milyen mértékben képesek ellenállni a kukorellys maníroknak. Most ugyanis ez a fajta írás a divat, és sokan Kukorellyt utánozva könnyítik meg maguknak a dolgot, s technikai baklövéseiket kultivált reflexiónak nevezik. Bár írókkal meg könyvekkel Dunát lehetne rekeszteni — olykor az az érzésem, hogy csak Magyarországon van az irodalomnak ekkora kultusza, ellentétben a környező országokkal, bár lehet, hogy tévedek —, az utóbbi években felbukkant néhány igazi tehetség is. Lackfi Jánosra gondolok, Jónás Tamásra, Tóth Krisztinára, Lövétei Lázár Lászlóra... Őket szívesen olvasom, de a legszívesebben a kedvenc szerzőimhez térek vissza — az ő hangjuk valahol a zajos budapesti irodalmi történések perifériájára szorult: Koppány Mártont említhetem, a minimalista-redukcionista dolgait vagy Keszthelyi Rezsőt, a roppant összetett, kecses és mégis egyenes vonalú, megingathatatlan (ön)reflexív líráját. Na, eleget fecsegtem öszsze?

Pillanat, megnézem. Még van hely. Azt hiszem, itt az ideje, hogy kérdéseket tegyek fel. A legszívesebben kifakadnék: Van értelme a költészetnek? De megkérdezhetem ugyanezt kevésbé kiélezetten is: Nem fél költőként a jövőtől? Úgy gondolja, hogy a jövőnek szüksége lesz önre? Lesz egyáltalán a jövőben szükség költőkre?

— Ezek lehangoló kérdések. Előbb vagy utóbb minden irodalmár felteszi őket magának. Nézze, ezek a kérdések vagy kínozhatnak, vagy nem is kell velük foglalkoznom — egyre megy. Szeretek verset írni, és derűsebb pillanatokban azt hiszem, hogy megy ez nekem, hogy értek hozzá. Ezek életem legderűsebb pillanatai. Minden egyéb: tapogatózás, szenvedés, letörtség, tanácstalanság, félelem. S most akkor képzelje el, hogy az egyetlen dolognak, ami örömet okoz, nincs jövője. Ilyenkor az ember úgy dönt, nem baj, próbáljunk valami mást is. És próbálkozik, és sok területen megtapasztalja, hogy igazából semmi máshoz nem ért, egyedül írni tud, de még az se biztos, hogy jól, másrészt ez mindegy is, ha öröme telik benne. S annak, amihez ért vagy ami örömet okoz — épp annak nincs jövője. Milyen érzés ez? Néhányszor már magával ragadott ez a kérdés, de akkor elhatároztam: történjen, aminek történnie kell, én egyelőre még mindig írhatok, pár ember még mindig érdeklődik irántam, olyanok, akikről azt hiszem, hogy megértenek, hogy érteni akarnak... Mi egyébre volna szükségem? A történelem során oly sokszor váratlan fordulatot vettek az események, most is megtörténhet még bármi, még akár a költők aranykora is eljöhet... Szóval, néha olyan mérhetetlen pesmizmus fog el, hogy már-már elképzelhetőnek tartom a szerencsés fordulatokat is. De nincs értelme mindent sötétnek látni. Azt, hogy valamely esemény sötét volt-e vagy sem, majd a tények eldöntik. S még valamit: nem igaz, hogy csak az írásban telik örömem. A foci is örömet okoz.

(A báros cédét cserél.) Oly sok magyar íróról tudni, hogy szeretik a focit, hogy ezt akár szinte magyar specialitásnak is tarthatnám...

— Tudja mit? Ne tartsa. Tegeződjünk, jó?

(Az interjú a Slovo című közéleti-politikai hetilap ez évi 30. számában jelent meg. Cs. G. fordítása.)