Letelepedési engedély egy belakható világba

Tőzsér Árpád „életműsorozatának” ötödik kötetét adta közre a Nap Kiadó. A szerény terjedelmű, de annál jelentősebb válogatás szempontja természetesen nem véletlen: a kötet koncepciója egészen egyedi, s a Tőzsér-költészettől elválaszthatatlan poétikai, létértelmezési kategóriák sajátos tükre. Tőzsér szerint az ún. hamvasi Ötödik Géniusz, az északi ember territóriumának egy lehetséges „bölcseleti” indíttatású megszövegesülése igencsak pregnánsan jelentkezik bizonyos észak-közép-kelet-európai szerzők műveiben. Ilyen értelemben Tőzsér antológiája tematikus egységet is képez, de korántsem valamiféle tételigazolás céljából.

A fordítás Tőzsérnél integratív része saját költészetének, de talán a határok sem teljesen markánsak, hiszen szinte naivitásnak hathat a kortárs interpretációs technikák szemszögéből a rekonstruktív szándék izoláltságjegyeinek hangoztatása vagy ne adj’ isten számonkérése. A fordított vers magyar vers elsősorban, s a kortárs versdiszkurzusban kell helytállnia. A könyv Tőzsér útlevele is, jobban mondva letelepedési engedélye egy belakható világba. Az utazás a hamvasi útvonal mentén történik: Finnországtól Szlovákiáig, jobban mondva az olvasó Tőzsértől az író Tőzsérig, mindig a „homokóra nyakában”.

Edith Södergran (1892—1923) finnországi svéd költőnő expresszionista felségterülete a kiinduló állomás. Izgalmas játék összevetni Fodor András Södergran-interpretációit Tőzséréivel: Fodor mintha klasszikusabb szerkezeti konstrukciókban gondolkodnék, s erőteljesebb teret adna a misztifikációnak és a zeneiségnek, minek következtében Södergran inkább a nyugatosok nyelvén beszél magyarul, Tőzsér Södergranja jóval kortársibb lírai kódot alkalmaz, inkább az Új Hold-asok generációjának versnyelvét idézi, az esztéticista modernség túlexponált énközpontúságától és dekorativitásától szinte mentesen. Ez már az Én c. vers hangsúlyelrendezéséiből is kiviláglik: „Idegen vagyok ebben az országban, / mely a nyomasztó tenger alatt fekszik, / föl-föllobbanó sugarakkal néz rám a nap, / sodródik ujjaim közt a levegő.” (Fodor) „E súlyos tenger mélyén fekvő országban / én idegen vagyok, / a nap bepillant hozzám, cikázik sok sugára, / kicsorog két kezem közül a szellő.” (Tőzsér). A Lapos part (Fodor), azaz az Alacsony part (Tőzsér) c. vers esetében ez még hatványozottabban igaznak tűnik. Tomas Tranströmer (1931) Nobel-díj-várományos (vajon jelent ez még valamit?) svéd költő „alapélménye a mindenséget átható és mozgató erők fenséges, panteisztikus egysége” — vallja Tótfalusi István. Tőzsér ezúttal is önnön magánmitológiájának megfelelő verseket választott az életműből; kivált Az elfeledett kapitány c. opuszra gondolok: „egy cardiffi kórház ágyán vérzett el / valami belső sírásban. / Feküdt, / horizonttá válhatott végre.” Az ember végül fényképben és interpretációk sokaságában létezik, a szöveget pedig a világ panteisztikus erői mozgatják.

A lengyel állomás akár egy közelmúltbeli Tőzsér-kötet részlete is lehetne: itt képződik meg a közép-európai ember emblémája, Cogito úr is Zbigniew Herbert (1924—1998) tollán, Mittel úr tejtestvére. Cogito úr már a nevében is kifejezi azt az egyetemes gondolkodástörténeti váltást, melyet a felvilágosodás kori episztémé, illetve a descartes-i alapokra épülő modernség válsága jelentett. A lírai anekdotikus hős nemcsak szerepjáték, nemcsak maszk, inkább az én kitolása egy egyetemes életérzésbe, mely nyelveket és létmódokat forraszt egységbe, s mely felfüggeszti a klasszikus versnyelv lírai kódjait. A kötet egyik legjobb költeménye, a Caligula a kavafiszi dikció pszeudo-történetírói gesztusát alkalmazza újra, Herbert pedig a neohellénista kavalkád közép-európai újraszituálásában látszik érdekeltnek, de kizárólag a groteszk irónia erényeivel.

A cseh territórium Nezval klasszikus veretű balladájával indul, ami ékesen bizonyítja, Tőzsért a formai kötöttségek csak még inkább inspirálják. Závada versei korai Tőzsér-versek lehetnének (Egy parasztaszszonyhoz, Vadlibák húznak). A cseh részleg legizgalmasabb fejezete Vladimír Holan munkáinak (zömmel szinte epigrammatikus tömörségű verseinek) minigyűjteménye: e versekben a testiség és a testiség létre nyíló tragédiái jelennek meg, a jelen tragédiája, ahogy egyszerre mutatkozik meg a mindenség pontjain. Holan az olvasási folyamat erotizálásával mintegy a barthesi szövegélvezet metaforikájának testvérévé lesz: „s a könyvem szemérmetlenül szétveti combját / Gilgames háromrőfös férfitagja előtt”. A női—férfi látásmód tematizálása a kortárs északi irodalmak sajátja is, elég a finnországi svéd Tikkanenre vagy a finn Arja Tianenre gondolnunk. Holan szexualitást tematizáló merész költeményei rendre a létezés tragikumának viszonylatában születtek: a szenvedély az időbe zárt hús tragédiája előli menekülés, ugyanakkor menten komikussá válik, mihelyt kikerül az emberi dimenzióból. Hasonló nyelvezeten szól Hrabal Adagio Lamentosója is. A természet panteista felfogásától indító képi-asszociatív fordítói beszédmódot követő történeti-társadalmi beágyazottságú értelemkonstrukciók dokumentarista nyelve után Holan és Hrabal versei alkotják a jobbára tragikomikus testi dimenzió naturális és naturalista hangvételét, természetesen széles értelmezési dimenzióval.

A szlovák válogatás fénypontja Feldek-Tőzsér. A többi szerző meglehetősen konvencionális költőnek hat a kortárs magyar poétikai iskolák dzsungelében, s a kötet egészében is inkább csak színezékjellegük van. Feldek ismét „északi ember”, a Mittel és Cogito úr nevével fémjelezhető beszédmód harmadik autentikus artikulációja. Feldek a Rúfus vagy Buzássy által komolyan vett ún. „nagy szavak” és „nagy elbeszélések” dekonstruálásában hoz merőben újat: Feldek epikus-anekdotikus természetű költeményei talán a magyar Kálnokyt idézik. Feldeknél a költői funkció megszabadul túlromantizált önreprezentációs gesztusaitól, s ezt kiválóan érzékelteti a fordító is.

Tőzsér Árpád műfordításai a magyar költészet gyöngyszemei. Egy egységes, észak-közép-európai eidosz számos és nagyon is sokféle artikulációjának lírai dokumentumai.

Csehy Zoltán