Lekvár, gázszag, buszozás

Még nem is volt nyár, de már megnkezdődött a lekvárfőzés. Elcsépelt nidőjárás, egész héten legalább két-három órányi hőség, a hétvégén borul, esik, sőt jégesik, hideg szél fúj, édesanyám, adja ki a kendőm, délre, minél délebbre kellene utazni, ha az ember igazándi nyarat, szabadságot akar látni, hallani, érezni a barnuló bőrén, tengerpart, kis hotelszoba. Az az igazi pihenés, ólinkluziv, még könyvet sem kell vinni, két koktél közt kinek van kedve, türelme olvasni, nem is érti, meg sem jegyzi ki kivel miért és miért nem. Igaz, eredendően a lekvárfőzés és az olvasás kombinációja is okozhat bonyodalmakat, lábaségési sebeket, kozmát, úgyis új lábast akartam venni jellegű önmegnyugtató érveket, de vannak könyvek, amelyeknek nem lehet ellenállni, amelyek igenis olvastatják magukat, csak az a gond velük, hogy nem kerülnek mindenki kezébe. Talán ha az irodalom némi rokonságot mutatna a borral — azon túl, hogy az ihlet egyik leggazdagabb, évezredek óta kiapadhatatlan forrása a gondűző —, a jó könyvnek nem lenne szüksége cégérre, de addig, amíg nem természetes az olvasás, hanem tesztelés, felmérés, verseny tárgya, amíg nem a könyv tartalma befolyásolja a küllemét, hanem úgynevezett, de elsősorban önjelölt marketingesek, aminek folytán nemigen derül ki a nem irodalom szakosok számára, mit érdemes megvenni nem négy méter lilának a nappaliba, addig fontos (lenne legalább) az útmutatás, a reklám, a cégér.

Kavargatom a lekvárt, s hiába szól a rádió, olvashatnékom van. Mint egykori tanító nénimnek, aki addig őrizte a könyvbe belemélyedve, a világról megfeledkezve a tejet, mígnem kifutott, eloltotta a lángot, szerencse, hogy nem lett nagyobb baj, a gázszagra eszmélt. A játszótéren mesélte B. V., és én akkor döbbentem rá, hogy a tanító nénik is emberek, ők is követnek el mulasztásokat, az ideig ugyanis azt gondoltam, csak mi, gyerekek vagyunk tökéletlen teremtmények, akiknek hol a sarokban térdelve a helyük, hol az a dolguk, hogy hátra tett kézzel, egyenes derékkal üljenek a padban, és a táblára vagy a tanítóra meredjenek, lehetőleg ne gondolkozzanak, az pedig semmi esetre se jusson eszükbe, hogy kétszer kettő néha öt, de az se, hogy miért éppen négy, és két alma meg két körte miért nem négy gyümölcs. A rotyogó lekvár csak nem hagyott békén. Muszáj egyet buszozni Garaczi Lászlóval, pompás dolog, vékonyka kisregény, egyébként természetesen nagy, és természetesen aligha hallanak róla a gimnazisták, mert a szó klasszikus értelmében sem klasszikus, meg a stílusát tekintve sem, egyszerűen csak élvezetes, ez is olyan, mintha helyettünk, az ötödik iksz tájékán tántorgók helyett írták volna, de természetesen nemcsak nekünk, hanem azoknak is, akik nem oly korban éltek, amikor „az nem anorák, mondja Klári néni, így a jampecok beszélnek, hanem szélblúz”, meg amikor „már nincsenek származási kategóriák, közli hidegen, de a fizikai dolgozók gyermekeit támogatjuk, hogy íróasztal mellé kerüljenek. Nálunk nincsenek fizikai dolgozók gyerekei, a Gyulay Miki egyedül a fizikai dolgozók gyerekei, és csak találgatni tudunk, milyen íróasztal mellé fogják ültetni, mert azt, hogy hülye, még nyolcadikban is pontos jével írja.” Gond egy szál se, hiszen ma is vannak hüjék, akik íróasztalt örökölnek vagy dohányon veszik a bizonyítványt, így lesznek gyulaymikikből kapitányok, matrózokat és hajósinasokat ugráltatók, akik viszont nem a könyöklés tudományát gyakorolják, hanem a hajózás kézikönyvét olvasgatják.

Grendel Ágota