Lesz hajlandóság önkorlátozásra?

A parlament alkotmányjogi bizottságának döntése szerint a törvényből kikerül az a megkötés, hogy a képviselők közeli hozzátartozóinak is kötelezően vagyonbevallást kell tenniük. Mi erről a véleménye?

Azzal érvelnek, hogy aki át akarja íratni a vagyonát valakire, a felesége helyett egy távolabbi rokont is választhat, így a közeli családtagok vagyonbevallásának nincs értelme. Roman Vavrík SDKÚ-s képviselő szerint például előfordulhat, hogy a feleség vagy a férj megtagadja a vagyonbevallás benyújtását, mert például megromlott a házasságuk, vagy éppen válnak. Nem lenne igazságos, ha családi problémái miatt büntetnének valakit, Vavrík érvelésének van logikája. Ahelyett, hogy a családtagokat is vagyonuk ismertetésére köteleznénk, elfogadható az is, hogy a képviselő a saját vagyonbevallásához mellékelne becsületbeli nyilatkozatot, melyszerint nincs tudomása arról, hogy házastársának és gyermekeinek illegális bevétele volna. Ez nem olyan változtatás, amely miatt az egész törvényt a papírkosárba kellene hajítani.

Ön szerint ez a másik módosításról már nem mondható el?

Az eredetileg javasolt 76 szavazat helyett 90 voks kellene ahhoz, hogy a parlament megállapítsa az összeférhetetlenség tényét, és ennek következtében a honatya elveszítse mandátumát. Ha a végső szavazás során elfogadják ezt a módosítást, akkor az egész norma gumitörvénnyé válik. Lehet majd rágni, mint a gittet, de nem lesz jobb a mečiari időszakban elfogadott, máig hatályos törvénynél, csak a polgárok megtévesztését fogja szolgálni. Ezzel ugyanis aláássák a törvény egyik alappillérét.

Milyen pillérekre gondol?

Az egyik a minél szélesebb hatókör, a nyitottság, azaz a nyilvánosság bevonása. A másik a törvény érvényesíthetősége, vagyis hogy összeférhetetlenség esetén hatékonyan lehessen fellépni. És ez utóbbit teljesen aláaknázták...

Miért gondolja ezt?

Elképzelhetetlennek tartok olyan parlamenti felállást, hogy bármely képviselő esetében összejönne a szükséges 90 voks. 150-ből 90 képviselő sose fogja megszavazni egyik kollégájuk esetében sem az összeférhetetlenséget.

Gál Gábor, az alkotmányjogi bizottság tagja szerint igen, mert nem tapasztalt olyan kollegialitást a képviselők között, hogy indokolt esetben ne vonják meg valakitől a mandátumot. Szerinte óvatosan kell ezt a kérdést kezelni, mert a honatyákat a polgárok választották, senkit sem lehet csak úgy megfosztani a mandátumától. Ha pedig módosul a választójogi törvény és nő a karikázások súlya, akkor az emberek valóban beleszólhatnak abba, ki jusson a parlamentbe. És a polgároktól kapott bizalmat más képviselők ne vonják meg...

Erre csak azt mondom, hogy a jelenlegi törvény nyolc éve hatályos, és bármennyire foghíjas, azért lehetővé tett bizonyos ellenlépéseket a szembetűnő összeférhetetlenséggel szemben. 1995-től azonban egyszer sem fordult elő, hogy kimondták volna az összeférhetetlenséget, pedig számtalanszor csak a vak nem láthatta, miről van szó. Ezért nincs okom naivan azt gondolni, hogy egy csapásra megváltozik a helyzet, hogy hirtelen a képviselők másképp fognak viselkedni, és szükség esetén összegyűlne a 90 szavazat.

Ha ez a változtatás valóban a javaslat alapfilozófiáját támadja, akkor előterjesztője, az igazságügyi miniszter miért nem emelte fel a hangját? Nem túlozza el a dolgot?

Nem, ez valóban alattomos támadás a törvény ellen. Nem hiszem, hogy a miniszter úr azért nem tiltakozott a módosítás ellen, mert egyetért vele. Kezdettől fogva szigorú törvényt szorgalmazott, inkább a parlamenti pártokból öszszeállított politikai bizottság próbálta enyhíteni. Daniel Lipšicnek valószínűleg elkerülte a figyelmét, mert a Vavrík-féle testület egyszerre több indítványt is megfogalmazott. A tárcavezető minden bizonnyal a műhelyéből származó másik, a vagyon eredetéről szóló törvény miatt is elfoglalt volt.

A Vavrík-féle bizottságnak az a feladata, hogy a törvényt a parlamentben politikailag elfogadhatóvá tegye?

Igen. Sajnos a „politikai elfogadhatóság” rettenetes eufemisztikus kifejezés. A gyávaság szépítgetése. Azt jelenti, hogy a képviselők képtelenek önmagukat korlátozni, önmaguk ellen hatékony fegyvert törvénybe foglalni. Ezért van már hatodszor a parlamentben ez a törvény, ezért volt sikertelen az előző öt próbálkozás. A képviselők – mihelyt egy kicsit is szigorítottak volna a tervezeten – mindig megfutamodtak.

Említette a vagyon eredetéről szóló törvényt, mely az összeférhetetlenségi jogszabállyal együtt állítólag a korrupcióellenes harc fontos eszköze lehet. Gál Gábor MKP-képviselő a jogszabállyal kapcsolatban nem helyeselte, hogy a bizonyítási eljárás átbillenne a vádlott oldalára: a bíróság előtt már nem a felperes bizonyítaná, hogy a vádlott törvénytelenül szerezte vagyonát, hanem fordítva, azaz a gyanúsítottnak kellene igazolnia a legális eredetet.

Végre egy értelmes vélemény! A vagyon eredetéről szóló törvényt kezdettől fogva, amióta csak Robert Fico e jogi gúnyiratot először említette, populista koncert kíséri. Sajnos erre a kormánykoalíció is ráharapott. Szerencsére időről időre észérvek is megfogalmazódnak, annak meg különösen örülök, hogy ez egy kormánypárti, ráadásul egy magyar képviselő szájából hangzott el. Több alkotmányjogász, a főügyészség és számos független jogi szakértő figyelmeztetett már arra, hogy a törvény politikailag ellentmondásos, szokatlan és valószínűleg retroaktív, azaz visvisszamenőlegesen is hatályos lenne. Az elmúlt háromezer évben, a római hagyományok alapján a bűnösséget mindig a felperesnek kellett bizonyítania, és egyáltalán nem normális, ha ezt most megfordítjuk, azaz az alperesnek kell bizonygatnia ártatlanságát. Független jogászként ezzel nem tudok egyetérteni. Természetesen nem akarom, hogy az országban újgazdagok futkossanak, akik összeharácsolták, összelopták vagyonukat, viszont ezt máshogyan kellene orvosolni. Attól tartok, sokan Strasbourgba mennének, és az európai bíróság például a retroaktivitás miatt nekik adna igazat, azaz ezen újgazdagoknak az adófizetők pénzéből még kártérítést is kellene fizetni. A törvény valószínűleg alkotmányellenes. Egyébként korábban emiatt nem támogatták Fico hasonló tervezetét.

Jobb volna, ha mégis a felperesnek kellene bizonyítani az alperes bűnösségét?

Ez a standard és tiszta megoldás. A polgári törvénykönyv ismeri az indokolatlan vagyonszerzés fogalmát, és az a normális, hogy ha valaki rólam azt állítja, hogy én jogtalanul szereztem a vagyonomat, akkor ne nekem kelljen védekeznem, hanem ő bizonyítsa állítását. Ugyanis ő állít valamit, ő akarja, hogy elismerjék az igazát. Esetemben az ártatlanság vélelme érvényes. Ellenkező esetben, azaz ha nekem kellene bizonyítanom ártatlanságomat, a bűnösség vélelméről beszélnénk, ami abszurdum. Ez a törvény sajnos éppen ezen az abszurd elven alapszik.

Ez viszont azt jelenti, hogy a diszkriminációellenes törvény is rossz? A norma lehetővé tenné, hogy a diszkriminációs ügyek bíróság elé kerülhessenek, ott viszont már nem a diszkriminált személynek kellene bizonygatnia a hátrányos megkülönböztetést, hanem az ezzel vádolt személynek vagy szervezetnek kellene ennek ellenkezőjét.

Igen, az antidiszkriminációs törvény e része alapvetően rossz és beteges, ellentétben áll a római jog hagyományaival. Ellenzek mindenféle diszkriminációt, ennek ellenére állítom: ezt nem így kell orvosolni, ez jogilag nem tiszta megoldás.

Ismer olyan példát, ahol ez a fajta bizonyítás érvényesül?

Ez az Európai Unió egyik irányelve, mely a szélhámosok kezébe erős fegyvert ad. Konkrét példát mondok: jelentkezem egy hirdetésre, és bár először úgy tűnik, megkapom a munkát, az utolsó pillanatban elutasítanak. Mérgemben feljelentem a céget, mondván: homoszexuális hajlamaim miatt nem alkalmaztak, egyébként okos és ügyes vagyok. Szemrebbenés nélkül magas kártérítést követelek, pedig valójában alkalmatlan vagyok a munkára. A cég hogyan bizonyítsa igazát? Természetesen a törvény a gyakran diszkriminált romákon vagy egyéb kisebbségeken akar segíteni, csakhogy a csalóknak is óriási lehetőségeket teremt. Szerintem jobb volna, ha a felperes bizonyítaná, hogy diszkriminálták, és a bíróságot meggyőzné, hogy alkalmas a meghirdetett munkára. Hangsúlyozom: a kisebbségeket és a hátrányos helyzetűeket védeni kell, de nem olyan módszerrel, melyből főleg a szélhámosoknak lehet hasznuk, aminek megint csak az érintett kisebbségek innák meg a levét.