Lenni és jelen lenni

Nyilván a véletlenek műve, hogy Izrael állam fennállása 70. évfordulójának esztendeje egybeesik a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeuma létre- jöttének 25. jubileumi évével.

Ez utóbbi negyedszázadról, az értékek mentéséről, az állandó kiállítások törzsanyagának gyűjtéséről, a rendszerváltás előtti évtizedekben elhallgatott témák felszínre töréséről, azok tudományos feldolgozásáról és mai közéleti lecsapódásáról Pavol Mešťannal, a Szlovák Nemzeti Múzeum vezérigazgató-helyettesével – a Zsidó Kultúra Múzeumának alapító igazgatójával beszélgettünk.

Professzor úr, hogyan jött létre a múzeum?

A kezdetekben a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Intézetének egyik osztályaként formálódott olyan szakmai szintre, hogy huszonöt évvel ezelőtt a nemzeti múzeumhoz tartozó önálló intézménnyé alakulhatott át. Ma már elmondható, hogy az országban hasonlóképpen működő nemzetiségi múzeumok, bizonyos fokig, a mi múzeumunk mintájára alakultak meg. Így tizenöt évvel ezelőtt a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma is Pozsonyban.

Mennyiben mondható akár jelképesnek is, hogy az önök központi épülete, a Zsigray-kúria a történelmi Zsidó utca felső, belvárosi szélén áll?

Valóban. De ebben nemcsak szimbólum rejlik, hanem a múlt talán kissé meglepő fintora is. Hiszen ez az eredetileg reneszánsz kúria, illetve az utcácskánk alsó végén álló „Jó pásztor ház” volt a Zsidó utca hajdani házainak épp két olyan építménye, amelyben nem zsidó családok éltek.

Viszont az egykori „zsidóváros” korabeli épületeinek többsége ma már nem létezik.

E negyed valamikori házainak utolsó hírmondóit az 1960–1970-es években az Sznf híd építése és a városi gyorsforgalom miatt kíméletlenül lebontották. A történelmi városrész zsidó hagyományait ébresztgetve azt azért érdemes szóba hozni, hogy 1599-ben, jelentős gesztusként, Pálffy Pál ispán engedélyezte a zsidók ide települését. Igaz, zsidó kereskedők meg iparosok már jóval korábban is éltek Pozsonyban, de a város keleti peremén. A várdomb tövében kiépült új utca az idők folyamán többször leégett, és földcsuszamlás is pusztított itt; eredeti jellegét azonban – a tőszomszédságában álló zsinagógával együtt – egészen a 20. század derekáig, az akkori érzéketlen városrendezési beavatkozásig megőrizte. Napjainkban a négysávos gyorsforgalmi út egyik oldala fölött magasodó „utánépítés” határozza meg a Zsidó utca arculatát.

A zsidó múzeumnak milyen szerepe van a kulturális életben?

Annak folytán, hogy régi és mai, főként hazai, de külföldi anyagot is gyűjtünk, a Zsidó Kultúra Múzeuma, mondhatni, előkelő helyet foglal el mind a fővárosban, mind az országszerte működő többi múzeum között. Pozsonyban tágas teret kapunk az itteni zsidó közösség identitásának, kulturális sajátosságainak, a klasszikus tárgyak, hagyományok és szokások „muzeális újrafogalmazásának” bemutatásához. Persze, sok ihletet is az új kiállításaink vagy kültéri rendezvényeink központi témáinak meghatározására. Kezdve a zsidó vallási rituáléktól egészen a helyi zsidóság mindennapjaiig. A rendszerváltás előtt minderről csak kevés, illetve a sajnálatosan megfogyatkozott zsidó közösség létét tabuként kezelve szinte semmi információt nem kapott a nyilvánosság. Arról, hogy a zsidók a múltban mivel gyarapították a mai Szlovákia sokrétű kultúráját, hogyan fogadta be őket a társadalom, majd hogyan taszította ki ismét, illetve mit üzen magáról most ez a közösség. Múzeumunk megalakulása után itt hoztuk szóba először a judaizmus témáját, bemutattuk a zsidó ünnepeket, a vallási ünnepkör egészét, és mindez lényegében hangütésként szabott irányt további munkánknak is. Később az eperjesi és a nyitrai zsinagógában is megnyíltak múzeumunk kihelyezett részlegei, s működésünket így sikerült fokozatosan szlovákiai hatáskörűvé bővíteni.

Hogyan gyarapodik a múzeum?

Többféleképpen. Vannak, akik a múzeumra hagyományozzák az általuk örökbecsűnek tartott és számunkra értékes anyagot. Persze, az adományozások mellett vásárolunk is tárgyakat. Mind magánszemélyektől, mind a régiségboltokban és az interneten fellelhető kínálatból. Ma már talán megmosolyogtató, de negyedszázada, múzeumunk első kiállításának hivatalos megnyitásán csupán 25-30 tárgy volt a sajátunk, a szóban forgó expozíció minden más anyagát kölcsönbe kaptuk az ország egyes zsidó hitközségeitől. Mindezt az esztendők haladtával már visszaszolgáltattuk, és itt a múzeumban ma megközelítőleg 6500 saját tárgyat tartunk nyilván. Fontos hozzáfűzni, hogy ennek mintegy hatvan százalékát ajándékba kaptuk. Ahogy öregednek az emberek, lassacskán rádöbbennek, hogy ha nálunk megőrizzük és névlegesen, precízen leltárba iktatjuk az általuk kínált tárgyakat, akkor örökségként az ő emlékük is fennmarad. Mi viszont úgy tesszük a dolgunkat, hogy a zsidó kultúrát érintő és sok tekintetben évtizedeken át tabuizált témák mindegyikét felmutassuk. Természetesen behatóan foglalkozunk a holokauszttal is. Ebben a témakörben nagyban segíti szándékainkat, hogy Szered városában önálló részlegként megnyithattuk a Holokausztmúzeumot.

Milyen a látogatottságuk, hányan jönnek el a Zsidó utcai központi épületbe, illetve keresettek-e a múzeum kihelyezett részlegei?

A tanév alatt valóban szép számban jönnek hozzánk a különböző korosztályú diákcsoportok, ahogy az egyéni érdeklődők száma szintén örvendetes. A világ minden tájáról sok olyan turista is felkeresi a Zsidó Kultúra Múzeumát, akinek Szlovákiából származó családtagja vagy más rokona koncentrációs táborban lelte a halálát, így sírhelye sincs sehol. Lélekben ezért nálunk, itt a múzeumban tudnak gondolataikban kegyelettel emlékezni halottaikra. Ha az ilyen alkalmakkor ott lehetek velük, ennek kisugárzását érzem.

Saját levéltáruk is van?

Igen, bár a Szlovák Nemzeti Múzeum intézményszerkezeti felépítésének megfelelően inkább önálló számozással nyilvántartott és külön kezelt archívumnak mondanám. Ennél sokkal lényegesebb azonban a kérdés tartalmi oldala. Legutóbbi donátoraink például a Svájcba emigrált dr. Ladislav Lipscher fiai, akik nekünk adományozták édesapjuk – az egyik legavatottabb tudású szlovák holokausztkutató – teljes irattárát.

Milyen tudományos munkát végez ez az idén huszonöt éves múzeum?

Kutatóinknak és kurátorainknak saját munkaterületük van, elsősorban annak keretében végzik tudományos tevékenységüket. Fő feladatuk természetesen a nálunk őrzött értékek gondos szakmai és tudományos igényű feldolgozása. De intenzíven kutatjuk például az itteni zsidó sportegyletek múltját, illetve a Szlovákiához kötődő és világraszóló eredményeket elért zsidó sportolók életét is. Ezen a területen többnyire feltáró jellegű munkát végzünk. Mert évtizedeken át szó sem esett/eshetett például az Izraelbe emigrált „Imi” Lichtenfeldről, pedig még idehaza kifundálta a „krav maga” önvédelmi sportot. Miután emigrált, ez a harcművészeti sportág Izraelben annyira népszerű lett, hogy ott az állam mind a mai napig a „krav magá”-ra alapozza védelmét. Hasonlóképpen sporttörténeti kutatásaink témája a pozsonyi Makkabea egylet hagyománya és David Unreich, a világhírű birkózó pályafutása is. „Duffy” egy mélyen ortodox hitű zsidó családban született 1907-ben Pozsonyban, 1935-től pedig már héber nevén, Ben Shalomként versenyzett. Sportága világbajnokaként Adolf Hitlert is kihívta egy párbajra!

Milyen elvek szerint keresik kutatásaik központi témáit, illetve mi jellemzi publikációs tevékenységüket?

Elsősorban azoknak az innen származó jeles embereknek a sorsát és munkásságát kutatjuk, akiket sikereik és nemzetközi hírnevük dacára Szlovákiában évtizedeken át agyonhallgattak – pusztán azért mert zsidók voltak, noha ők életük végéig ragaszkodtak szülőhazájukhoz. A publikációs tevékenységünk szintén szerteágazóan gazdag, a skála az eredeti emlékezetirodalomtól a tudományos igényű műveken és több versesköteten át enciklopédiákig terjed. Arra pedig különösen büszkék vagyunk, hogy az utóbbi időben négy kötetben kiadtuk a zsidó hitközségek enciklopédiáját, illetve két mutatós kötetben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet Világ Igaza Hivatala által kitüntetett nem zsidó szlovákiai polgárok enciklopédiáját, akik életük kockáztatásával a holokauszt alatt zsidókat mentettek.

A holokauszt milyen súllyal van jelen a Zsidó Kultúra Múzeumának falai között?

Természetesen mélyrehatóan, bár napi szinten ez a téma elsődlegesen a szeredi Holokausztmúzeum hatás- és tevékenységi körébe illik. A holokausztnak Jozef Tiso szlovák állama által segített borzalma, sajnos, a nemzet történetéhez tartozik. Nekünk inkább arról kell beszélnünk, hogy a népirtásban megtizedelt zsidó közösség szellemi életében, mentalitásában, a továbbélésben milyen reakciót váltott ki a holokauszt ténye. Ezek a szempontok is rengeteg kérdést vetnek föl, talán éppen annyit, mint a pusztítás maga.

Professzor úr, mi a véleménye a holokauszttagadókról?

Ezt az embertelen hozzáállást és lelketlen gondolkodásmódot szörnyen bántónak, kínosnak és rettenetesen lehangolónak tartom. Őszintén szólva, fölháborodásomban nem találok megfelelő kifejezést az ilyen emberek jellemzésére. Egy dologtól pedig kimondottan félek: ahogy időben távolodunk a holokauszt éveinek barbár szörnyűségeitől, úgy apad a túlélő szemtanúk száma, viszont egyre sokasodik a holokauszttagadók tábora, ráadásul soraikban növekvő számban egyetemi végzettségű hazugokkal. Ez pedig szó szerint riasztó!