Lelkünket is ki kellene takarítani az ünnepekre

Tulajdonképpen úgy nőttem fel, hogy tizenöt éves koromig nem tudtam, mi történik körülöttem. A mi családunk ugyanis más volt, mint a többi, nem lehetett sehová besorolni. Édesanyámnak korán meghaltak a szülei és a testvérei, tizenöt éves korában már nem volt senkije. Tízéves korától harmincéves koráig szolgált. „Mások kapcája voltam”, mondogatta mindig. A nehéz sors megkeményítette. Abban a tévhitben élt, hogy csak a nagyon radikális, szinte arrogáns életmód tudja az embert életben tartani; ha nem elég önző és befelé forduló, bármikor eltaposhatják. Ő ebből egyfajta életfilozófiát alakított ki. Elutasító volt, a rokonokat eltávolította, a gyerekeket parancsuralom alatt nevelte, és mindig neki volt igaza. Ugyanilyen arroganciával viseltetett a munka iránt is. Képes volt mindent megcsinálni: kaszált, kalapált, fűrészelt, fát hasogatott, nem volt olyan férfimunka, amit ne lett volna képes elvégezni. ĺgy adta ki a dühét és a gyűlöletét. Ugyanakkor nem tudott rendet tartani maga körül, mert belül, a lelkében nem volt rend. Rendkívül megkeményedett ember volt. Amikor férjhez ment, erőnek erejével meg akart állapodni, és megtartani ezt a pozíciót, amiből senki sem túrhatja ki. Embergyűlöletéből eredően nem szerette a gyermekeit sem. Olyannyira nem, hogy bár kilenc gyermeket szült, csak hárman maradtunk életben. Később, amikor író lettem, ezt a másságunkat próbáltam mindig megfogalmazni.

Édesapád hogyan élte meg ezt a – gondolom, számára terhes – házasságot?

Mikor rájött, hogy darázsfészekbe csöppent, önkéntelenül visszahúzódott. Mivel mélységesen vallásos ember volt, el sem tudta képzelni, hogy elválhatna a felségétől. Ha egyszer igent mondott a templomban, ő ebből a kötelékből nem léphetett ki.

Hogy tudtad feldolgozni ezt a másságot?

Elég korán, kisgyerekként rájöttem, hogy valami nincs rendjén körülöttünk, és kezdtem figyelni, mi okozhatja a másságunkat. Eleinte arra gondoltam, hogy talán az apám nem jó ember, de éppen fordítva volt. Mikor zavaros a helyzet, az ember nagyon nehezen ismeri ki magát. Egy biztos: nehéz gyermekkorunk volt, megviselt idegekkel nőttünk fel. És mi is megkeményedtünk. Kitartóbbak lettünk, de vittük magunkkal a traumákat. ĺgy természetes, hogy egészen felnőtt koromig irtóztam az ünnepektől. Azért, mert az ünnepeink pontosan olyanok, mint a hétköznapjaink. Ha a szerda és a csütörtök szürke, akkor egészen biztos, hogy a vasárnapod is olyan lesz. Másrészt ilyenkor felfokozottan érzi a dolgokat az ember.

Mikor tudatosítottad, hogy menekülnöd kell?

Úgy ötéves koromban. Volt egy hatalmas kertünk, s annak végében folyt a Bács-folyó. A Bács valamikor rendes folyócska volt, Nagypakától, Bacsfán keresztül egészen a mi kertünkig folydogált. Ennek a partján üldögéltem gyakran, velem szemben a templom. Akkor, gyerekfejjel, természetesen nem tudhattam, hogy a templom a napóleoni időkből maradt fenn, és hogy mit jelent a történelem, de valamiféle mediális központként előhozta belőlem azt a kvintesszenciát, hogy nincs sok időm a keresgélésre, s ha meg akarok maradni, magamnak kell cselekednem. Tizenöt éves koromban aztán végre kiszakadtam ebből a közegből, és elmentem a világ végére.

Az hol található?

Modorban. Vajkától hatvan kilométerre. A magamfajta bennszülöttnek ez óriási távolság volt. Itt végre függetlenedtem. Péknek tanultam a tanonciskolában. Nekem nincs érettségim, bár később jelentkeztem esti iskolába, kiderült, nincs ott keresnivalóm, mert azt az anyagot, amit ott tanítottak, már réges-régen mélyebben ismertem.

Lehet, hogy a nehéz gyermekkor váltotta ki benned a nagycsalád óhaját? Most is négy gyermeked van.

A mi utcánkban csaknem minden asszonyt Máriának hívtak, és mindegyiknek volt hét-nyolc gyermeke. Mi csak hárman voltunk. Ha közeledtek a nagy ünnepek, minket hatványozottan érintett, hogy kevesen vagyunk. És hogy bezártak vagyunk. Amikor tizenkilenc éves voltam – már segéddagasztóként az úszori pékségben dolgoztam; a pályaudvar mellett volt a pékség –, emlékszem, hazafelé tartottam a kerékpáron, és arra gondoltam, egyszer nekem is lesz egy saját pékségem, és lesz vagy öt gyermekem. Ebből természetesen nem lett semmi, hiszen a kommunizmus idején nem lehetett saját pékséget tartani. és öt gyermekem sem lett olyan értelemben, ahogyan azt elképzeltem. Arról álmodoztam, hogy majd a feleségemmel dagasztom a tésztát, körülöttünk téblábolnak a gyerekek. Szép idill, de ez így nem jött össze, bár hét gyerekem van összesen, három gyermekem az előző két házasságomból. A mostani házasságomban négyen születtek: Máté tizennégy, Ágnes tíz-, Simon nyolc-, András hétéves. Vannak köztük, akik jól tanulnak, vannak, akik kevésbé, de azért kimondottan jó gyerekek.

Ki döntötte el, hogy pék lesz belőled? Szüleid vagy magad választottad ezt a szakmát?

Anyám. Eleinte jól tanultam, később kevésbé. Apám beteg volt, sok munka rám hárult, és nem tudtam tartani a tempót a tanulásban. Volt olyan hét, hogy négy nap nem mentem iskolába, mert például a teheneket kellett őriznem, vagy takarmányt bekészíteni. ĺgy aztán nem vettek fel a gimnáziumba. A pékséget anyám tippelte ki, talán azért, mert a szomszéd fiú is pék volt. Később magam is ráéreztem, hogy én ezt jól is tudom csinálni, van hozzá érzékem. Itt jól és gyorsan kell dolgozni. Most ötvennégy éves vagyok, de ahhoz képest, hogy már kétszer voltam beteg a szívemmel, ma is gyorsan dolgozom.

A Szlovákiában élő írók „civil foglalkozásainak” tárháza elképesztően gazdag. Te még ezen belül is csodabogárnak számítasz.

Én kint vagyok a pályáról. Ezt így nagyon nehéz csinálni.

De azért sok könyved jelenik meg, hihetetlen munkabírással írsz. Sértő számodra, ha szlovákiai magyar írónak mondanak?

Volt már úgy a történelem során, hogy Magyarország három részre volt szabdalva, és ezek közül Árva Betlen Kata csak az egyikben lakott. De a 17. században teljesen mindegy volt, hogy valaki Erdélyben vagy a Felvidéken volt író, vagy mondjuk Szegeden. Ha jók leszünk, megvan az esélyünk, hogy újra lesz egységes magyar irodalom, és eltűnik ez a megkülönböztetés, ami számomra borzasztó. Hallgatom a mindenható Kossuth Rádiót vagy a Petőfit, amelyek Budapest szócsövei, s ahonnan jön a kioktatás, hogy hol tart a szlovákiai, az erdélyi magyar irodalom, hogy például a felvidékiek miért nem úgy írnak, ahogyan azt Budapest elvárja. Az eminens magyar kritikus (akit felvidéki specialistának tartanak, nem tudom, miért) arról beszél, hogy köldöknézegetők vagyunk, hogy a fiatal írók nem akarják megírni a sorstalanságot, meg hasonló témákat. Olyan ez, mintha a szobrásznak azt mondanák, hogy ne faragjon a templomnak, hanem készítsen köztéri szobrot, mert abban jobban ki tudja fejezni magát. Mert mi tudjuk, úgymond, hogy ő miben tudja magát legjobban kifejezni. Mert mi ezt az ügyet intézzük, erre van intézményünk. Ez elkeserítő, félrecsúszott értékrendről árulkodik. Azt mondják, a kisebbségi írótól az a jó mű, amely a kisebbségről szól. Ez egyáltalán nincs így, de komplexusokat vált ki az emberekből. Én például sosem írtam le azt, hogy Dunaszerdahely. És soha azt, hogy Pozsony vagy Kassa. Abban a pillanatban begörcsölnék.

Ezért kitaláltad Gúnyárd megyét és a hozzá tartozó városokat és falvakat.

Olyan helyszíneket, amelyeket jól ismerek. Jelen van Modor, Bős, Somorja, Nagymegyer. Dunaszerdahely nincs ott az írásaimban, pedig ott is laktam, de nem tudok vele mit kezdeni. Dunaszerdahely igazából múlttalan város, nincs történelme. Ezt a várost mindig glancolták. A kommunizmus alatt ez volt a példás kommunista város, most pedig más dolgok miatt kerül fel a slágerlistára. Az emberek persze csodálatosak, sok tehetséges ember él Dunaszerdahelyen, de azért ott vannak a múmiák is a régi időkből.

Szerinted miért kapnak felfokozott szerepet a külsőségek nálunk, legyen szó akár a karácsonyról?

Ez egy szegény ország. A szegény népek mindig nagyon kiköltekeznek ilyenkor. Az északi országokban a karácsony azt jelenti, hogy viszek a szomszédnak két almát vagy egy befőttet, egy üveg mézet, és kész. A figyelmességen van a hangsúly, és azon, hogy átmegyek a szomszédhoz, és beszélgetünk. Nálunk pénzben mérnek mindent. Olvastam valamelyik lapban, hogy 4040 koronát költenek az emberek ajándékra személyenként. Eközben 2700 korona az egyhavi megélhetése a munkanélkülinek! Jól menő kisüzem tulajdonosa azt mondja, a melós ne várjon karácsonyi ajándékot. Ünnepek után bejön, és megkérdezi: „Na, kisapám, mit kaptál karácsonyra?” Szerencsétlen ember, vajon mit kaphatott volna a hét-nyolcezres fizetéséből? „Vettem a gyereknek egy pár zoknit.” Ez is Közép-Kelet-Európa. Ezek a jelenségek szétzilálják az emberi közösséget, és frusztrálttá teszik az embereket. Mert ez nem természetes. Minden természetes különbözőség mellett nem természetes az, hogy egy nagy rétegnek egzisztenciális gondjai vannak, és még a képébe is vágják, hogy senki.

A kommersz felértékelődését a régi rendszer bukása idézte elő. Az emberekben felébredt a szerzési vágy.

Igen, ez rendben is volna. De térjünk vissza egy kicsit a múltba, amikor még nem volt szocializmus. Vegyük például a régi csallóközi életformát. A Csallóköznek a nyugati része római katolikus vallású volt, tehát konzervatív. De itt maradt az államalapítás után a pogány magyarság egy része is a Szigetközben, Csallóközben. A katolikus zárkózottságnak volt egy nagy előnye: az itteniek rendkívül erősen kötődtek a hagyományokhoz. Jobban őrizték a magyar múltat, bennük gyökereztek évszázadok óta. Gondolj csak arra, hogy csodálatos költői képekben beszéltek. Egy írni-olvasni nem tudó parasztembernek egy ötvensoros körmondat nem okozott gondot! Egy mai egyetemistának gondot okoz a három fogalomból álló mondat stilisztikai megszerkesztése. És a metaforák! Fantasztikus költői képekben beszéltek! Itt olyan népi kultúra létezett, amelynek mély gyökerű, rendíthetetlen alapja volt.

De azért csak sikerült tönkretenni.

Ezt a kultúrát tulajdonképpen kifejszézték. Ha nem lettek volna állandó pogromok, földrengések, háborúk és inflációk, ez a társadalmi közeg túlélte volna a századot. A háborúk, a nemzeti gyűlölködések, a szellemi, érzelmi, anyagi inflációk ezt a kultúrahordozó vidéki középosztályt elpusztították. Ha nem lőtték agyon az olasz vagy az ukrán fronton az első világháborúban, akkor jött a második világháború. Utána még elkerülhetett háromnapos kényszermunkára, amiből tíz év lett, vagy kitelepítették, kollektivizálták, kuláklistára került, vagy börtönbe, majd ledegradálták a tizedrangú bolhás koldus mögé, aki a legszegényebb, alkoholista, nyomorult volt a faluban. Tudok olyan családról, amelynek harminc szolgája volt. Kéthetente vágtak sertéseket, évente három-négy borjút, csak a szolgák számára. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején ezek olyan szegények voltak, hogy nekünk, akik hátulról az ötödik helyen lehettünk a falu ranglétráján, volt mit ennünk, ők pedig éheztek. Nyolcvankilenc óta szerencsére ez az osztály kezd magához térni. Természetesen nem ugyanazok az emberek, hanem az utódaik. Engem ez örömmel tölt el, mert ezeknek az embereknek van tradíciójuk. Szellemi és érzelmi igényük van. Messzemenően jobbak, mint az az újgazdag, aki másfél évtizede még cipész volt, ma meg cipőgyáros. Aki a nevét is most tanulja aláírni, de van neki vagy öt könyvelője. Olyan ez, mint amikor kivágod a fát és a tövéről új hajtások nőnek ki. A legerősebb hajtások megmaradnak. És új erdő lesz. Nem a régi, s lehet, nem is lesz olyan szép, mint az eredeti volt, lehet, más természetű lesz, de egy biztos: szívós valami lesz. Ugyanis nincs tökéletes pusztítás. Nézd meg a holokausztot. Semmit sem lehet teljesen kipusztítani. Mikor összeomlott a római birodalom, sokára ugyan, de a helyébe lépett Olaszország. S ott van az olasz kultúra, a nemzet, amely tovább vitte a hagyományokat.

Miért tartod fontosnak ezt a középosztályt?

Az volt a hordozója az emberi tartásnak, tisztességnek. Nagyon tisztességes és szigorú falvakban, amilyen a szülőfalum, Vajka is, a régi világban rend volt. Ha egy gazdának volt négy gyermeke, egy otthon maradt, a másik háromnak a falu perifériáján vett házat, telket. Ha tehetséges és életképes volt a gyermek, felnőtt korában beköltözött a főutcára, ha nem, ott maradt a falu szélén. Esélyt kapott, nem ajándékot. Ha ügyes volt és dolgos, el tudta érni azt, amit az apja és a nagyapja. A falu főutcájában lakni ugyanis rangot jelentett.

Évekkel ezelőtt felgyűjtötted a csallóközi népmeséket is. Ismered szülőfölded hagyományait.

Rengeteg történetet tudnék mesélni, hadd mondjak el csak egyet. Ez Noé bárkájának a történetéből való. Noé feleségét megkísértette az ördög, és azt mondta neki, amikor az ura reggel munkába indul, ne tegyen elé mosdóvizet és törölközőt. ĺgy is történt. Este jött haza Noé, és borzasztóan el volt keseredve. „Ma nem ért semmit a munkám – mondta a feleségének –, mert nem mosakodhattam meg reggel, és nem láttak az angyalok. Nem tudtak segíteni.”