Lomtalanul

Mindig felbolydul a város, ha elkezdődik a lomtalanítás. A lakók a jó alkalmat megragadva kipakolják azokat a holmikat, amikre már nincs szükségük, az önkormányzat meg elszállítja az előre meghirdetett napon a lomot. A kettő közötti időben lépnek színre a helybéli kisebbség színes és nemesfém kereskedő nagybátyjának rokonai és jó ismerősei. Ezek az emberek fémdetektor segítsége nélkül is megtalálják az értékes fémhulladékot, lecsapnak a kirakott zsákokra. Persze visznek mást is: megunt játékot, szem nélküli babát a gyereknek, használt babakocsit az asszonynak a bevásárláshoz. Ilyenkor megjelennek Esztergom utcáin a Zsuk és Barkas típusú, többnyire 30 évnél idősebb kisteherautók, amikkel a szállítók munkájukat végzik.

Szép emlékeket őrzök az esztergomi kisegítő iskolából, ahol egykor tanítottam. A régi tanítványok, köztük sok cigánygyerek – mára már többgyerekes családapa valamennyi –, ma is rám köszön, lomtalanításkor pedig mindig találkozunk, hiszen ez az ő idejük. Ilyenkor ellepik a várost, hiszen ezúttal szabadon guberálhatnak a más cucca közt, és ők tudják igazán, mi az érték a kidobott holmik között.

Az egyik volt tanítványról mesélnék most is, Csurkáról. Szeretném leszögezni, mielőtt, bárki félreértene: ennek a Csurkának, semmi köze sincs az ugyanezen a néven szereplő pártelnökhöz, neki ez a becsületes, anyakönyvezetlen cigány neve. Csurka barátságos, nagydarab cigánygyerek volt, de észből keveset adott neki a teremtő (devla?). Amikor a tanítási óra vége felé meg akartam tőle tudakolni, miről is volt szó eddig, ártatlan képpel megkérdezte: Le kell másolni? Ő csak idáig jutott a tudományban, és egyszer, amikor már nagyon elege volt az egyhelyben ülésből, megszólalt: Gyula bá’! Menjünk el a Hurka csárdába, fizetek magának egy láda sört!

Csurka siralmas körülmények közé született, hiszen a Ságvári-telepnek nevezett cigánytelepen lakott, ahol nem volt ablak a szobán. Az egész Lakatos család itt húzta meg magát, és volt idő, amikor a szomszéd szobában egy döglött ló teteme feküdt.

De vissza a fő csapásirányhoz, a lomtalanításhoz. Tavalyelőtt a régi kazánunkat dobtuk ki, ekkor járt nálunk a már megemberesedett Csurka. Nagyokat nyögtünk, amíg az öntöttvas monstrumot a teherautójuk lenyithatatlan platójára felküzdöttük. Először még pénzt is ígértek a kazánért, de aztán valahogy elfelejtkeztek róla.

Az öccse egy másik lomtalanítós alkalommal arról érdeklődött nálam, hogy a szomszéd fémből készült hordói eladók-e? Fizetne is értük, mondta, de a szomszéd hallani sem akart az üzletről. Pechjére, mert az egyik éjszaka leléptek a hordók fizetés nélkül, és én állhattam a szomszédaink számon kér# tekintetét...

Csurka persze újév környékén is megjelenik a környéken, spiccesen, bedobva a régi trükköt: „Boldog újévet kívánnak a szemetesek! Négyen vagyunk...” Persze szemetes ő sohasem volt, nem vették föl semmilyen munkahelyre, le van már százalékolva, mint mondja „ideggel”.

Idén is láttam Csurkát, de már nem a lomtalanítós brigádban, hanem az egykori kedvenc helyükön, a Magvető szobor alatti füvön üldögélt és evett. Egyedül volt, pedig évekkel ezelőtt a cigány családok a sok kis purdéikkal ide jártak napközben, itt zajlott a zajos életük, a megszokott idilli környezetben. Nem idegesítette őket az sem, hogy ennek a szoborcsoportnak az alakjai, mind dolgozók, kétkezi munkások voltak. Talán tisztelték is a nagy fémembereket ott fönn a talapzaton, és ezért kímélték meg a fémből készült szobrot a nagy lomtalanítások idején.

Vagy azért ült ott a Csurka, mert várta a szállítókat?